Szkájvölker és a kerületi Erő


Aki utoljára érte el a póznát, már vehette is fel a képzeletbeli sisakot. És szuszogni kellett úgy asztmásan, rosszindulatúan, suhogtatni a fekete lebernyeget, miközben rohamosztagosok sorakoztak fel mögötte parancsra várva. Ez utóbbiakkal mindig gond volt, mert őket is az utolsókból válogatták ki, vagy a legkisebbekből, akiknek szavuk se lehetett, így aztán némán estek el egy sötét és igaztalan ügy érdekében. Meg aztán kevesen is voltak, s morgással fogadták a legegyszerűbb feladatot is, hiszen csak az járt a fejükben, hogyan furakodhatnának közelebb minden idők legszebb űrkirálykisasszonyához, illetve annak feszes pólójához, mely sajna cseppet sem volt képzeletbeli.

De ez a küldetés mindig a kerületi luk szkájvölkerre várt, akibe az összes potenciális leja beleszerelmesedett, legfeljebb a másodhegedűs hán szolok remélhettek némi eltérést az örök és szigorú forgatókönyvtől. Csubakkának egy-egy engedékenyebb korcs is megtette, feltéve, ha elég hosszúra nőtt a vörhenyes szőre, és elviselte a rossz neoncsövek, azaz a lézerkardok okozta fülsértő burrogást. Burrogni dártvéder is burroghatott, de mindenki tudta, az ő kardja eleve selejtes vacak, már így került ki a császári és birodalmi gyárból, és előbb-utóbb a sityak is lerepül a fejéről. Amikor én szolgáltam kerek egy hónapig a sötét oldalt ellenszegülve a mindent betöltő Erőnek, már igazi sísapkát kellett húzni, mert úgy lelkiismeret furdalás nélkül oszthattak igazságot a mindent eldöntő fináléban. Egy-egy ilyesmi után több kék foltot szedtem össze, mint a kerületi forduló után, mikor is a stoplival játszó hídon túliakkal fociztunk a parkból kihasított grund birtoklási jogáért.

Én próbáltam meg legelőször erőt csepegtetni az elkínzott és a keserűségtől szipogó maroknyi rohamosztagosba. Várjátok csak ki a második részt, mondtam sokat sejtetően, majd meglátjátok, hogy hazavágják a nyamvadt lázadókat, és a galaxis összes nőjét megkaparintják. S bár magam is színtiszta istenkáromlásnak hittem a szavaim, hiszen csakis olyasvalaki mondhatta ezeket, aki a tejút utolsó söpredékévé süllyedt, mihaszna árulóvá, és leja levágott tincseit sem érdemli meg, nemhogy a lüktető kötőszövet bársonyát, bátorításom nyomán életre keltek az addig csak matematikainak vélt esélyek. Titokban kiképzőtáborokat szerveztem, ahol a törpejárás mellett a hasonkúszás rejtelmeit sajátította el az osztag, és makacsul ragaszkodtam az öt fekvőtámaszhoz is, ami végképp a téli tornaórák izzadtságos nyűgét idézte. S persze volt némi eligazítás is, mely legfőképpen a futás, mint a legjobb védekezés elv felszámolását szolgálta.

Azóta sem értem, mi történhetett. Bekerítettek minket, annak rendje és módja szerint, ekkor a rohamosztagosok már hanyatt-homlok menekültek a galaktika minden irányába, s ez egyben megadta a jelt dártvéder látványos haláltusájára. Már csak pár pillanat hiányzott a menetrend szerinti fényes győzelemhez. Néhány lagymatag burrogás. Talán újszerű homokbombák kerültek elő vagy az Erő váltott színt néhány pillanatra, már nem tudom pontosan. Aznap Szkájvölker tépett ruhában ment haza, hán szolo hetekig nem találta spéci lézerpuskáját, amit egy felbőszült rohamosztagos csavart ki a kezéből és hajított el a folyó felé, Csubakka pedig nyüszítve bújt el előlünk, valahányszor kislattyogtunk a térre. Leját hirtelenjében jobban érdekelte a Réztábla a kapu alatt helyes orvosa, mint az űrközi konfliktus.

Sötét és zűrzavaros idők köszöntöttek be. A Császár – mint mondták – végképp közénk költözött.




Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.