Tizenhét éves korában fogott először kamerát a kezében. Azóta szinte nem is tette le, ha kellett, felcserélte a videóval. Fáradhatatlanul dokumentálta azt, amit ma már talán késő lenne, és elvitte a kamerát a világ olyan pontjaira, ahol nemcsak magyar operatőr, de talán még filmezőgép sem járt soha. 30 év és több mint 300 film után most eljött az ideje továbbadni a felhalmozott tudást.

„Megfigyeltem több neves és általam nagyra becsült filmesnél, akiknek a vizualitásra álltak rá az agytekervényei, hogy nem szívesen beszél, és nem is igazán tud beszélni arról, amit csinál. Nem tudja megfogalmazni. Ez bennem is megvan. Egy író sokkal könnyebben beszél a műveiről. Amikor egy filmkészítő képekben gondolkodik, és megpróbál eltávolodni a verbalitástól, ezt szóban elmagyarázni nem nagyon sikerül. Mindig hiányérzetem támad, amikor a filmemről beszélnem kell, mert amit akartam, a filmes eszközökkel sokkal teljesebben tudtam elmondani.” (Xantus Gábor)

Egy filmes barátom egyszer azt mondta, hogy hiába no, nem mindegy az, hogy ha valaki előbb tanulja meg behúzni az élességet, mint a cipőfűzést. Neked volt-e olyan lehetőséged, ami most már a fiadnak megadatik, hogy a videó- vagy a filmezőgép mellett nőj fel?

Volt valami sorsszerű az indulásomban. Édesapám 1956-ban a Sahia Filmstúdióban néhány lelkes természetfilmessel elkészítette az első román, színes, 35 mm-es természetfilmet, a Retyezát Nemzeti Parkról. Ez annak idején, tudomásom szerint, sikerfilmnek számított, nemzetközi díjat is kapott. A filmnek néhány snitt-maradványa apám könyves szekrényében, egy nagy pléhdobozba zárva feküdt. Számomra nagy-nagy misztérium volt, hogy mi lehet abban a dobozban. Persze ez még a gyerekkori évekre érvényes. Volt bennem egyfajta kíváncsiság, hogy mi is az a levetíthetetlen filmtekercs. A későbbiekben jutottam hozzá egy 8mm-es filmfelvevőgéphez ahhoz is családi alapon. Videónak akkor még nyoma sem volt. A '60-as évek legvégén indult a Bukaresti Televízió magyar adása, vidéki munkatársakat kerestek. Én ekkor tizenegyedikes diák voltam és volt bennem annyi önbizalom, hogy jelentkeztem. Így gyakorlatilag tizenhét éves koromban fogtam először 16mm-es kamerát a kezemben.

Szerinted mennyiben befolyásolja egy filmesnek az indulását az a tény, hogy nem videóra, hanem celluloidra kezd el először filmezni? Ez a Te esetedben hogyan történt?

Én életem legfogékonyabb időszakában kerültem a szakma közelébe. Szerintem végtelenül fontos, hogy valaki megtapasztalja ennek a szakmai szamárlétrának az összes állomását, gyötrelmét és minden buktatóját. Ez a későbbiekben csak javára válik. Az én generációmnak megadatott még az, hogy nem a videóra, hanem celluloidra kezdhettünk el dolgozni. Ez pedig mindenképpen egy felelősebb hozzáállást feltételezett az operatőr részéről: nem nagyon lehetett hibázni. Ha mégis, akkor annak nagy ára volt. Amikor az első színes filmtekercsemet betöltöttem a 16mm-es kamerába, nem voltam tisztában azzal, hogy három-négyezer méter film leforgatása után, amennyiben ezek a tekercsek, valamilyen, operatőrnek felróható oknál fogva nem sikerülnek, ez akár szabotázsnak is minősülhetett volna. Ugyanis a nyersanyagot keményvalutáért vásárolta az ország, és a színes film annak is minősült. Szerencsére túl fiatal voltam ahhoz, hogy ezt fölfogjam. Viszont tény és való, hogy a celluloidra való forgatás más hozzáállást művelt ki egy operatőrből, akár a rendezőből is, mint ma az elektronika. Hiszen, gondolj bele, legkorábban forgatás után egy héttel, tíz nappal láthattad a munkád eredményét: miután elkészültek a filmek, elkészültek a munkakópiák, és miután vágóasztalra kerülhetett az anyag.

