A keleti film hódító útja Párizsban

(Cahiers du Cinéma 2001. január)

Kelet [36. oldal] A Cahiers du Cinéma tízes toplistát állított össze a kritikusok és az olvasók szavazata alapján. Három kategória került ebbe bele: a francia, az angol és a keleti filmek.

Az olvasók listájának élén két keleti film is büszkélkedik, elsõ helyen Wong Kar-wai Szerelemre hangolva (In the Mood for Love), rögtön utána pedig Edward Yang Yi Yi című filmje. [48] Ez ad alkalmat arra, hogy a Cahiers részéről Jean-Marc Lalanne interjút készítsen Maggie Cheung színésznővel, a Szerelemre hangolva főszereplőjével. A színésznő kedves arca már a címlapról ránk mosolyog. Tizenhét évesen kezdett filmezni, s tizenhat évnyi karrierje során majd’ száz filmben játszott, Wong Kar-Wai-jal nem ez az első filmje. A Szerelemre hangolva tizenöt hónapig készült a tervezett kilenc helyett, amikor vége volt a forgatásnak, a rendező állandóan visszahívta Maggie-t, órákig nézték a már kész tekercseket, s az újabb ötleteket is megpróbálták beilleszteni. Az eredmény: a filmből a legfontosabb jelenetek hiányoznak, a többi a nézőre van bízva.

[59] Egy másik keleti, Mikio Naruse japán rendező filmjei körülbelül fél évszázaddal a keletkezésük után kerültek elő ismét, közöttük a Szálló felhők (Ukigumo, 1955) és A hegy moraja (Yama no oto, 1954). Fekete-fehér filmjei a kisemberek mély lelki életéről szólnak, nincsenek brutális jelenetek, csak szenvedés és az emberi arc, igen sokszor. Toko Tsukasa színésznő vallomása szerint Naruse alig próbált, sohasem lehetett kicsalni belőle, hogy hogyan kell játszania a színésznek. De az ő filmjében játszani minden színésznő számára a biztos sikert jelentette, mert senki sem ismerte úgy a női pszichológiát. Charles Tesson úgy véli, hogy megérett már az idő arra, hogy a nagyközönség is felfedezze filmjeit és értékét.

[26] A keleti kérdés még nem zárul le itt. Egy kínai filmes vallomásában elmondja, hogy melyek a kínai mozi átkai: a mozijegy jobb esetben az átlagkeresetnek csak a tíz százalékát képezi, a bevétel gyenge, a kalózkodás pedig megfékezhetetlen. Ami azonban talán ennél is súlyosabb, az a teljhatalmú cenzúra, amely mellett igazából nem lehet filmet csinálni, mert a gyártásvezető naplójától a vágásig mindenbe beleszól, a film végső minőségébe is; a közönség pedig nem áll a rendezők mellé. Ilyen körülmények között a kínai filmesek titokban forgatnak, s filmjeikkel elviszik az európai fesztiválok díjait.

Nyugat [8] Persze a helyzet nemcsak keleten változatlan, hanem Franciaországban is. Az egyik hatalmas veszteség, s ezáltal hatalmas botrány is, A mozi (kísérteteinek) háza. Cikkeiben Elisabeth Lequeret felvázolja a Mozipalota történetét (melyet utóbb átkeresztelnek A mozi házává). 1984-ben fogan meg az ötlet Jack Lang fejében, hogy a mozinak egy olyan palotára volna szüksége, amely egyszerre szolgálhatna múzeumként, filmarchívumként, emlékházként és filmtárként. A francia állam elfogadta a tervezetet, belefektetett 600 millió frankot, majd elhanyagolta, úgyhogy a hatalmas összeg eredménye voltaképpen egy romhalmaz. Közben pedig a természet is kikel a filmek ellen, mert a tíz éve pusztító ecet-szindróma villámgyorsan eszi a Filmtár tekercseit.

[19] A másik csapás pedig, hogy a francia mozit a Vivendi-Universalnak nevezett háromfejű sárkány (a Saagram, a Vivendi és a Canale+ cégek összeolvadásából) azzal fenyegeti, hogy leperzseli a föld színéről. Anne Ballylinch erről a médiapuccsról közöl újabb cikksort, mintegy a decemberi számban megjelent anyagok folytatásaként. Az összeolvadt vállalkozás szinte hollywoodi méretű, és a kommunikáció minden útja felett hatalma van: műhold, kábel- és mobiltelefonos csatornákon keresztül közvetít filmet, zenét, műveltségi programokat: azaz a felhasználók szinte minden álmát kielégíti. A katasztrófa abban áll, hogy a Vivendi-cég a Canale+ privilegizált tévécsatorna részvényeinek 49%-át bírja... Ergo kötelesség a Canale+-t támogatni a Vivendi ellenében, mert tőle függ a francia mozi jövője.

[30] És végül egy érdekes kérdés: Hogyan játszik egy 50 000 dolláros gázsihoz szokott filmszínésznő fizetés nélkül három olyan filmben, amelyeknek ráadásul társproducere? A válasz: barátságból. A színésznő Silvia Pinal, a rendező Luis Buñuel, a három film pedig: Viridiana, Egy szobalány naplója (Le journal d'une femme de chambre) és Oszlopos Simeon (Simón del desierto). Charles Tesson készített interjút a dél-amerikai színésznővel, aki a Mester filmjeinek fülledt erotikus légkörében mindig az abszolút szüzet játssza. Silvia Pinal arról mesél, hogyan lett a férje Don Luis producerévé, hogyan történtek a forgatások, és végül, hogy mennyire szemérmes volt Don Luis a forgatások alatt.

És végül: 2000 tíz legjobb filmje a Cahiers du Cinéma olvasói szerint:

  1. Szerelemre hangolva (In the Mood of Love, Wong Kar-Wai);
  2. Yi Yi (Edward Yang);
  3. Esther Kahn (Arnaud Desplechin);
  4. Kertek (The yards, James Gray);
  5. Az Álmosvölgy legendája (Sleepy hollow, Tim Burton);
  6. Űrcowboyok (Space Cowboys, Clint Eastwood);
  7. Öngyilkos szűzek (Virgin Suicides, Sofia Coppola);
  8. Ember a holdon (Man on the Moon, Milos Forman);
  9. Emberi források (Ressources humaines, Laurent Cantet);
  10. Köszi a csokit! (Merci pour le chocolat, Claude Chabrol).

Jó olvasást!



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.