Nem hiszi el, amit lát

Tolvaly Ferenc: Boszporusz felett a híd

Dokumentumfilmként határozza meg önmagát Tolvaly Ferenc új filmje, azzal a megjegyzéssel, hogy a rendező „lélekutazásának”, az időről való elmélkedésének lenyomata ez az alkotás, melynek keretét az iszlám hitvilág adja.

Mindezek az előzetes információk azzal kecsegtetik a moziba vetődött nézőt, hogy itt talán egyfajta átírása is megvalósulna a műfajnak – a finoman meglebegtetett ígéretet azonban messze nem váltja be a mű; és jó kérdés, hogy mit fed legitimációs eszközként a műfaji kategorizáció: miért éppen az. A film különböző stílusok regisztereinek egymásmellettiségéből/keveréséből áll össze, így eltérő konvenciókat működtet a befogadásra vonatkozóan, ám ahelyett, hogy ezek termékeny egymásba játszatásának szemtanúi lennénk, csupán a zavarossal való küzdelemre fizetünk be. Magunknak kell összerakni, amit látunk – és itt nem a revelatív filmek talányos esztétikai feladványaira kell gondolni, csupán az alkotás megoldatlanságainak terhe passzolódik át a nézőnek.

Tolvaly Ferenc: Boszporusz felett a híd

A világ vallásait személyes élményeken keresztül bemutató sorozat harmadik darabjaként a Boszporusz felett a híd az előző két film, a Tibetben a lélek és az El Camino dramaturgiáját ismétli, a rendező László Zsolt narrátori hangján hallható kommentárjai mentén kalauzolja a nézőt az iszlám kultúrában. Tolvaly filmjének alaphelyzete, hogy a saját életével problematikus viszonyba került szereplő – aki nem teljesen fiktív, mivel a film deklaráltan nem játékfilm, sem kimondottan öndokumentáció, ugyanakkor nem is azonosítható egyértelműen a rendezővel – egy idegen kultúrába látogat el, másban megmosni arcát, egy eltérő világszemlélet és életmód vizsgálata által újragondolni a sajátját. Ebben két megközelítési módot variál: az egyik a dokumentarizmusra hajazó kvázi-informatív bemutatás, a másik egy kvázi-bölcselkedő hangnem.

Tolvaly Ferenc: Boszporusz felett a híd

A film hagyományosan értett dokumentarista rétege számos problémát vet fel a hitelességet illetően. Ez a félretájékoztató címmel kezdődik: érthetetlen a Törökországra való utalás, amikor a forgatás jórészt teljes egészében Marokkóban zajlik. Éppily elmosott nagyvonalúsággal kezelik az alkotók a forgatási helyszínek vagy a követett útvonal tisztázását. Ehhez társul a reflektáltság (és benne a történeti szemléletmód) teljes hiánya: például egy dervistánc megmutatása közben a kommentátor a kerengésről mint az örökkévalóval, az istenivel létesített viszony módjáról értekezik, miközben szó sem esik az autenticitás kérdéséről, pedig a produkciót láthatóan fizető turisták csoportja üli körbe. Ugyanez a probléma merül fel a bazársor, a kézművesek vagy a tímárok munkájának bemutatása során: a tímárok évszázadok óta ugyanúgy, ugyanolyan körülmények közt dolgoznak, halljuk, ami több, mint gyanús. Adott pontokon, amikor a marokkói világot a belső nyugalom paradicsomaként ábrázoló költői szöveg a nevetségesség határára kerül, fel-felmutat egy konfliktust. Miért van az, hogy ennek ellenére fiatalok százai életük kockáztatása árán, a jobb életkörülmények és munkalehetőség reményében próbálnak meg átszökni Spanyolországba? Erről ugyan egy, a kérdésben személyesen érintett fiatal férfi beszél is, a jelenség szociális-gazdasági hátteréről semmit nem tudunk meg. E poétika veszélye tehát az eufemizálás, a hamis harmóniára törekvő megszépítés, hiszen épp azt leplezi el, ami által életszerűségében mutatkozna meg egy kultúra – amit Tolvaly művel, az nem az idegent, a mást érintő kérdő feltárás, csupán a különbségek elleplezése, egyneműsítése, felszínes interpretáció.