Mindig volt bennünk egy izgalomteljes várakozás, amíg a vágóban megnéztük az előhívott anyagot. Ez a fajta hozzáállás biztosan hiányzik azokból a pályatársakból, aki más, szerencsére, jobb körülmények közt sajátíthatták el a szakmát. A videokamera mindenképpen egy óriási könnyedség az alkotó operatőr kezében. Így már valóban lehet a kép tartalmi, eszmei, szellemi üzenetére is figyelni és nem kell feltétlenül leragadni az expozíciós idő, a színhőmérséklet stb. ellenőrzésénél...

Tehát Te főként a gyakorlatban tanultad meg a szakmát. Nem is végezted el a főiskolát?

De, később igen, hat évig tanultam a Bukaresti Újságíró Főiskola médiaszakán, ahol operatőri munkát is, és rendezést is tanítottak nekünk. Itt az elektronikus médiákban szakosodott néhány ember, aki a televíziónál dolgozott. De én akkor már elég régen dolgoztam emellett is. Az operatőri képesítést már a televízióban megkaptam, és a Román Televízióban ennek egy elég magas fokozatára jutottam el. A tévénél maradtam akkor is, amikor a bukaresti magyar adást teljesen megszüntették, illetve amikor a műsoridőt lecsökkentették. Úgy tudtam megmaradni, hogy azok a dokumentumfilmek, amelyeket akkortájt készítettem, igen keresettek voltak a külföldi piacon. Mivel a Román Tv filmvásárain előkelő helyen szerepeltek, én is maradhattam. Miután '90-ben a bukaresti tévé magyar műsora újraindult, azóta újra ott dolgozom, mind a mai napig.

Rövid önéletrajzodból az derül ki, hogy háromszáz filmet készítettél. Mi a műfaji megoszlása ezeknek a filmeknek?

Ami a tematikai vagy műfajbeli megoszlást illeti: televíziós alkotó csak a legritkább esetben csinálhatja azt, amihez igazán kedve van. A dokumentumfilmezés és a kísérleti filmezés számomra az alkotás ünnepnapjait jelentik, ezen kívül viszont el kellett készíteni mindent, amit a rendszeres szerkesztőségi megrendelés hozott. Jó iskolának tartom a romániai magyar televíziózást azért, mert itt minden műfaj előfordul. Egy nagy nemzeti közszolgálati tévében a szerkesztőségek szakosodtak, vannak híradósok, van dokumentumfilm-szerkesztőség, filmszerkesztőség. Egy magyar adásban több tucat műfajt megtalálsz. Ezért mi bejártuk a televíziós műfajok minden változatát, ami szakmai szempontból hasznos gyakorlat. Nem is tudom hirtelen, melyik az a műfaj, amiben nem próbáltuk ki magunkat a kollegáimmal. Az én esetemben a dokumentumfilm a preferencia, és a kísérleti film (mindig kitűzöm magamnak, hogy évente legalább egyet elkészítek). A Tóparti látomás például ilyen film. Ezek elsősorban filmetűdök, kissé távol állnak a televíziózás megszokott formanyelvétől.

Azok között, amelyeket megnéztünk, volt szociografikus dokumentumfilm és portréfilm is. Nagyon sok filmed szól a múltról, vagy eltűnőben lévő dolgokról. A Filmjáték mozifalván is nosztalgikus film. Alig tartozol a középgenerációhoz, mégis szívesen nyúlsz ezekhez a témákhoz – van ennek valamilyen különleges oka?

