Vén kecske is…

Isabel Coixet: Elegy / Elégia

Az idősödő docens és a hamvas hallgatólány önpusztító viszonyának kliséit a Lolita óta koppintják a filmesek és az írók. Több tucat unalmas, rétestészta hosszúságú melodráma fárasztotta már a nézőket ebben a témában. Isabel Coixet rendezőnő mégis vállalta a feladatot, hogy Philip Roth The Dying Animal című, aktuáltrendi bestsellerét Elégia címmel celluloidra varázsolja.

Az álompárt ezúttal Ben Kingsley, az Oscar-díjas Gandhi óta Biblia-adaptációk és Zs-színvonalú eposzok sztárjává avanzsálódott „bőrfejű” angol, és a kissé felkapottabb Almodóvar-felfedezett, az amerikai sztárok diványát és filmvilágát is megjárt tüzes hispán Pénelopé Cruz alakítja. A férfi, David Kepesh (Kinsley) sikeres esztéta, magyaráz a tévében, irodalmi műsort vezet a rádióban, illetve egyetemi katedráról is okít. Egyedül él, büszke a függetlenségére, hideg intellektualizmusával és néha kisfiús zavaradottságával veszi le a lábáról a fiatalabb bölcsész csajokat. Hosszú ideje, hogy elvált, két biztos pontja az életében költő barátja, George és a húsz éve szexkapcsolatra használt Carolyn. Egyik Roland Barthes-ról szóló óráján fedezi fel a mediterrán szépségű Consuelát, akiről egy gyenge Las Meninas-értelmezéssel sikerül ledumálnia a bugyit. Csakhogy a vén kecske is megnyalja a sót: a tanár úr rövid úton beleszeret a lányba és a szingliférfik élharcosa hipp-hopp azon kapja magát, hogy féltékenységi rohamban kémked kedvese után. Mégis sokáig kihúzzák egymás mellett, de amikor az öregúrnak először családlátogatásra kellene mennie, inába száll a bátorsága. Consuela azonban ezt már nem hagyja annyiban és kidobja az esztétát. Hosszú, siralmas évek következnek, majd eljön a pár tragikus utolsó találkozása.

Az Elégia nem posztmodern önreflexív melodráma (mint például Todd Haynes 2002-es Távol a mennyországtól című Douglas Sirk-tisztelgése), hanem a műfaj jobbára összes szabályát betartó, afféle zsebkendőfogyasztó tragédia. A hatásvadászat és a felfokozott hangulat mellett természetesen megtalálhatjuk az ismert közhelyeket is: szerelmes borozgatás, hosszadalmas simogatások, zongoraszólamokba fulladó érzelgősség, sőt még egy százszor elkoptatott Goya Felöltöztetett- (1799–1800) és Levetkőztetett Maja (1800)-párhuzam is fárasztja a közönséget. A hasonló „intellektuális bombák” miatt a film – sajnos – egy idő után üres művészieskedésbe fordul át.

Coixet láthatóan nem tudott mit kezdeni Nicholas Meyer néhol nehézkes forgatókönyvével (ő írta John Amiel 1993-as Sommersby című hasonló tematikájú filmjét is). Egészen a játékidő feléig fokozatosan süllyedünk bele a szirupba, amíg végül egy Romantik Csenöl-féle szappanoperába nem csöppenünk. Ám a szakítás „fordulata” után láthatóan helyrebillen a rendezőnő – nemhiába, hiszen a film ezen fele hasonlít leginkább Coixet korábbi (Az élet nélkülem; A szavak titkos élete) munkáihoz. Ennek ellenére a direktor saját stílusának monstre változatát készítette el. Nagyvárosi hűvös drámája, a tőle megszokott mikrovilág (kisváros, olajfúrótorony) kissé realisztikusabb ábrázolásától idegen. Állandó „szenvedőjét”, Sarah Polley esendő és soványka arcát képtelen helyettesíteni a latin ikon-sztár, akinek szerepeltetését leginkább a Goya-hasonlat indokolja. A Kinsley-Cruz páros játéka az elmegy kategóriának felső határát súrolja. Ez sajnálatos, főleg Kingsley esetében, aki kissé színtelenül alakítja az öreg prof szerepét. Ez főleg a nagyközelikben látszik, pedig a film képi világa főleg az arcokra épít. Coixet házi operatőre, Jean-Claude Larrieu hálistennek megspórolta a műfajra jellemző túlzott szűrőhasználatot, konvencionális plánokra, elegáns fahrtokra építi művének képi világát.

Az Elégia egyik legnagyobb problémája az, hogy néhány jelenettől eltekintve melankolikus belsőkben játszódik. Olyan, mintha televíziós film lenne, s ebből kifolyólag nem is működik a mozivásznon. Egyszerűen azért, mert a TV-csatornákon százszor jobban megírt, fényképezett és rendezett melodrámák futnak. Coixet filmje emiatt válik avíttá, ráadásul még a színészek jutalomjátéka is elmarad.

Ennek ellenére nem elveszett adaptáció ez a mozi. Hibái ellenére is ügyesen szenvednek benne, tartalmas katarzisra is képes, nem unalmas, még ha pár percre le is ül a hangulata. Ideális iparosmunka a romantikus giccseket kedvelőknek.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.