A mozi évszázada

(Le Siècle du cinéma – a Cahiers du Cinéma téli különszáma)

A Cahiers du Cinéma különszáma az új évezredet a huszadik század filmeseményeinek áttekintésével köszönti. A lap nevére rájátszó főcím (Le siècle du cinéma) a film világának sajátítja ki az egész huszadik századot, s a tartalomból megtudjuk azt is, hogy ezt komolyan gondolja: a szám rendezőelve a film és a történelem.

Az ötletet a bevezetőcikk szerint Godard A mozi története(i) című filmsorozata ihlette. Első helyen François Furet 1997-ben Godardhoz írt, posztumusz „levelét” olvashatjuk. Ezt egy Pierre Legendre-ral készített interjú követi a mozi időkívüliségéről [hors-temps], avagy a történész véleményéről a témában.

A mozgókép történetéről szól az egész szám, a szerkesztő (Antoine de Baecque) ezt öt évszám köré csoportosítja: 1900, 1920, 1945, 1970, 2000. Ezekből az évszámokból is látszik, hogy a történetből nem maradhat ki a történelem sem. Az 1900-as évet A mozi kezdetei a Belle Epoque-ban cím vezeti be. A tömböt egy kérdésfelvető cikk indítja, ezt követik Gorkij és Apollinaire szövegei régi meghatódásukról a mozivászon előtt. A mozi jelenségei közül a vamp felbukkanását, a filmszínésznő megjelenését és a némafilmet külön cikk illeti meg, a színésznők közül Theda Bara és Brigitte Bardot kerül összehasonlításra, majd a némaság hősnője, Renée Falconetti. A film születéséről szóló cikksorozatot egy interjú zárja Arlette Farge történésszel arról, hogy a mozi a XX. század anyanyelve.

Hasonló szerkezetű a következő tömb: 1920 – Megváltoztatni a világot?, de jobban kiütközik belőle a történelem: a nácizmus esztétikájáról és Sztálinról szólnak a törzscikkek, illetve a felvezetőcikk azt a kérdést tálalja, hogyan állhat a mozi a felkelés szolgálatában.

1945 – A első felvételek a koncentrációs táborokról – ezt az évszámot természetesen a második világháború élményei határozzák meg. A törzsanyagot itt Alain Resnais Szerelmem Hiroshima című reprezentatív alkotása szolgáltatja, illetve a rendezővel készült beszélgetés. Bár akkor megrázó volt a kérdés, úgy látszik, Auschwitz után mégiscsak lehet filmet forgatni.

1970 és 2000 már nem nyújt ilyen gazdag történelmi alapot, ezért is soványodik meg annyira ez az anyag. A fő probléma az elsőben A társadalom feldúlja a mozit, az erőszak eluralkodása a vásznon, a másodikban – Erőteljes rendetlenség – pedig e hatalmas filmörökség feldolgozása. Ugyan a filmtörténetnek épp e második fele nyújtana izgalmasabb megközelítési lehetőségeket, de a szerkesztő nem mervén felrúgni szövetségét a választott szemponttal, inkább mellőzi ezeket.

A filmtörténet eme végigfutását kiegészíti egy szubjektív Kronológia, mely a filméletet meghatározó főbb eseményeket írja le, illetve egy találmánylista, melynek rövid cikkeit itt-ott elszórva találjuk a lapszámban.

A szám koncepciója tehát nem is annyira a mozi történetét követi, hanem inkább a történelem és a film kapcsolatát, amit főleg azoknak ajánlhatok, akik egyszerre érdeklődnek a film és a történelem iránt. Amíg ez a tendencia egy olyan interjúban érvényesül, amelyet egy történésszel készített a szerkesztő, addig ez helyén is van, de egy idő után terhessé válik. És nyilván a film története más megközelítést is kínálhat. Érdekes viszont, hogy a francia moziélet legújabb réme, a multiplex, amiről a Cahiers du Cinéma előbbi számai lamentáltak, nem kerül be a huszadik század vívmányai közé.

Alain Resnais válaszaiból: „Mindig olyan ember voltam, mint a többiek, a század fia. […] Nem hiszem, hogy irányvonalak volnának az időben, vagy sajátos és erősen meghatározott történelmi pillanatok. […] Az élet nem szerveződik meg, és én minden jelenben jól érzem magam, folyamatosan. De egyáltalán nem színészként, vagy tanúként.

Azt hiszem, hogy sohasem kértem egy producert arra, hogy csináljon egy filmet. Mindig fordítva történik: egy producer, egy író találkozik velem, és elkezdünk egy olyan terven dolgozni, amelyet ő hozott.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.