„Játszani a műfajjal és a formával”

Beszélgetés Szirmai Márton rendezővel

Egy hetedik kerületi kávézóban, szerda este hatkor, a mai ötödik kávémmal és Szirmai Mártonnal négyszemközt. Fesztiválokon besöpört díjakról, dokumentumfilmezésről, fikcióról a Szalontüdő, Az elsüllyedt falu, a Mecsek kincse alkotójával.

Szirmai Márton

Hogyan kezdtél el filmmel foglalkozni?

Volt egy középiskola, a Politechnikum, ahol Pálos György tanár úr tart máig videószakkört, meg filmklubot. És az a legenda – ezt már ő meséli –, hogy én elsőben, amikor oda jártam, lementem a videószakkörre, eltöltöttem pár órát, majd négy évig oda se bagóztam. Ötödévre is oda jártam, és akkor meghirdettek egy forgatókönyv-pályázatot. Adtak kamerát, összeraktak a diákokból egy csapatot, és lehetett forgatni egy filmet. És valamiért én ott beadtam egyet – mondták, hogy akkor csináljam meg. Meg is csináltuk, benevezték az Országos Diákfilmszemlére, ahol hirtelen megnyerte a fődíjat. Egy ilyen sikerélmény elég sokat jelentett egy magamfajta középiskolásnak. Ötödéven csináltam még nyolc filmet. Ezek jó gyakorlatok voltak. Egy csomó mindent ki lehetett próbálni felelősség nélkül, hiszen nem voltak elvárások, nem is tudták, hogy filmezel. Viszont ott volt Gyuri, mint szakember, és rengeteget tanultam tőle. Máig egyébként együtt dolgozunk, hasonló a látásmódunk, a humorunk.

És a nagyjátékfilm?

A nagyjátékfilm közelébe akkor kerültem, amikor egyszer fölhívott egy hangmérnök, a Kőporosy János, hogy holnaptól ráérek-e két és fél hónapig, mert itt egy francia csapat, a Napóleont forgatják a Szigetközben, és kiderült, hogy a francia hangmérnöknek kellene még egy ember. És hogyha fél perc alatt tudok dönteni, akkor betesz. Ráadásul mondott egy akkor magas összeget. Fél perc múlva visszahívtam, hogy persze, ráérek. Mondjuk az elég mély víz volt, szerintem elég béna is voltam, meg ügyetlen, mert nem értettem, hogy ez a klasszikus filmgyártás egy provinciális, hierarchikus valami. Én próbáltam laza lenni, meg segíteni másoknak, és nem voltam túlzottan kíváncsi, amit most már én is elvárok egy stábtagtól. Tehát sok baj volt velem, szerintem, csoda, hogy nem rúgtak ki. Viszont máig hálás vagyok Kőpornak, egy magyar filmfőiskolás is ritkán jut el egy ilyen közegbe, ennyire közel a tűzhöz. Persze nem egy nagy rendező rendezte ezt a filmet, olyan szempontból nem volt sokkhatás, de szakmailag rengeteget tanultam.

Isabella Rossellini a Napóleonban

Mi kellene ahhoz, hogy nagyjátékfilmet forgass?

Szándék. Akarat. Kitartás. Meg egy jó ötlet, egy jó forgatókönyv kellene. Ha most az asztalon hagyott volna valaki egy iszonyú jó forgatókönyvet, és tetszene, lehet, hogy nekilátnék. De nekem most nincs olyan ötletem, illetve van, de nincs időm kidolgozni, ugyanis nem tanultam soha, hogy hogy kell. Így aztán kicsit több idő egy ilyen forgatókönyvet megírni, lassabban megy, mint annak, aki már írt ötöt. Olvastam rengeteg könyvet, meg számtalan filmet láttam. Nagy kritikus vagyok, mármint látom egy forgatókönyvnek a hibáit... Szóval szerintem tudnék ilyen forgatókönyvet írni, lenne hozzá képességem, csak minek? Nem látom azt a témát pillanatnyilag, ami miatt meg kellene feszülnöm. Egy kommersz vígjátékot valószínűleg meg tudnék írni, de azt minek? Azt írnak. Engem igazából a műfaji, formanyelvi gyakorlatok érdekelnek. A nyomozóban, amit Gigor Attila csinált, kifejezetten voltak olyan dolgok, amik izgatnak. Kvázi, ha nem csinálta volna meg, akkor megcsináltam volna később. Szerintem neki is erre a rugóra jár az agya, hogy játszani a műfajjal és a formával. Annak van értelme. Annak viszont nem látom értelmét, hogy csináljak egy újabb magyar vígjátékot. Én élvezem a kisjátékfilmek világát. A dokumentumfilmezés, meg a televízió érdekel igazán.

