Néhol „ukrán fapados”, mégis profi

Beszélgetés Szalay Péterrel

Hogyan készül WC-deszkából szólógitár? Mit tehet az ember, ha három próbálkozás után sem veszik fel a Filmfőiskolára? Hogy lehet feleséggel forgatókönyvet írni, saját pénzből játékfilmet csinálni, Trabanttal forgatócsoportot vinni Erdélybe, ott pedig nem erdélyi filmet forgatni? Hogy lesz dokumentumfilmből játékfilm, igaz kicsit „ukrán fapados”, de mégis profi, díjnyertes? Végül hogyan lehet roncsolt képpel, roncsolt lelket ábrázolni? Beszélgetés Szalay Péterrel.

Honnan indultál, és hogy jutottál el a filmig?

A kezdő lökés: általános iskolás koromban kezdtem zenélni, úgy 12-13 évesen. Bátyám érettségire kapott (és sutba vágott) Orpheus márkájú bolgár basszusgitárját ekkor kezdtem el nyúzni, világmegváltó terveket szőve. Hamarosan lemezborítót és dalcímeket kreáltam, úgy, ahogy az minden rendes zenekarnál illik. Persze még tagok sehol sem voltak, de hamarosan összerántottam egy zenekart, mivel a hangszerek mellé emberek is kellenek. Így született meg az osztálytársakból verbuválódott Reciprock nevű zenekar. Zenészbarátom nyárikonyhájában kezdtünk zenélni, főként sajátkészítésű hangszereken és elektromos berendezéseken. Ilyen hangszer volt például a fa WC-ülőkéből fabrikált szólógitár. Keverőasztalt és erősítőt is én építettem, bár ezek elég kezdetlegesek voltak, pl. a Kossuth rádió időnként megszólalt a rendszeren, ill. valódi füst-effekt csapott fel a kütyükből. Mivel ezeket javítani kellett, így műszaki pályán indultam, elektronikai műszerészként… A középiskolában újabb zenésztársakat verbuváltam, így alakult a Bread and Salt; Első Nap az Óvodában; majd a Fotogén Fülek. A szövegek nagy részét én szereztem, ill. a zenekar arculatát is alakítgattam (mivel zenélni kevésbé tudtam). A műszaki tanulmányi alapok és az önmegvalósítás kényszere kísért végig a középiskolában (sőt ma is). Művészeti Főiskolára nem mertem jelentkezni egy műszaki suliból, így maradt a zenesuli. Végül jazz-tanszakra iratkoztam és „komolyan” kezdtem venni a zenélést, sőt az aktuális Ki-Mit-Tud?-on már területi döntőt nyertünk, így „végre” megérett a helyzet arra, hogy abbahagyjam a zenélést.

Ezt nem értem, miért tetted?

Erre a látszólagos ellentmondásra az a válasz, hogy az, amit addig ösztönösen csináltam, más távlatokat nyitott. Rájöttem, hogy igen szerény zenei képességgel megáldva is lehetséges sikereket elérni, sokkal fontosabb a körítés! Zenei tanulmányaim alapján nyilvánvalóvá vált, hogy én nem leszek egy új Pege Aladár, viszont valami másban jó vagyok.

A film?

Meghatározó élményem volt Peter Greenaway A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője című filmje. Akkor már talán húszéves voltam, nem ismertem a rendezőt, de a film után úgy jöttem ki a moziból, hogy ez az a világ, ami igazán érdekel, és jól a fejembe véstem ezt a nevet. Mindig kísérleteztem, a zenében is kísérletező voltam, szerettem a képzőművészetet, a kortárs művészeteket, a film pedig egy komplex művészet, azért ragadt meg ennyire. Tudtam, hogy a zenei tapasztalataimat itt kamatoztatni fogom. Elkezdtem különböző filmes iskolákba járni, ill. a Főiskolán világításgyakorlaton vettem részt.

