Egy békebeli film: Hrabal és Menzel újra együtt

Jiří Menzel: Obsluhoval jsem anglického krále / Őfelsége pincére voltam

Vajon milyen formában van? Tud-e még rendezni? Olyan lesz, mint az eddigiek? Nem lesz-e nagy csalódás? Aggodalmaskodóan fontoskodó és végül ostobának minősülő kérdések az új Menzel-film vetítése előtt. Teltház a Moziünnepen a budapesti Művész Moziban. Öregek és fiatalok együtt várják a legenda filmjét. Sok a jól informált néző: „kedvenc könyvem”, „hallom, a Szabó István is benne van”, „állítólag kilúgozták az eredetit”. És végre elkezdődik.

Megint pályaudvaron vagyunk: itt kezdődik a fiatal Jan Díte (Ivan Barnev) magasra ívelő karrierje és kapcsolata Walden kereskedővel (Marián Labuda), akitől a pénzcsinálás módját lehet eltanulni. Szerencse, ambíció és a pénz mindenek felett való szeretete vezeti Dítet a vasúti virsliárulástól Prága legelegánsabb éttermébe. A Párizs Étterem tekintélyes főpincére, Skrivánek úr (Martin Huba) lesz a mestere, aki messziről megérzi, mit fogyaszt a vendég. Feddhetetlen erkölcsű, szálfaegyenes férfi, még akkor is, amikor a nácik beteszik a lábukat a cseh fővárosba. Eleinte nem hajlandó németeket kiszolgálni, de nem sokáig packázhat a hatalommal.

Dítének viszont éppen a náci időszak hozza a fellendülést, a milliókat, és egy „fajnémet” feleséget. Igyekszik nem meglátni, mi folyik körülötte. Diadalmasan túléli a háborút, és sikerül nagy álmát megvalósítania: igazi milliomos lesz, saját szállodája élén. És ekkor jön az újabb rendszerváltás, ami „helyreteszi” a meglódult vagyonokat. Díte hosszú évekre börtönbe kerül, hogy a szabadulása után egy elhagyott, korábban németek lakta faluban idézze vissza a régi dicsőséget, és ébredjen rá az élet valódi értelmére.

Menzel visszatekintve, a meglett férfi szemével mutatja az éretlen fiatalt. Az idősebb Dítet játszó Oldrich Kaiser tekintetében ott villódzik a fel-feltámadó ambíció és a belátás is, hogy a pénz utáni hajsza végül nem vezetett sehová. Lehet, hogy Menzel egyszerűsít, de pontosan a lényegre tapint, amikor a boldogulás és az emberiesség alapkérdéseit feszegeti. Nem tett mást a Szigorúan ellenőrzött vonatokban és a Sörgyári capriccióban sem. Az emberen az emberséget kéri számot, és nem többet. Nem próbálja a történelem nyakába varrni a hibákat. A részletekre figyel, az apró szépségekre, melyek élhetővé teszik az életet. Az ihletadó persze maga Hrabal: tőle ered a gunyoros életszeretet, a szelíd feddés, az alapos emberismeret.

Még a film elején egy söröskorsón keresztül láthatjuk a klasszikus prágai kocsma kedélyes világát, az elfogyasztott csodálatos ételekkel egyetemben. Szabó István is egy sikamlósan ízletes vacsorán jelenik meg, ahol az ételek között kéjhölgyet is felszolgálnak. A fiatal Dítenek sikere van a nőknél, mivel a kedvüket keresi, gyengéd, és játékos, mindig kitalál valami furfangosat: például virággal borítja a szépséges nőt. Sikerül szép feleséget is szereznie, igaz, a rossz oldalról. A sors keze, hogy az asszony a háború végóráiban, egy tragikus balesetben meghal, nem szül gyermeket. Pedig a német fajt akarta éppen szaporítani.

A nácik egy korábbi luxusszállóban rendezik be „szaporító” egységüket. Díte feladata, hogy kiszolgálja a hölgyeket. Meztelen nők között mozog naphosszat. Ez maga az abszurditás. Esténként zajlanak a „párzások”: német katonák életerős német lányokkal közösülnek. Egykor ugyanabban az épületben gazdag vállalkozók hancúroztak könnyűvérű lányokkal. És Díte persze akkor is ott volt: ott leste el, milyenek is az igazán gazdagok. A szálloda zsidó származású tulajdonosától elvették az épületet, a nácik rendezkedtek be, majd maga Díte, akinek akkor nem számított, hogy milyen áron jutott a vagyonhoz.

Vagyonát felesége előrelátása is szaporította, aki zsidó foglyoktól zsákmányolt értékes bélyegeket. A meglett Díte végül megszabadul a terhes örökségtől, és szélnek ereszti a milliókat érő bélyegeket. Pénzgyárosból ember lesz megint. Van törlesztenivalója. Gyönyörű jelenet, amint az öregedő, magányos férfi tükrökkel veszi körbe magát, hogy ne legyen egyedül, hogy tisztábban lásson. Meggyűrt, bűnbánó, de a kópéságra még mindig hajlamos arc néz vissza rá.

Menzel nem veszítette el humorát. Groteszk fénytörésben mutatja a történelmi tragikumot. Mintha ő is a söröskorsón keresztül venné szemügyre a külvilágot. A szépséget keresi kamerájával, azt a furcsa, vonzó kedélyt, amitől a hétköznapok is átlényegülnek. Persze az elfogyasztott söröknek is nagy szerep jut ebben, de ki bánja? Ha szigorúan nézzük, akkor Menzel filmje nyilvánvalóan cseh történelmi lecke is egyben.

De annál persze jóval több is: élni tanít, a részletekre figyelni, az apró történésekre, virágokra, ízes szaftokra, a kellemes porcelánra, és mindenek előtt a másik emberre. Hiszen hiába rakta sorba Díte a megkeresett pénzt: az elszállt észrevétlenül, nem volt érdemes érte élni. Egyszerű bölcsesség ez, mégsem lehet elégszer elmondani.

Jó újra megmártózni a menzeli világban: egy békebeli filmet látunk, mely elandalítja a szemet, megnevettet, sírni is enged és emberséggel tölt fel. Lehet persze azt mondani rá, hogy régimódi. Talán éppen ez a varázsa is, hogy semmilyen elemében nem „modern”, csak végtelenül időszerű.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.