Tolvaly Ferenc: Boszporusz felett a híd

Az úti beszámoló „lélekútra” vonatkozó rétegét az időről való elmélkedések követhetetlen sorozata teszi ki. A követhetetlenség egyrészt a szöveg enigmatikus-ezoterikus jellegéből következik, másfelől zavaros ellentmondásosságából, közhelyes semmitmondásából. Tolvaly előszerettel filozofál az idő természetéről, majdnem minden mondatában szerepel a múlt, jelen, jövő szavak valamelyike, sokszor mindhárom. „Itt nincs jövő, csak múlt” — mondja (vagy valami hasonlót). „A lét közepében, a lét szívében érzem magam” — mondja (vagy valami hasonlót). Az időmondatok keverése-kavarása mentén annyira esetlegessé válnak ezek a szavak, hogy mindegy is, milyen formációban használja őket, értelmüket az agy képtelen feldolgozni. De próbáljuk meg kihámozni a lényeget: a beszélő ismerős betegséget diagnosztizál, melynek neve: elvágyódás. Nem érzi jól magát a rohanó, nyugati kapitalista világban, ahol szűk tere van a spiritualitásnak, nincs idő a megnyugvásra – és nincs ebben egyedül, csak hát miért kell ehhez elutazni? Az utazás megtisztulási, megismerési lehetőség, és valóban eljuttathat éles válaszokhoz. Tolvaly az idő fogalmait boncolgatva ezt a következtetésre vonja le: jelen kell lenni: a problémákra adható legméltóbb válasz az élet eseményeiben való minél gazdagabb jelenlét. Paradox módon ennek épp az ellenkezője valósul meg a film kockáin: a garbós-kosztümös Tolvaly Ferencet láthatjuk, amint meditatív-gondterhelt művészszerepében elmerülve kávézás közben egy téren vagy egy tengerparti teraszon ír, avagy szellemként lebeg át egy mecset terén, máshol a kamera őt emeli ki a nyüzsgő tömegből, kimerevítve, a kívülállás, az időn való kívülre lépés aurájába bujtatva. Tolvaly nyilván nem lehet jelen, annyira el van foglalva magával és művész-imidzsének megkonstruálásával, hogy az őt körülvevő világra vonatkozóan nincsenek valódi kérdései – csak megállapításai. Azokkal meg nem jutunk messzire.

Tolvaly Ferenc: Boszporusz felett a híd

E filmből sajnos sem Marokkóról, sem Törökországról, sem az iszlám vallásról nem tudhatunk meg semmit a közismert tényeken túl (pl. hogy az iszlámhívők Mekka fele fordulva naponta ötszörimádkoznak, vagy hogy ez a vallás tiltja az emberábrázolást); segítségével talán inkább az álszerénység és a szolid önpozicionálás látszata mögött rejlő önimádat és önfontoskodás mechanizmusaiba látunk bele jobban. Ezért úgy gondolom a doku-műfajiságot ez utóbbinak a legitimizálására használják – és ezen nem változtat az sem, hogy szép képeket is látunk. Jogos kérdés, hogy miért is kellene kíváncsinak lennünk a megismerés bajnokaként rejtőzködve megmutatkozó Tolvalyra, miközben egy idegen kultúra megismerése lett beígérve. S ha már ennyire erős az önközlés vágya, sokkal hitelesebb, igaz kevésbé piacképes gesztus lett volna e „coelhósra” hangolt spirituális-turisztikai utazás helyett egy felvállalt én-játékfilm, mely a lila ködből indul és a sűrű homályban ér véget.




Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.