A filmkészítést is zsigerekből műveltem, így rögtön, pimasz módon egy kisjátékfilmmel indítottam, József Attila: Szabad ötletek jegyzéke c. önvallomását dolgoztam fel. Második vizsgafilmem: Hajóval a hegyekben, avagy zuhanás két fényév között már egy angliai fesztiválra is kijutott. Aztán az ELTE-n filmes gyakorlattal rendelkezők számára alkalmazott videókommunikáció szakot hirdettek, akkor oda is jelentkeztem, és ‘98-ra el is végeztem.

Filmjeidet általában te fényképezed, mégis úgy gondolod, hogy jobb volna csak az egyiket csinálni?

Ha a profizmus irányába tekintünk, akkor egyértelműen választani kell. Viszont én a legtöbb munkámat általában igen kis stábbal oldom meg. Ebbe csak az fér bele, hogy a két dolgot együtt csinálom, de azt hiszem, hogy hosszabb távon dönteni kell. Ez a kettősség már most is konfliktusokat okoz, ezért ha újra játékfilmet forgatok, akkor átengedem az operatőri munkát másnak, de mindenképpen egy olyan kontroll, felügyelet alatt, ami talán több lesz annál, amit a rendezők többsége szokott magának fönntartani. Dokumentum-helyzetben viszont jó megoldásnak tartom a kettős feladatot.

Nem gondolod úgy, hogy „lemaradtál” bizonyos dolgokról, amiket csak a főiskolán tanulhattál volna meg?

Ezt nem tudom. A főiskolán, főleg az operatőri szakon megtanítanak alapdolgokat, alapfogásokat, például világítást, talán helyzetbe is hoznak, viszont én elég sok területen dolgoztam: szállodaiparban, kisebb kábeltévénél, színházban, most pedig az MTV-nél.

Operatőrként dolgoztál?

Mindenesként, vágóként és szerkesztő-operatőrként is. A Magyar Nemzeti Színházban két évig főállásban dolgoztam, profi Beta-videótechnikával. Közben végeztem a főiskoláimat, illetve Málnai Levente rendező vezetésével a színiakadémistáknak gyakorlatot tartottunk. Mellette független filmesként egy év alatt két-három kisfilmet készítettem. Ez volt az én főiskolám.

A Téltemetés című kisjátékfilmednek van egy előzménye, egy furcsa kis dokumentumfilm, az Alsósófalvi anzix. Hogy született ez a cseppet sem konvencionális „erdélyi film”?

Egy terepgyakorlat alkalmával az ELTE-n lehetőséget kaptunk Erdélyben forgatni. Péterffy András szakvezető azzal bízott meg minket, hogy szociografikus dokumentumfilmet készítsünk. Elindultunk egy vagy két autóval, szinte vaktában, nem volt határozott úti célunk, eljutottunk Szovátára, ahol egy vurstli kellős közepén találtuk magunkat. Amikor kiszálltunk az autóból, megdöbbenéssel konstatáltuk, hogy ilyen bárhol van, ezért tovább mentünk. Valakitől egy tippet kaptunk, hogy van a közelben egy nagyon szép kis falu, így mentünk le Alsósófalvára. Ez egy sokkal szimpatikusabb hely volt, mint Szováta, befészkeltük magunkat a helyi tiszteleteshez, aki sokat segített, illetve megismerkedtünk a tanítóval, akivel mára jó barátságba kerültem, és végigjártuk, ahogy kell, a falusi néniket, meghallgattuk a történeteiket, előkerültek fotók, és spontán elkezdtünk dolgozni. Kialakult egy furcsa csapat, volt, aki szerkeszteni próbált, én a munka operatőri részével foglalkoztam. Egy darabig próbálkoztunk hagyományos riportokkal: leültetni, bevilágítani… és aztán fölrúgtuk az egészet, azt gondoltuk, hogy ez a hely és az idő szelleméhez nem igazodik, úgyhogy elkezdtünk sokkal szabadabban forgatni.