Nem biztos, hogy ez pozitívum. A hely szelleme kínálja ezt a lelkiállapotot, és gyakran pályatársaimnál is tetten érem ezt a múltba fordulást. Ami engem illet, úgy hiszem: alkati kérdés. A romániai magyar filmesnek van egy értékmentő hivatása is. Dokumentálnia kell azt, amit ma még rögzíthet, és néhány hét, hónap múlva már nem. Az utóbbi tíz évből számtalan témát tudnék felsorolni, melyek ma már nem volnának megörökíthetőek. Ezek azok a bizonyos emlékképek, amiket dokumentálni kell. Még ha nem is befejezett művek formájában, de legalább archívum-szinten. Így számtalan téma megy veszendőbe, amelynek nem tulajdonítunk túlzott fontosságot.

Hogy keletkezett a Rhapsodia demographica, mely egészen más típusú film?

Egy nemzetiség számára létkérdés a demográfiai helyzet alakulása. A Rhapsodiának voltak előzményei, Csép Sándor kollégám készített egy érdekes dokumentumfilmet a kalotaszegi egykézésről. Sajnos a téma egyre időszerűbb. Az egykézés Erdély-szerte egyre jellemzőbb. Helyzetképnek szántam, nézzük meg, a kilencvenes évek közepén mi a helyzet, felekezeti hovatartozás nélkül, nagy területi szórásban. A film felöleli a Székelyföldtől Partiumig a magyarlakta vidékeket. Szociológia pillanatfelvétel arról, ami akkor volt. Vagy talán most is van. A Rhapsodia érzelmi vonulata tudatosan felvállalt. Ahhoz a nézőhöz szól, aki tehetne arról, amiről ez a film készült.

Gyakran kezeled kesernyés humorral a dolgokat: a Rhapsodiában a katolikus liturgia „Emeljük föl szívünket! Fölemeltük az Úrhoz” része akkor hangzik el, amikor egy olyan templomot látunk, amelyből a gyülekezet szó szerint kihalt. Vagy amikor a Filmjáték mozifalvánban az idős színésznő arcára zoomolsz, miközben azt meséli, hogy annakidején ő játszotta a világrémet. A Tóni bácsi kicsit groteszk, vicces és megható jelenete, amikor közel a százhoz már nem a zenekart vezényeli, hanem a magnót, amelyen a régi koncertek felvétele hallható.

Ez egyfajta keserű játékosság, ami dramaturgiailag talán helyettesíti azt az üzenetet, ami a humoron túl van. A humoros, de szánalomra méltó helyzeteket tudatosan építem be a filmbe, de ezek nem megrendezett jelenetek, hanem a forgatáson kerülnek elő, amelyekre látszólag a filmben nem lett volna szükség. A bizarr, groteszk annyira benne van a környezetünkben, hogyha ezeket kiszűrnénk, nem az a valóság nézne vissza filmből, mint ami tulajdonképpen van. Az alkotói szabadságba belefér, hogy bizonyos elemeket vissza lehet fogni, másokat erősíteni – én úgy hiszem, hogyha a film egészét erősítő módon adagoljuk az ilyen jeleneteket, akkor a szándék nem csak a megmosolyogtatás. Többen mondták, hogy a filmjeimet többször kell megnézni, hogy bizonyos finomra fogott nüanszok kiérződjenek belőle. Ez nem biztos, hogy érdem – a tévében bemutatott film értelmezése első látásra kellene megtörténjen. Lehetséges, hogy ez az én pályámnak, filmkészítési stílusomnak egy gyenge pontja, ami inkább a filmhez közelíti, és eltávolítja a televíziózástól.

A Sáska László doktorról szóló film, az Életem Afrika, olyan helyekre kalauzol, ahonnan megszoktuk, hogy csak nyugati filmesek hoznak szenzáció-számba menő anyagokat.