Gigor Attila: A nyomozó

Hogyan jutsz el a filmötlettől a filmig?

Az attól függ. Néha dolgozom tévének – akkor van egy feladat, az nagyon jó inspiráció, mert az mindig elkészül. Ráadásul határidőre. Az nagyszerű érzés. Olyankor úgy van, hogy délelőtt, ha éppen olyan kedvem van, akkor három óra alatt gyorsan megírok valamit.

A saját dolgokkal van baj. A dokfilmeknél most azt csinálom, hogy híreket olvasok. A süllyedő falu úgy készült, hogy ráakadtam egy olyan cikkre, ami nagyon megfogott. Vidéki újságokat bújok többnyire. Hajdú-bihari Napló, meg ilyesmi. Ott vannak az értékek, olyan helyi hírek, amik vagy abszurdak, vagy nem tudunk róluk, vagy más nyelven vannak megfogalmazva. Minden egyes hír mögött lehetne egy film. A süllyedő falunál ez működött, de van olyan, hogy lukra futok. Például megtaláltam Európa legnagyobb szexuális kiegészítő gyárát Győr közelében. Heteken át leveleztem a német tulajokkal, meg a helyiekkel. Nem engedtek be sokáig, szocializálódtam a faluban, volt benne munkám, utaztam, pénzt öltem bele, és egy év után, amikor végre beengedtek a gyárba, addigra abbahagyták a gumibaba gyártást, meg a látványos dolgokat, és kiderült, hogy ronda, meg kicsi a helyszín. Film és látvány szempontjából nem elég jó. Szóval a dokfilmnél így megy, hogy kifejezetten keresem a témákat, amik egy francia vagy egy afrikai számára is érthetőek. Ráadásul úgy kell fogalmazni – ahogy A süllyedő faluban is próbáltuk –, hogy ne az legyen, hogy csak a magyarok értik, tehát a formanyelvnek is univerzálisnak kell lennie.

Elég sokat jártam már külföldön, beszéltem külföldi zsűritagokkal, hogy mi az érdekes Magyarországon, és túl azon, hogy semmi, mindenből lehet valami érdekeset csinálni, ha jól fogalmazod meg, ha olyan formát találsz. Szerintem mostanra gyűlt össze Pálossal együtt annyi muníciónk, szakmai tőkénk, hogy egy német koproducerrel össze tudnánk fogni, ha lenne egy jó témám. De nem olyan egyszerű olyan témát találni, ami a németeknek is tetszik. Füredi Zoli Mongóliában forgat, Moldoványi Afrikában, Kocsis Tibor egy aranybányában. Tehát akik külföldön is érthető dokfilmeket csinálnak, azok elmennek innen forgatni. Én ezt látom.

Lehet magyaroknak is filmet csinálni, főképp televíziós műfajban. A tévének az lenne a feladata, hogy hazai problémákkal foglalkozzon. És én szívesen csinálnék is tévének dokfilmet, de nincs ilyen műfaj. Tehát ha dokumentumfilmről van szó, nem tévé a megrendelő, és úgysem adja le egyik magyar adó sem, akkor külföldi nézőben kell gondolkodni. Sokkal nagyobb a sikerélmény is külföldön, ráadásul világot láthatsz, ha meghívnak. Kénytelen vagyok éppen ezért olyan témákat keresni – és picit didaktikusan fogalmazni –, amiket külföldön is megértenek. Itt konkrét szempontok vannak.

A dokumentum vagy a fikció érdekel jobban?