Mit jelentett nektek ott a „hely és az idő szelleme”?

Azt, hogy nekem, mint egy videó-kalandornak, aki kamerával a kezében ilyen csodálatos vidéken barangol, méghozzá amatőr kamerával, teljesen fölösleges megpróbálni olyasmit csinálni, ami a televízióban minden második riportban tetten érhető. Így ez a kis csapat egy hét alatt leforgatott kb. nyolc órát.

Úgy hiszem, hogyha az ember leforgat egy anyagot, utána nagyon kíváncsi, hogy mi van a szalagon.

Emlékszem erre, hazajöttünk Erdélyből és a 12 órás utazás után nem aludtam, inkább megnéztem a 8 órai nyersanyagot. Viszont utána több hónapig nem nyúlok hozzá, általában ezt mindig betartom. Nekem van egy furcsa elvem: általában három-négy-öt hónapig vagy akár tovább szoktam pihentetni az ilyen anyagokat. Olyanokat, amelyek nem irányítottak, ami nem játékfilm, hanem kialakult „magától”. Mivel vonzásába fogott és vezetett a „hely szelleme és ideje”, így egy másik közegben (monitorképernyő, snittlista, klímaberendezés, forgószék…) már minden másról szól. Ezért egy ideig hagyom érni, és mindig jön egy újabb impulzus, valami teljesen más, akár más helyen, más időben, ami visszakapcsol arra, hogy ezt a filmet be kell fejezni. Így született meg az Alsósófalvi anzix. Az Anzix tulajdonképpen egy képes levelezőlap, egy turista rácsodálkozása, szubjektív lajstroma, ennyi.

A filmnek nagyon ellentmondásos volt a fogadtatása. Sokan nem kedvelték, de volt olyan kritikus – Miltényi Tibor, aki az Iparművészeti Főiskolán tanít –, aki felhívott, hogy a tévében látta, és mindenképp írni akar róla. A Szellemképben írt egy nagyon pozitív cikket a filmről.

És hogy fogadták a helybéliek? Ott levetítetted a filmet?

Elvittem. Elkészült a film, és körülbelül egy évre rá elmentünk Erdélybe, és elvittük a tiszteletes úréknak levetíteni. Ő úgy nézte meg, hogy én ott ültem mellette. Azt hiszem, nem igazán tudta hova tenni, de intelligens ember lévén nem mondott semmit, csak bólogatott, hogy hát ez van. Ott hagytam egy kazettát, amit egyébként egy helyi kábeltévén vetítettek, illetve a műholdas M2 kétszer leadta, és én ezt jeleztem nekik, tehát láthatták.

Szilveszterkor volt ez a második találkozás, és akkor Szász Imre bácsi, a tanító úr adott egy fülest, hogy van egy téltemetés nevezetű népszokás februárban, hamvazószerda környékén. Egy nagyon szép szokás, ami abban az évben, ’98-ban, több falunak volt a közös, maskarás ünnepe Sófalván; ha van kedvem, akkor menjek el forgatni. Ebből jött az ötlet, hogy forgassunk újra Sófalván egy dokumentum-alapot, és hogy „ne legyen teljesen valódi a dolog”, jelmezbe öltöztettem a feleségemet. Az volt az alapötlet, hogy egy egzaltált, kirívó piros kalapos, aranyruhás hölgy, időnként belép a képbe és részt vesz az ünnepségen, idegenként, de mégis hozzájuk tartozva. Ennyi volt, hazajöttünk és a feleségem látva az Illés-égetést, azt mondta, hogy a kocsin tolt esetlen bábu, a tél megtestesítője (ami a bibliai Illés szekeréhez kapcsolódik), lehetne a filmünkben egy rokkant apa tolókocsiban.

Így született meg a játékfilm ötlete?