Függetlenül attól, hogy ki mivel foglalkozott, viszonylagos bezártságban éltük le az elmúlt évtizedeket. Egy filmes fantáziája akkor jó, ha határtalan. Arra vágyik, hogy lásson és láttasson is. Bennem van egy olyan kalandvágy, hogy ismeretlen helyekre vigyem a kamerát. Amikor nem a televíziós penzumaimat készítettem, akkor megadatott, hogy bejárjam a világ jó néhány egzotikus, sokszor nem is veszélytelen táját. Forgattunk a kelet-afrikai nagy törésvonal melletti vulkánkráterben, amikor a Sáska László-portrét készítettem, a komodói varánuszok szigetén, ahol állítólag magyar filmes még nem járt. Premier volt, hogy Borneó szigetén a világ legnagyobb virágát, a rafflesiát magyar operatőrökként rögzíthettük. Jártunk a borneói fejvadászok szigetén, ahonnan rendkívüli filmanyagot hoztunk haza. Olyan vidékekre sikerült eljutnunk, ahova kamera nemigen került el. Egy itteni filmes élete igencsak behatárolt keretek közé szorul, akik ebben a szűk régióban dolgozunk, nagyon jól tudjuk, mi a dolgunk, sokszor ez a tudat le is szűkíti a mozgásterünket, és kicsit a látókörünket is. Ebből a zárt világból ki kell törni időnként, hogy visszatérve más rálátással próbáljuk ugyanazt csinálni.

Úgy tűnik, errefelé te vagy az, akitől meg lehet kérdezni, hogy mi a remény arra, hogy filmes, tévés oktatás legyen Erdélyben?

A romániai magyar televíziózás és – reményeik szerint – filmgyártás szempontjából létfontosságú az, hogy egy fiatal szakember-generációt neveljünk ki. Erre volt próbálkozás az, amit a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán Bolyai osztályként indítottak. Az első évfolyam végzett már, közülük sokan a szakmában maradtak. Azt is el kell mondanom, hogy egy részük nem jött haza, noha ezt az osztályt kizárólagosan azért hoztuk létre, hogy a hazajönni, és itthon dolgozni kívánó fiatal pályatársak kapják ezt a képzést. És vannak néhányan sajnos, akik talán önhibájukon kívül nem találták meg a helyüket a televíziós pályán.

Arra gondoltam, hogy itt, Kolozsváron, egy ilyen egyetemi városban, ahol ráadásul a Janovics-féle filmgyártás szellemi gyökerei is megvannak, kizárt, hogy ne lehetne megteremteni egy filmes-, televíziós szakoktatást. Pragmatikusan, úgy hiszem, nem kell ezzel megvárni különböző illuzórikus egyetemi struktúrák létrejöttét, hanem a meglévőkben kellene gondolkozni. A meglévő pedig a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem, amire most megpróbálunk ráépíteni egy – úgynevezett – médiaszakot. '99 őszén kezdeményeztem az újságírói kar dékáni hivatalánál egy ilyen tanszék létrehozását. Ezt a szakot tavaly ősztől beindítottuk, 20-22 diákunk van, akik rendszeresen, nagy érdeklődéssel járnak az órákra. Persze a támogatások gyakran késnek, vagy elmaradnak. Mi megelőlegeztük ennek az oktatási vonalnak a létrehozását, előbb elkezdtük az oktatást, nem egy bizonytalan majdani struktúrára pályáztunk, de még mindig nem tudtuk a tervezett oktatóstúdiót létrehozni. Márpedig csak egy jól felszerelt média-laborral kezdődhetne igazán a tanítás és a tanulás.

Hogyan képzeltétek el az oktatás felépítését, a tantárgyakat?