Ez jogos kérdés, de szerintem ezek olyan konvenciók, amiket meg kellene kérdőjelezni Magyarországon. Abból kellene kiindulni, hogy van egy valós probléma, és azt valamiképpen meg kell fogalmazni. A valóság és fikció közti határ csak abból a szempontból érdekes, hogy a nézők hogyan fogadják be majd a filmet. Mert ha dokumentumfilmként néznek valamit, akkor csalás lenne fikciónak eladni, és fordítva. De máskülönben ez teljesen érdektelen mondjuk az alkotó szemszögéből. Nekem nincsenek aggályaim, ha egy dokfilmbe beteszek egy fikciós betétet, különösen, hogy Nyugat-Európában mást sem csinálnak húsz éve. Csak nálunk van egy olyan iskola, amelyik ezt nem képviseli. Alkotói szempontból szerintem bátornak kell lenni, és az egészet játéknak kell tekinteni.

Három éve Lengyelországban voltam egy pitching-fórumon, ahol producerek vannak, és el kell adni a filmet. Negyven tervet hallgattam végig – csak fikciós dokfilmek voltak (ott úgy hívják: kreatív dokumentumfilm). A producer nem száll be pénzzel, ha azt mondod, hogy hát követjük őket, ki tudja mi lesz, mert ugye ez a valóság. Így nem lehet filmet forgatni, mert nem adnak rá pénzt. Ez nem jelenti azt, hogy becsapod a nézőt – nem is állítjuk azt, hogy amikor a filmemben hull a vakolat a nénire, az ott és akkor hull.

A Mecsek kincsénél megpróbáltuk stilárisan elkülöníteni a fikciót a dokumentumtól, tehát máshogy vettük föl, vagy eleve egyértelmű volt, hogy mi a fikció, nem kellett magyarázni. Ilyenkor nincs lelkiismeretfurdalásod, nem okoz kárt a dolog, nem csapja be a nézőt, mert az alapprobléma valós, a szereplők valósak és önmagukat alakítják. Ilyen kritériumoknak megfelelnek ezek a filmek. Senki sem játszik szerepet, és ha mégis elkanyarodik valamerre a film, az vállaltan fikció. De hát ez egy játék, mind a két dokfilmbe bevontuk a szereplőket.

Most a Verzión is volt néhány ilyen film, ahol animációs betétektől kezdve, álomjeleneteken keresztül minden volt – a közönség imádja ezeket. Csak nálunk nehezen megy át ez a kategória.

Mecsek kincseMecsek kincseMecsek kincseMecsek kincse

Szerinted mi a mai magyar dokumentumfilmek legnagyobb hibája?

Van egy képünk sajnos, ami a forráselosztás miatt alakult ki, hogy készül harminc dokfilm Magyarországon, az elmúlt tíz évben készült háromszáz, és ebből ötöt ismerünk. Én sem ismerem őket, mert nem jelennek meg sehol. Egyébként vannak jók, csak képileg sok kívánnivalót hagy maga után mindegyik. Az enyém is. Majdnem megüti azt a mércét, amit elvárnak egy külföldi fesztiválon, de nem. Ebben lehetne fejlődni. A másik baj szerintem az, hogy szerzői hozzáállás van a dokfilmekhez.

Vannak azért nagy nevek – Schiffer, Almási, Gazdag Gyula, Kocsis Tibor –, akiknek ismerem majdnem minden filmjüket, és ők iszonyú tehetségesek, jó filmeket csinálnak vagy csináltak.

Mit gondolsz a Michael Moore-típusú dokumentumfilmekről?

Kettőt láttam összesen. Tanulni lehet egy csomó mindent belőle: vágást, ritmust, meg marketinget. Egyébként felszínes, hazug.

Mi alapján állítod össze a stábodat?

