Apró ország, apró mozi

Izlandi filmtörténet 2.

A 80-as évek végére fuldokolni kezdett az izlandi filmipar, a kérdés már csak az volt, hogy akad-e valaki, aki megpróbálja mesterségesen lélegeztetni, amíg újból a talpára áll, és életképessé válik. A problémát egy „mocskos hippi” oldotta meg végérvényesen, akinek neve mára már ott virít a legjelentősebb izlandi filmrendezők között.

Friðriksson és az izlandi film a csúcson

Leginkább a szerencsének köszönhető, hogy az izlandiak a 90-es években számos produkcióval és koprodukcióval gazdagodhattak. Létrejött a Nordic Film & TV Fund, aminek fő célja az volt, hogy promoválja az északi országokban produkált audiovizuális termékeket, még pedig oly módon, hogy bevállalja az anyagi kiadások oroszlánrészét, legyen szó nagyjátékfilmről, rövidfilmről, dokumentumfilmről vagy éppen tévésorozatról. Mellette pedig ott volt az Eurimages, amely jóindulatúan adakozott a gyengécske filmiparral rendelkező nemzeteknek.

The White Viking

Gyakorlatilag csak ebben az időszakban indult be igazán az izlandi filmgyártás. Mindeddig nem foglalkoztak azzal, hogy úgymond külsősöket is bevonjanak az iparba – filmjeiket állandóan csak magukról, csak maguknak készítették. Az európai támogatások és együttműködések rendszeresedése után viszont arra is figyelmet fordítottak, hogy bevonják a külföldi hallgatóságot is. Muszáj volt bevonniuk, mivel a támogatások és egyezmények szerződései megkövetelték tőlük.

A változások már a 90-es évek legelső filmjeiben is észrevehetőek voltak. Talán az egyik legfontosabb különbség az volt, hogy az összhatás sokkal professzionálisabb képet eredményezett, mint az eddigi években. A filmekkel végre igazi szakemberek foglalkoztak. A rendező megtehette, hogy hozzáértő stábot toboroz, profi operatőrökkel, igazi színészekkel és tapasztalt emberekkel. Hrafn Gunnlaugsson Hvíti víkingurinn (The White Viking/A fehér viking, 1991) című vikingfilmjét már nem csupán Izlandon forgatták, hanem több skandináv országot (a svédeket, dánokat, norvégokat) is bevontak a produkcióba. Kristín Jóhannesdóttir filmje, a Svo á jörðu sem á himni (As in Heaven/Mint a Mennyben, 1992) pedig már komoly európai együttműködésnek számított. Az ugyancsak történelmi témájú film főszerepében Hrafn Gunnlaugsson testvére, Tinna Gunnlaugsdóttir szerepelt, a mellékszerepekre több külföldi színészt (francia, svéd) is alkalmaztak, a produkció finanszírozását pedig francia-skandináv összefogással valósították meg.

Fridriksson

Ezen időszak legnagyobb meglepetése és sikere Friðrik Þór Friðriksson második nagyjátékfilmje, a Börn náttúrunnar (Children of Nature/A természet gyermekei, 1991) volt, ami végre felrajzolta Izlandot a filmes világtérképre, és meghozta az ország első (és máig utolsó) Oscar-jelölését a Legjobb idegen nyelvű film kategóriában. Az egykoron „mocskos hippinek” csúfolt Friðriksson stílusa teljesen eltérő volt mint az eddigi izlandi rendezőké: filmklubot szervezett a fiataloknak, producerkedett (megalapította az Icelandic Film Corporationt) és támogatta az Izlandra látogató külföldi rendezőket, kísérleti és dokumentumfilmekkel indította karrierjét, és filmjeiben a „világmindenséghez” szólt, nemcsak az izlandi és a környező kisközösségekhez. A Börn náttúrunnar sikere is ebben rejlett. Mindenki számára érthető és teljességgel átérezhető volt az idős pár története, akik az öregotthonból megszökve nekivágnak az életútjukat lezáró végső útnak, és felkeresik ifjúságuk egykori emlékezetes helyeit. A film nem lokális problémákat feszeget, hanem univerzális témákat tár a világ elé, globális kontextusban: élet, halál, természet, és hit – mindez olyan formába burkolva, amit könnyedén megérinthetünk, láthatunk, hallhatunk. A filmben keveset beszélnek, és a lényeg leginkább a karaktereken és a környezetükkel való kapcsolaton van. Néhol nehezen értelmezhető, ám könnyen átérezhető – ez volt a siker titka, ami ahhoz vezetett, hogy ez az „idősekről szóló roadmovie” a legnézettebb és legismertebb izlandi filmmé vált. Az alkotás zeneileg is mérföldkő, hiszen ezzel futott be a manapság leghíresebb izlandi filmzeneszerzőként számon tartott Hilmar Örn Hilmarsson, aki Felix-díjat is kapott filmbeli kiemelkedő kompozícióiért. Az egyházi és népi motívumokat kis romantizmussal finoman összemosó zene forradalmi újdonságnak számított Hilmarsson és a tradicionális filmzene életében is. Népszerűvé válása után több skandináv produkcióban is segédkezett, ám szülőhelyét és mentorát mindig prioritásban részesítette.