Amíg hazajöttünk tizenkét óra alatt a Trabantunkkal, addigra a játékfilm sztorija kialakult. Semmi mankónk nem volt, leforgattuk, ő belépett a képbe, és hazafelé kitaláltuk, hogy van a rokkant apa, a lánya, és milyen viszony van közöttük, sőt kitaláltuk azt is, hogy egy ELTE-s hallgatót, az erdélyi származású Szász Zsoltot kérjük fel a főszerepre. Akkoriban színházban dolgoztam, és ott kerestem a női főszerepre olyan lányt, aki el tudja játszani a kislányt, és ugyanakkor el tudja játszani a jóval tapasztaltabb hölgyet, és végül Soltész Erzsébet, nagyszerű fiatal színésznő személyében találtam meg. Tehát ott tartottunk, hogy megvolt az apa, és megvolt a lány, Jezabel szerepére, és aztán elkezdtünk írni egy forgatókönyvet a feleségemmel, Ildikóval együtt, néprajzos segítséggel. Egyre jobban körvonalazódott, hogy egy kis őrületet kell belevinni, egy kis számmisztika, népi hiedelem is kerüljön be a filmbe.

A konkrét forgatókönyv körülbelül a forgatás előtt egy héttel készült el. Egy picit vakon indultunk el újra Erdélybe. Ott kölcsönkaptunk egy házat egy kedves házaspártól, ahol leforgathattuk a filmet. És nyolc nap alatt leforgattuk – nyolc fejezetre volt tervezve az erdélyi rész – egy napra egy fejezet. Életem első olyan nagyszabású kihívása volt, hogy valamit ennyire kézben kell tartani, illetve hogy a helyszín adottságaiból kiindulva megvalósítsuk azt, ami már a fejemben volt. Egy bezárt világban két embert kell mozgatni. És elindult valami fajta játékos filmforgatás – ez jó szó, hogy játékos, mert nem volt semmiféle terv, hogy kis, vagy nagy játékfilm lesz, csak egy próbálkozás.

Nem pályáztál sehol erre a filmre?

Amikor már tudtam, hogy akarok egy filmet, akkor pályáztam a Magyar Mozgókép Alapítványhoz, az ORTT-hez, viszont még csak egy egy-két oldalas szinapszissal, ezért jogos volt, hogy nem kaptunk támogatást. Először az volt csak a terv, hogy az erdélyi forgatást finanszírozom én, illetve mondjuk ki: megcsináljuk szinte pénz nélkül, és a másik feléhez majd szerzünk pénzt. Konkrét segítséget tanáromtól, Péterffy Andrástól kaptam mindvégig, így tiszteletbeli producerként neveztem meg a stáblistán, de általában mindenki önzetlenül segített, aki helyet kapott a stáblistán. Közben fölgyorsultak az események, mert a Filmszemlén szerettük volna indítani, s így csak néhány hónapunk volt arra, hogy befejezzük, és nem volt lehetőség újabb pályázatokra már. Én nagyon hittem akkor abban, hogy a magyarországi részt is tető alá hozom egyszerű eszközökkel. És ott hibáztam el, hogy, egy kritikus szavaival élve, „ukrán fapados”-ra sikerült a számítástechnikai oldal, ott, ahol nekem majdnemhogy a csúcstechnikát kellett volna mutatnom a film igényei szerint.

A számítástechnikai oldalon a számítógépes utómunkát érted?

Az utómunka minőségével szerintem nem lett volna gond, hanem a helyszínekkel, illetve a díszletekkel. Az első változatban volt egy jelenet, egy számítástechnikai központban. Egy olyan helyet akartam ábrázolni, ahol mai modern csúcstechnológiával dolgoznak. Végül mindezt egy fapados iskolában csináltam meg, és egyszerűen leesett a képből az, hogy ez hol van. Ennyit erről, és ez már nincs a filmben, mert a fiaskó után – fiaskónak lehet nevezni az első bemutatást – újragondoltam és vágtam a filmet a szokásos módszeremmel. A Filmszemle után három hónappal, már az új filmmel a MAFSZ Országos Szemléjét megnyertük, négy díjat hoztunk el.