A tervezett televíziós tanszakon egyaránt szó van rendezési gyakorlatról, operatőri alapismeretekről, vágási alapismeretekről, televízió és videó technikáról, egy kis film- ill. hangtechnikáról. Emellé beépülnének az általános műveltség szempontjából sem elhanyagolható tantárgyak, mint: filmtörtént, művészettörténet, zene, dramaturgiai ismeretek, pszichológia, és mindaz, ami szükséges ahhoz, hogyha egy végzős diák elkerül egy televíziós szerkesztőségbe, akkor valóban dolgozni kezdhessen, és ne a szerkesztőségi alkalmazottaknak kelljen velük az „egyetemet kijáratni”. Még nem művészképzésről van szó, hanem egy média tanszék szintjén megszervezett oktatásról, hiszen a hazai magyar médiában még ma is csak a munkatársak 10-15 százaléka rendelkezik szakképesítéssel.

Hogy látod az alakuló média tanszék és a Színház és Filmművészeti Egyetemen működő, Bolyai osztály viszonyát. Egymásnak konkurenciát, vagy segítséget jelentenének?

Néhány nappal ezelőtt, beszélgettem a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskola Bolyai osztályát irányító, és az ott oktató tanár kollegáimmal, kiket kezdettől fogva beavattam a tervembe – tehát, szó sincs semmiféle konkurenciális kezdeményezésről. Mindenképpen az együttműködés és az egymást segítés, a kiegészítés szellemében képzelem el ezt a kolozsvári média szakot, és ez nemcsak a budapesti, hanem a bukaresti egyetemre is áll. És ez oda-vissza érvényes volna: adott lehetne az áthallgatás és az együtt alkotás lehetősége is.

Hogy látod az erdélyi magyar televíziózás, a volt és leendő erdélyi filmművészet a sorsát? A televíziózás újrakezdése óta eltelt tíz év, sok minden megváltozott. Másrészt száz évvel ezelőtt itt egy fantasztikus filmgyártás volt, meg lehet ezt valaha ismételni vagy akár felülmúlni?

Az igazi, profi televíziózáshoz még hosszú az út. És ide minden belefér, ami az elméleti tudást, a szakmai felkészültséget, a gyakorlatot, a műfajhoz való hozzáállást és a csapatszellemet illeti. Másfelől pedig azt hiszem, hogy a romániai magyar televíziózás központjának nem Bukarestben kellene lennie, hanem Kolozsváron. Emögött nem lokálpatriotizmus, hanem észérvek állnak. Jelen pillanatban egyfajta párhuzamosság észlelhető: van egy kolozsvári regionális tévé és van egy bukaresti – mindkettő közszolgálati –, mely magyar műsorokat sugároz, jobb vagy kevésbé jó műsoridőben. Sokszor megvannak az átfedések, gyakoriak a párhuzamosságok. A két szerkesztőség közös munkájával, – nem akarom ezt a szót használni, hogy összevonásával, de erre gondolok – lehetne egy akár rövidebbre fogott, de minőségében, tartalmában, üzenetében, formájában mindenképpen profibb, úgynevezett magyar adást készíteni. Vissza kellene szoktatni a nézőt a romániai magyar tévéműsorokhoz. Köztudott, hogy ebben az új médiahelyzetben, a bőség zavarában nem biztos, hogy mindig a romániai magyar tévé csatornája állítja meg a távirányítót nyomogató nézőt. Visszaszoktatásként pedig csak valami nagyon drasztikusat, nagyon látványosat tudok elképzelni, ami a műsorok teljes formai, tartalmi megújulását, időbeosztását jelenti. És az Erdély-központúságot. Én ezt egy rendkívül fontos feltételének tartom.

És a filmkészítés?