Cold Fever

Friðrik Þór Friðriksson továbbra sem hagyott alább lendületéből. Következő filmje, a merészen önreflexív Bíódagar (Movie Days/Mozinapok, 1994) saját gyerekkori élményeiről szól. A már Tornatore Nuovo Cinema Paradisójához és Fellini Amarcordjához is hasonlított film ismét nagy lökést adott az izlandi filmek hírnevének. Hirtelen annyira megnőtt az érdeklődés irántuk, hogy úgymond elkerülhetetlenné vált, hogy Friðriksson következő produkciója ne valami nagyszabású, nemzetközi produkció legyen. Így történt, hogy egy amerikai producer, Jim Stark (és mellette számos más amerikai és japán színész) közreműködésével elkészült a Cold Fever (Á köldum klaka/Hidegláz, 1995), mely egy japán üzletember történetét meséli el, aki Izlandra utazik, hogy nemrég elhunyt szüleire emlékezzen. A filmben leginkább angolul beszélnek, a hangsúly pedig az izlandi tájakon van – a film vizualitása olyannyira erős, hogy mind a karakterek, mind pedig a történet eltörpülnek mellette.

Nem véletlen, hogy Friðrikssonra ennyire részletes kitérek, hiszen az ő kitartásának és lángoló kreativitásának köszönhető, hogy Izland sikeresen előremozdult a filmgyártásban. Friðriksson nemcsak rendezőként fontos személyiség, hanem producerként és „kapocsként” is. Több külföldi produkcióban is segédkezett, így többek között Hal Hartley No Such Thingjének (2001) a producere és Lars von Trier Dancer in the Dark (Táncos a sötétben, 2000) című filmjének a társproducere. Ez a koprodukció nem csupán egyszeri közreműködés volt, hanem egy komolyabb összefogás kezdete Friðriksson Icelandic Film Corporationje (IFC) és Trier Zentropa Entertainmentje között. Nem véletlen az az ironikus insider poén sem, hogy Lars von Trier Direktøren for det hele (The Boss of it All/Főfőnök, 2006) című filmjében Friðriksson egy sikeres izlandi üzletembert alakít.

Hal Hartley: No Such Thing

Reykjavík 101 meséje

Tévedés ne essék, a 90-es évek nem csupán Friðrikssonról szólnak. Rengeteg eddig még ismeretlen rendező kapott esélyt arra, hogy megvalósíthassa ötleteit. Ilyen például Hilmar Oddsson, aki Tár úr steini (Tears of Stone, 1995) című alkotásával valami grandiózusat, teljesen újat mutatott. Ez a holokausztdráma Izland legnagyobb zeneszerzője, Jón Leifs életét követi végig, miután zsidó feleséget választva magának üldöztetésbe kerül a náci Németországban.

Sódóma Reykjavík

Ebben az időben több fiatal rendező is kipróbálhatta magát, így lázadó üzemmódra kapcsolva a nézők megismerkedhettek Reykjavík vadul korrupt és bűzös felével is. Ilyen formabontással próbálkozott például Óskar Jónasson (Sódóma Reykjavík/Remote Control, 1992), Júlíus Kemp (Veggfóður: Erótísk ástarsaga/Wallpaper: An Erotic Love Story, 1992), és Ásdís Thoroddsen (Ingaló, 1992). Az évek során „kitermelt” filmek után le lehetett vonni azt a következtetést, hogy minél kisebb a költségvetés, annál erősebb a film lokális jellege. Ez a kijelentés megcáfolásra várt, és ki más cáfolta volna meg, ha nem maga Friðriksson? Két népszerű izlandi író két regényét adaptálva (Djöflaeyjan/Devil’s Island, 1996; Englar alheimsins/Angels of the Universe/A világegyetem angyalai, 2000) ismét felkeltette a kis térségre fókuszáló, sajátosan izlandi jellegű filmek iránti hazai érdeklődést. A 80-as évek közepe óta ezek bizonyultak a legnépszerűbb filmeknek. Túlnyomó lokális erejével a 2002-es Fálkar (Falcons, 2002), és Friðriksson legutolsó filmje, a Niceland (Population. 1.000.002, 2004) csak még jobban megerősíti ezt az „izlandiságot”. Eljött az ízig-vérig izlandi filmek második fényes korszaka.

