Egy angyal meghajol


Életem első filmjét valamikor a hatvanas évek legelején, egy dobrudzsai lágerben láttam, magam is lágerlakó, jóllehet még gyerek, öt éves sem, de fogolynak azért fogoly, névre szóló kilakoltatási paranccsal, pecsét, iktatószám, saját kezű aláírás, ahogy illik.

Nem tudom, mi történhetett, de valakiben fölmerült a gyors és hatékony átnevelésünk gondolata, hiszen ha ezek, mármint mi, a fogva tartottak, egyszer kiszabadulunk, nem jó erre gondolni sem!, de ha mégis visszatérnénk a normális (értsd: a megfélemlített és módfelett engedelmes) emberek közé, veszélybe kerülnek a vívmányok, valamint a proletáriátus és a parasztság, de legkivált a párt, élén nem is tudom kivel már, elfelejtettem.

Bezsúfolódtunk a vetítőteremnek kinevezett hosszú barakkba, őreink mindenkit gondosan számba vettek, bevonult anyám is a hét gyerek gyűrűjében, mint egy hivatalos küldöttség: igazi fesztivál hangulat lengte be a falut, most is érzem a különleges pillanat izgalmát.

A bemutatott filmet ismeri az olvasó, aligha kétséges, felszabadításunk lendületes története, apró-cseprő hőstettek, amelyek azonban siettették a végső győzelmet; egy idegen, bennünket azonban határtalanul és kitartóan szerető hadsereg; szigorú, de igazságos tisztek; marcona, de jólelkű katonák, valamint a galamblelkű alapszervezeti titkár stb. A szabadság eszméje körül ugyan fölmerülhettek értelmezési különbségek az ott ülő foglyok, az őrök és a film készítői között, ám a jótékony sötétségben senki nem nyitott vitát, legfeljebb szabadon pofákat vágtak, a bátrabbak megeresztettek egy-egy kétértelmű, provokatív pisszegést is, de ez minden.

Ám amikor a győzelmi apoteózis utolsó képsorai következtek volna – tribün, zászlók, virágok, magasba emelt dundi csecsemők – a vetítő gép forgása lelassult, majd megtorpant, a filmszalag pedig a szemünk előtt lobbant lángra.

Fürge, barnás-sárgás tűznyelvek tisztították meg a vásznat.

Fölnagyítva és kivetítve pillanatok műve alatt elhamvadt a dísztribün, a boldog fölvonulók, a lufik és a galambok.

A sötétségben spontán taps hangzott fel.

A fehéren ragyogó vásznon egy angyal jelent meg, és diszkréten meghajolt az ünneplő foglyok gyülekezete előtt, a szűnni nem akaró tapsban.

A megzavarodott őrök egymást letaposva vetették rá magukat a villanykapcsolókra, fényt, kiáltozták, több fényt, mint a hirtelen megvilágosodott haldoklók.

Előttem van azóta is a beavatkozó angyal arca: megtévesztésig hasonlított az apánkra, aki ezer kilométerrel odébb éppen börtöncellája ablakában állt, és kifelé nézett, messze.

Lepörög a film, kifehéredik a vászon.

A többi kegyelem.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.