Ha tévésként dolgozom, van egy adott stáb, az adottság. Ha meg saját alkotás, akkor meg van egy bejáratott csapat, akikkel az idő során összeszoktunk. Alapvetően mindig ugyanaz a csapat: a Kőpor vagy a Várhegyi Rudi a hangmérnök, két haverom, akik mindig segítenek, és Buglya Zsófi mint dramaturg. Szóval megvan, hogy kikkel érzem jól magam, kiknek az ítéletére bízom magam. [Pálos] Gyuri inkább producer, kreatív alkotótárs, meg pedagógus. De a Szalontüdőnél például azért volt Pohárnok az operatőr, mert egy nap volt a forgatásra, nyolc óra, és akkor filmre akartam forgatni, egy rutinos és profi operatőrt akartam, ráadásul nem rosszak a munkái. És nagy meglepetés volt: Gergő nagyon szimpatikus volt, elvállalta ingyen, még a taxiját is kifizette. Úriember. Mondta, hogy ő vállal néha ilyent két reklám vagy két külföldi munka között. „A falunál” azért volt a Pálos Gergő, mert jól fotóz. Ez egy nyugodt tempójú forgatás volt, több éven át jártunk le. És nehezen is találnék olyan jó ízlésű embert, aki lejön. Ebben kevés pénz van, azt csak a végén látunk – ha látunk egyáltalán –, tehát ez bizalmi tőke, barátság, ezt nem lehet máshogy. Szerencsére van egy-két olyan megszállott hülye – pozitív értelemben –, mint például Várhegyi Rudi, aki elképesztő jó szakember, kivételesen figyelmes és kíváncsi, és ráér, hogyha kell. Nyilván őt hívom majd egy nagyjátékfilmre, ha lesz ilyen, vagy fizetős munkákra. Az ember próbálja mindezt meghálálni, visszafizetni valamilyen módon – ez vagy sikerül, vagy nem. Egyébként nehéz ezekről beszélni, mert az év tíz napján vagyok rendező saját alkotásban.

Új Szirmai-film

És az év többi napján mivel foglalkozol?

Akkor is mozgóképekkel foglalkozom: vágok, szerkesztek, rendezek. Több munkahely van, apróbb munkák. Mondjuk Török Feri vagy más befutottabb rendezők joggal mesélhetnének stábösszeállításról, mert ők ebből élnek, hogy filmeket rendeznek, meg forgatókönyvet írnak. De nekem nem ez a műfajom. Nem nagyjátékfilmekből akarom felépíteni az életművem. Én boldog vagyok attól, hogy most például van egy szombati műsorunk, amit csinálunk, koncerteket vágok, és csomó új együttest ismerek meg. A nagyjátékfilm kínszenvedés. Sokkal jobb nekem több színes dolgot csinálni. Most akarok egy animációs kisfilmet készíteni, de még nem tudom, milyen „nyelven”. Ehhez keresek nyelveket. Ezért is voltam a Filmtett-táborban, hogy legalább egy nyelvvel megismerkedjek. Érdekel, hogy annak a történetnek, amit meg akarok filmesíteni, mi állna jól.

Ezek szerint van már történet?

Igen, egy novella. Kis történetek vannak a fiókban, három-négy. Van, amivel már három éve pályázom az MMK-nál és az NKA-nál, de mindig visszadobják. Akkor megcsináljuk úgy, ahogy a Szalontüdőt is megcsináltuk. Az nem szegi kedvemet, hogy csak később születnek meg. Nem is biztos, hogy rosszat tesz, ha nem adnak rá pénzt, mert akkor még kreatívabban kell megoldani. Ezek szépen fejlődnek, és ha éppen nincs munkád, akkor előveszed a novellát, és azon kezdesz el dolgozni.

Hogyan éled meg a temérdek mennyiségű fesztiváldíjat?

Néha ez visszavethet valakit. Egyfelől visszás kicsit, hogy a Szalontüdőnek van mondjuk tizenöt díja. Ezt nyolcvan fesztiválon gyűjtöttem össze, tehát hatvanöt helyen nem díjazták. És nem biztos, hogy ha minden magyar filmet neveztek volna, akkor is a Szalontüdő nyert volna. Igazából az, hogy egy film hol kap elismeréseket, az nem csak a filmtől függ, hanem a mezőnytől, a trendektől, a tendenciáktól, meg hogy nevezik-e egyáltalán. Én sok-sok pénzt meg időt öltem abba, hogy a Szalontüdő mindenhova eljusson. Szerintem tavaly kisfilm ügyben én voltam a legaktívabb ilyen szempontból itthon – mert volt rá időm. Ez nem szándék kérdése. Produkciós cégeknek nincs is erre idejük. És azt nem is mondom meg, hány helyre lett nevezve. A kis fesztiválokra nem hívnak meg ilyenkor, csak a filmet, de kiutaztam pár helyre, és leesett az állam, olyan jó filmeket láttam. Ezek mellett szinte elsiklik a Szalontüdő. Nem akarom kicsinyíteni. A tavalyi magyar mezőnyből kimagaslik, de nemzetközi mezőnyben nem.