Az utóbbi időben kialakult egyfajta erdélyi giccsfilm. A hagyomány, a népszokások, hiedelmek. Te is ezt a témát érinted, de mintha nem esnél bele a megszokott csapdákba.

A közelmúltban elmentünk Szegedre, ahol levetítették a filmet. És ott volt egy Erdélyből származó férfi, aki azt mondta, hogy én a balkáni oldalát akartam pellengérre állítani Erdélynek, és ez nagyon fájt neki. Azt válaszoltam, hogy én egy fiktív világot álmodtam mozgóképre, és ennek a megvalósításához műterem helyett Erdélybe utaztam. Ez egy falusi közeg a világon valahol. Akár lehetne ma is, akár lehetne ezelőtt ötven évvel is. És az a hangulat, ami a tájból, az emberek arcáról, az eszközökről sugárzik, az nekem segítség volt a film ötletének és dramaturgiájának a megvalósításához. Igazi emberekről akartam filmet készíteni, s az igazi embereknél pedig fontos az ellentmondás, fontos a zsarnokság és fontos a fájdalom is. Általános értékeket ábrázoltam egy általam generált szituációban, ez a rendezés, a művészet szabadsága. De tény az, hogy aki ismeri a tájat, a szokásokat, a házakat, az ráismer. Mondhatom azt is, hogy ilyen olcsón máshol képtelen lettem volna mindezt tető alá hozni, de ez rosszabbul hangzik.

Nem akartam kritikát mondani erről a világról, amit itt az erdélyi falu jelenít meg, csak meg akartam mutatni, hogy ilyen viszonyok közt is lehet élni, akár ma is. És nem akartam túlcizellálni, és rámutatni, hogy hú, ott még ilyen gyönyörű faragott furkósbotokkal ütik egymást agyon. Viszont az a világkép, amit én ábrázolni akartam a filmemben, az itt még megtalálható annyira, hogy minimálisan kellett díszletben gondolkodnom, hozzányúlnom ahhoz, ami van, és meg tudtam valósítani ezt a picit emelkedett világot, ami a filmben nagyon fontos volt. Az Anzix, az sokkal inkább erdélyi film, hiszen eleve a dokumentumhoz áll közelebb. A Téltemetés inkább egy furcsa idő-tér-játék-film.

Úgy tudom most újabb filmen dolgozol. Valamit mesélnél erről is?

Az új filmnek, tanulva az elsőből, konkrétabb lesz a műfaji meghatározása: krimi lesz. Ez egy kicsit nekem is idegenül hat, de krimi-kliséket fogok használni. A cél, a képlet ugyanaz: emberi belső ábrázolás, egy bezárt világban. Hasonlóan összezárt közösségről fog szólni, mint a Téltemetés, és arra vagyok kíváncsi, hogy abban a kis közösségben hogyan működnek a szerepek, hogyan dominálnak a jellemek, hogyan tud valaki fölülkerekedni a másikon.

Mikor azt mondod, hogy abban a kis közösségben, akkor a színészi vagy fiktív közösségre, vagy konkrétan egy vidéki közösségre gondolsz, amibe belehelyezed a történetet?

Is-is. Nálam a kettő általában együtt működik. Olyan emberekkel dolgozom szívesen, akiknek vannak színészi kvalitásaik, és akik a szerepre valók. Tehát megtalálni olyan embereket, akiknek a jellemükben, a külső jegyeikben, vagy a személyiségükben hordoznak olyan mozzanatokat, ami nekem kell a szerephez. S aztán ha még hajlik is arra, hogy ezt az „ajándékfilmet” is fölvállalja, akkor onnantól kezdve egy tréningen veszünk részt együtt, azzal, hogy összezárom ezeket a szereplőket a valódi közeggel, és mind a két irányban csak sejtés szinten adok paramétereket, tehát nem árulok el mindent.