1999-ben létrehozták az Edda-díjat, amelyet azóta is minden évben kiosztanak az országban a legjobbnak ítélt filmes és televíziós produkcióknak.

101 Reykjavík

Az ezredforduló bekövetkeztével ismét újabb filmes arcok tűntek fel a palettán. Az egyik ilyen arc, a fiatal Baltasar Kormákur, aki a Hallgrímur Helgason regénye alapján készített 101 Reykjavík (2000) című produkciójával világszerte nézők millióit kényszerítette nevetésre, annak ellenére, hogy az izlandi nézők közül sokan csúfolódásnak vélték az alkotást, mondván, hogy túlzottan elferdítve mutatja be a fővárost és az ottlakókat. Középpontba került a kozmopolita életvitel, az éjszakai élet, a szexuális szabadság, meg sok bohókás, pillanatnyi trend. A legtöbb fiatal izlandi rendező már csak a modern Reykjavíkra fókuszál filmjeiben, lassan megszűnnek a klasszikus rurális-urbánus ellentétek, a hangsúly pedig áthelyeződik a szociokulturális különbségekre – az új évezred izlandi filmjeit leginkább ez jellemzi.

Az utóbbi években az ipar infrastruktúrája is alapos változásokon ment keresztül. Mivel az anyagi támogatások nagy részét eddig külső forrásokból szerezték, szükség támadt arra, hogy valamennyire önellátóakká váljanak, hiszen nem függhetnek állandóan külső tényezőktől. 2001-ben alapos átszerveződések mentek végbe, így az Icelandic Film Fund megszűnt önálló intézetként működni, csupán egy állami, anyagi forrássá vált, ami köteles az Icelandic Film Centernek támogatást nyújtani. Az IFC szerepe a 2001-es Filmtörvény szerint tehát: megszervezni az izlandi filmgyártást és filmterjesztést, közreműködni a filmek promoválásában itthon és külföldön, megerősíteni az izlandi filmkultúrát, elősegíteni a külföldi filmesekkel való közreműködést. Ezek közül leginkább a filmkultúra megerősödése mondható a legsikeresebbnek. Nem mellékes az sem, hogy az utóbbi években megemelkedett az Izlandon forgatott külföldi filmek száma is. A természet nyújtotta egyedülálló látványt már olyan hollywoodi produkciókban is felhasználták, mint a Die Another Day (Halj meg máskor, 2002), Batman Begins (Batman – Kezdődik!, 2005), Flags of our Fathers (A dicsőség zászlaja, 2006) stb. Kesernyésen vicces, de egy-egy ilyen itt forgatott jelenetbe annyi pénzt fektettek, amiből egy teljes izlandi filmet finanszírozni lehetne. A kultúrminiszterrel, Þorgerður Katrín Gunnarsdóttirral kötött 2006-os egyezség eredményeképp azt tűzték ki célul, hogy minden évben legalább négy izlandi mozifilmnek kell elkészülnie.

Clint Eastwood: Flags of Our Fathers

Az utóbbi évek legfontosabb rendezői közé tartozik még Róbert I. Douglas (Strákarnir okkar/Eleven Men Out, 2005; Maður eins og ég/A Man Like Me, 2002; Íslenski draumurinn/The Icelandic Dream, 2000), Ragnar Bragason (Fíaskó/Fiasco, 2000; Börn/Children, 2006; Foreldrar/Parents, 2007) és nem utolsó sorban a dán filmiskolában tanult Dágur Kári (Voksne mennesker/Sötét ló, 2005; Nói albínói/Nói az albinó, 2003). Kári legújabb, készülőfélben levő filmje, a The Good Heart állítólag az eddigi legnagyobb költségvetésű izlandi film lesz, noha teljesen angol nyelven fog megszólalni.

Dágur Kári: Voksne mennesker Dágur Kári: Voksne mennesker

Az ipar tehát maximálisan belendült, és egyre ígéretesebbnek mutatkozik, az izlandiak csupán azért szomorkodnak mostanában, mert hiányolják a női rendezőket (Silja Hauksdóttir, Gréta Olafsdóttir és Guðný Halldórsdóttir még nem elég!). Társadalmi drámák, Hollywood-szagú krimik, lendületes vígjátékok – a palettán minden megtalálható, és nem is akárhogyan! Keményen megdolgoztak azért, hogy idejussanak, ahol ma tartanak, ám nem kis szerencséjük van azzal a tagadhatatlan ténnyel, hogy Izlandon még a megszokott is rendkívülivé válik egy kis leleményesség segítségével. Mert ez az izlandi mozi: varázs.

[A tanulmány első része itt olvasható]



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.