Jó lenne egyszer eljutni oda, hogy a romániai televíziózás berkeiben meg tudjunk teremteni egy alkotó hangulatot. Ránk ugyanis a tűzoltómunka jellemző, amikor a határidők állandó nyomásában és fenyegetettségében készítjük a műsorokat. Egy olyan közegben, ami nem az alkotó munka javára válik. Márpedig egy játékfilm – legyen az akár kisjátékfilm vagy tévéjáték – elkészítéséhez mindenképpen egy másfajta légkör szükséges. Amennyiben ez a televíziózásban, a tévés műfajok megalkotásánál sem mindig alakul ki, akkor nem hiszem, hogy tovább lehetne ezt gondolni műfajilag igényesebb alkotások elkészítésének irányába. Ezt csak olyasvalaki kezdeményezheti, aki televízión kívül áll, akit mindezek a zavaró körülmények nem befolyásolnak, aki megengedheti magának, hogy a filmkészítést nemes hobbynak, passziónak minősítve azt mondhassa, hogy bennem megérett egy film elkészítésének a terve, és én ezt anyagi és időkorlátoktól nem zavartatva el tudom készíteni. Nem szerencsés az, ha valaki az élete szenvedélyéből kell, hogy megéljen. A Janovics-féle szellemi hagyaték mindenesetre itt van a levegőben...

XANTUS GÁBOR, rendező-operatőr

1954-ben született Kolozsváron. A Román Televízió bukaresti stúdiójának belső munkatársaként szerzett operatőri képesítést, majd a Bukaresti Tudományegyetemen audiovizuális médiákra szakosodott és újságírói diplomát kapott. 1971-től az RTV állandó munkatársa, Erdély-területi képviselője, a magyar szerkesztőség főmunkatársa, rendező-operatőre. 1989.decemberében, Román Forradalom első óráiban részt vett a Kolozsvári Rádió adásainak újraindításában, majd néhány román munkatársával megteremtették az első önálló kolozsvári televíziós adás feltételeit, mely a mai kolozsvári Regionális Tv Stúdió születését jelentette. Producerként megalapította a nevét viselő, kolozsvári székhelyű független televíziós- és dokumentumfilm műhelyt. Több mint háromszáz televíziós alkotás munkatársa, köztük hat televíziós kisjátékfilm operatőre, és több mint száz olyan munkája van, melynek forgatókönyvírója, rendezője és operatőre is. Alapító tagja a bukaresti Media MGR “Alapítvány a romániai magyar és német nyelvű televíziózásért" nevet viselő alapítványnak. A Romániai Televízióművészek Egyesületének (APTR), és az Intemational Documentary Association (IDA) tagja. Megalakulása óta együttműködik a Duna Televízióval, rendszeresen dolgozik az MTV számára.

Számos filmes expediciót szervezett és vezetett Európában, Afrikában, Amerikában, Távol Keleten. A kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem újságíróképző szakán oktat.

FONTOSABB FILMJEI

Hó alatt álom – filmetűd, 1992 (Mediawave – művészi dokumetumfilmért járó díj, Román Televízióművészek Szövetsége (APTR) díja az év legjobb rövidfimjéért); Sztálin szíve – filmetűd,1993, társrendező (A Chateau Renault-i Rövidfilm és Videofesztivál zsürijének díja); Élő/ítéletek – dokumentumfilm, 1993, operatőr. (Mediawave – operatőri díj a nemzetiségi tematikát feldolgozó legjobb dokumentumfilmért); „Felfedezni márpedig szükséges” dokumetumportré Xantus János geográfus-utazó életéről és munkásságáról 1995-2000; „Életem Afrika”– Nagyenyedtől a Serrengetegig Dr. Sáska László nyomdokain. 1996/1997; Tóparti látomás – filmetűd, 1997 (APTR – legjobb szerzői film díja, 1994; Kisközösségi Televíziók II. Filmszemléjének fődíja, 1995); Rhapsodia demografica – dokumentumfilm az erdélyi magyarság demográfiai helyzetéről, 1996/1997, társszerző,operatőr (APTR – legjobb operatőri munkáért járó díj, 1997); Filmjáték Mozifalván – dokumentumfilm az erdélyi némafilmgyártás történetéről, 1997/1998.