Értsem ezt úgy, hogy a színészek közül nem is tudják igazán, hogy a közösségből ki az, aki beavatott vagy nem beavatott a történetbe?

Igen, legalábbis nem tudják, hogy milyen szinten. Tehát a film mindig módosul aszerint, hogy a közösség hogyan viszonyul a betelepült idegenekhez, a filmesekhez és hogyan működnek együtt. Ezek érdekes módon visszahatnak, és azt hiszem, hogy ez az egyetlenegy módszer alkalmas arra, hogy aránylag hiteles dolgokat ábrázoljak egyszerű eszközökkel.

Mindenképp lesz egy szűk réteg, akit bevonok mindenbe. Elképzelhető, hogy egy főszereplő, ha elbírja, vagyis olyan tudás, gyakorlat van mögötte, akkor majd tud mindenről, és a segítségemre lesz. Ha lesz egy pár ilyen segítőtárs, akik értik a film lényegét, akkor a többi helyzetet megpróbáljuk generálni. Ez most Magyarországon, pontosabban akárhol, azon belül egy lovardában játszódik. A lovardában lovászokból, helyi belső körökből furcsa társasági élet alakul ki, és részben a helyi emberek között szeretnék megtalálni karaktereket.

Például a falusiak számára nem lesz világos, hogy játékfilm készül? Azt hihetik majd, hogy ez egy dokumentumfilm lesz?

Igen, a Téltemetésben van egy kocsmajelenet, ami szintén ilyen módszerrel készült, hogy azt mondtam, hogy ihatnak a számlámra, és megkértem, hogy beszélgessünk. Nem voltak beavatva, mert azt gondolom, hogy ha beavatod őket, akkor elvesztik a bizalmukat, és nem tudják hozni azt, ami tudnak zsigerekből. És ebben a filmben lesznek jelenetek, amiket úgy fogok megírni, hogy azoknak a valóságba kell beépülniük. A Téltemetésben megpróbáltam 35 milliméteres filmezőgépként használni az egykilós digitális videókamerát. Ez is egy formanyelvi kísérlet volt. Az új filmben viszont ettől részben el fogok tekinteni, részben megtartom, de megpróbálom a videó sajátosságait is beleemelni, bátrabban nyúlok hozzá a kép minőségéhez, a roncsolásához. Ehhez még csak annyit adalékképpen, hogy egy skizofrénről fog szólni a film, és a kettős személyiség kiemelésére akarom a videót létjogosultan használni. Az sem kizárt, hogy ha az anyagi kereteinket nem haladja meg, a 16 milliméteres filmet ötvözöm a digitális videóval.

Szalay Péter (1970)

Filmográfia

Szabad ötletek jegyzéke (kisjáték, 1990); Hajóval a hegyekben…(kisjáték, 1992); Mindennapi játékaink (dokumentum, 1995); Ünnep (szubjektív szociográfia, 1997); Egy kiállítás vége (fotógondolatok, 1997); Tánc a kamera körül (objektív videótánc, 1997); Zsófi (dokumentum, 1998); Alsósófalvai anzix ( szubjektív szociográfia, 1998); Pillantások (Nagy Ernővel közösen, kísérleti dokumentum, 1998); Téltemetés (játékfilm, 1999-2000).

Díjak

Pillantások – képviselte az MTV-t az EBU Swiss-prize versenyén; díj az 1998-as OFF fesztiválon; Alsósófalvai anzix – díjak a MAFSZ, a Több Szem Pont és az ausztriai Festival der Nationen (1999) fesztiválokon; Zsófi – harmadik helyezés az 1998-as budapesti MAFSZ fesztiválon; Téltemetés – díjai a 2000-es Országos Független Filmszemlén: I. díj, legjobb elsőfilmes alkotás, legjobb női főszereplő (Soltész Erzsébet), Magyar Televízió (MTV) sugárzási különdíja.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.