A süllyedő falunál már kevésbé vagyok aktív. Kifáradtam.

Mi pontosan az Instant Filmek Műhelye?

Ezt minden filmemre ráírom már tíz éve, még a diákfilmekre is. Anno a Politechnikumban, amikor elkezdtünk kisfilmeket csinálni, az volt a cél, hogy nagyon gyorsan készüljenek el a könnyen fogyasztható filmek, ahogy az instant leves is. Nem akartunk művészieskedni. Aztán persze A süllyedő falu három évig készült, de ettől még hiheti azt a néző, hogy gyorsan készült. Ha pályázol, akkor jó, hogy oda lehet tenni: Instant Filmek Műhelye, fel lehet sorolni, hogy mikben vett részt, és számíthat, hogy be van azonosítva.

És mit jelent számodra a Közgáz Vizuális Brigádhoz való tartozás?

Sokat segített az, hogy régről ismerem a KVB-seket. Ez máig megmaradt szellemi műhelynek, védjegynek. Például Anger Zsolt azért került a Szalontüdőbe, mert imádja a KVB-s filmeket, és ez hívószó volt. A másik, hogy ők egy olyan szemléletet képviselnek a magyar filmgyártásban, ami sajnos kiveszendőben van. Elkezdtek az Országalma című kisfilmjükkel egy low-budget kategóriát megvalósítani. Sok ismerősöm van onnan. Rudit is onnan ismerem, Kőport is. Az a szellemi/emberi tőke, amire én számíthatok, az részben a KVB révén áll rendelkezésemre. Ők kicsiben játszanak, nagyon őszinték és ez nekem szimpatikus. Egy ilyen őszintétlen világban, meg szakmában, amiben vagyunk, nagyon jót tesz az őszinteség.

Szerinted milyen alkotók hatottak rád?

Valószínűleg a csehek. Anno, mikor még csak egy adó volt az Magyarországon, volt egy olyan kultúrpolitika, ami lehetőséget teremtett arra, hogy a Magyar Televízióban értékes filmeket, sorozatokat közvetítsenek. Így aztán a szüleim fölvettek olyanokat, hogy Menzel-összes, Chytilova-összes... Rengeteg olyan sorozat gyűlt össze VHS-en, amit elkezdtem aztán otthon fölfedezni, szóval a cseh újhullám világa közel áll hozzám, és talán hatott is rám.

Ha nem kellene a pénzzel foglalkozni, milyen filmet csinálnál?

A nagy pénz azért lenne jó, mert olyan embereket tudnék elhívni dolgozni, akik ráérnének a pénz miatt, mert akkor nem kellene közben megélniük valamiből. Nem tudnám darukra meg ilyenekre költeni. Az lenne a jó munka záloga, ha egy csapat fél évig dolgozna egy filmen. Szóval nem látványra költenék, vagy eszközökre, hanem az emberekre. Vannak a fiókomban soha meg nem valósulható tervek. Ha lenne egy tévém, akkor én is csinálnék benne egy sorozatot: a Kelet-európai X-akták címet viselné. Kelet-európai régiónk kis abszurd valóságának történeteiből csinálnám meg. Vannak olyan teljesen abszurd dolgok nálunk Magyarországon is, a kis falvakban, meg a saját életünkben, amikre néha széttárjuk a karunkat, hogy ilyen nincs. Ezekből állítanék össze egy csokrot. Lenne két nyomozó, aki ezeket megpróbálná kideríteni. Például lemennének egy faluba, ahol nő a munkanélküliség és fogynak a fiatalok. Ez egy klasszikus falubeli probléma. Ők ezeknek utánajárnának, de persze nem lenne eredmény.

Ja, és csinálnék egy ügynökséget, ami a magyar filmeket próbálná nyomatni külföldön. Animációkat, kisfilmeket, dokukat.

Van néhány ilyen ötlet, csak senki nem kér arra, hogy ezeket kidolgozzam.

[További filmrészletek Szirmai Márton weboldalán érhetők el.]



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.