A dokumentumfilmek ünnepe

Beszámoló a 31. Amszterdami Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválról

Idén 3000 filmet neveztek az IDFA-ra, amihez még hozzáadódott a fesztivál programszervezői által más filmes szemléken végignézett több száz film. Mindebből 300-at láthatott, versenyben vagy versenyen kívül a javarészt szakmabeliekből álló közönség, nem számítva a Docs For Sales szintén tekintélyes kínálatát.

IDFA 2008

Lehet nyálkás, esős és borús az idő, az amszterdami utcákon nyüzsgő embereket ez ugyanúgy nem zökkenti ki hangulatukból, mint a köztük szlalomozó kerékpárosok vagy a csengetéssel utat kérő villamosok. Az éttermek, bárok mindig zsúfolásig teltek, az egész város jó hangulatot, felszabadultságot áraszt magából. Lehet, hogy nem a vendégszeretetükről a legnevezetesebbek a hollandok, mégis sikerült elérniük, hogy magukénak mondhatják Európa egyik legcsábítóbb turistacélpontját. Lehet, hogy a város hangulata is hozzájárult ahhoz, hogy az IDFA, azaz az Amszterdami Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztivál a maga nemében a legnagyobbá nőtte ki magát az elmúlt 31 év alatt.

Idén november 20-a és 30-a között az Amszterdami Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztivál nemcsak rengeteg szakmabelit, de érdeklődő civileket is szép számmal vonzott. A vetítések szinte kivétel nélkül telt házzal mentek, és nem egyszer már napokkal korábban elfogytak a jegyek. A szakma (elsősorban a fesztiválok programválogatói, tévés szerkesztők és forgalmazók) pedig nemcsak a fesztiválra beválogatott filmekből csemegézhetett, hanem más fórumokon is, például a Docs For Salesen vadászhatott az idei év legjobb doksijaira.

IDFA 2008

Idén 3000 filmet neveztek az alkotók az IDFA-ra, amihez még hozzáadódott a fesztivál programszervezői által más filmes szemléken végignézett több száz film. Mindebből 300-at láthatott, versenyben, vagy versenyen kívül a javarészt szakmaibeliekből álló közönség, nem számítva a már említett Docs For Sales szintén tekintélyes kínálatát. A négy fő szekció díjaiért, szekciónként 15–17 film versengett, emellett számos különdíj is átadásra került a szombat esti ünnepélyes díjkiosztó gálán. Különösebben nagy meglepetés itt már nem ért senkit, hiszen már előző hét csütörtök este közzé tették a zsűrik annak a három-három filmnek a címét, amelyek közül a szombati záróünnepségre a végső győzteseket kiválasztották. Ezzel aztán nem csak a versenyszekciókban szereplő filmek alkotóinak nagy részét fosztották meg a reménytől, de a sajtó képviselőitől és a közönségtől is elvették a díjátadók előtti izgatott várakozás és esélylatolgatás pillanatait. A csütörtöki korántsem olyan ünnepélyes bejelentések alaposan megváltoztatták az egyébként remek fesztiválhangulatot. A rendezők többsége, érthető módon, képtelen volt leplezni csalódottságát afölött, hogy idejekorán nyilvánvalóvá vált, üres kézzel kénytelenek távozni. Távoztak is néhányan, mondván, minek maradni, ha már lementek a vetítések és a trófeát már biztos, hogy más viszi el.

Anders Østergaard: Burma VJ – Reporting From a Closed Country

A különösebb meglepetéseket nem hozó díjkiosztó legnagyobb győztese a Joris Evens díjat, valamint a Movies That Matter Human Rights díját Anders Østergaard filmje, a Burma VJ – Reporting From a Closed Country nyerte, amelynek felvételeit a The Democratic Voice of Burma nevezetű csoport riporterei készítették a 2007-es megmozdulás során, amikor is több ezer buddhista szerzetes vonult az utcára, hogy a Burmában uralkodó katonai diktatúra ellen tiltakozzon. A csoport tagjai csempészték ki az országból a felvételeket, és gondoskodtak arról, hogy mások is láthassák, mi is zajlik az ország idegen szemek elől elzárt vidékein. A szekció másik kedvence a jóval könnyedebb témájú Carmen Meets Borat volt Mercedes Stalenhoef rendezésében, amely egy 17 éves kamaszlány, Carmen falujába látogat el. A kis román falunak azonban akad egy jóval nevezetesebb vendége is, maga Borat, aki itt forgatta az azóta hatalmas sikert aratott filmjének a történet szerint Kazahsztánban játszódó jeleneteit, nem is sejtve, ezzel mennyire felforgatja a falucska és nem utolsó sorban Carmen életét.

Holland rendezőnő nyerte el a Silver Wolf Cupot a fiatalon elhunyt orosz költőről, Boris Ryzhyről forgatott filmjével. Ryzhyről nem csak, hogy a fesztivál résztvevői nem hallottak, de szülővárosában, sőt a közvetlen szomszédjai közt sem sokan emlékeznek rá. A 27 évesen öngyilkosságot elkövetett költőről és költészetének közegéről – a melankólia, a bezártság és a kilátástalanság vidékéről – is szól Alina van der Horst filmje, a Boris Ryzhy.

Sokan esélyesnek tartották a díjra Janus Metz filmjét, a Love on Deliveryt, amely bekerült a három esélyes közé, de kénytelen volt ezzel beérni. A film magányos dán férfiak és a nyomor elől menekülő thaiföldi nők különös érdeknek látszó, vagy éppen érdekházasságként induló, ám sokszor őszinte érzelmi viszonnyá formálódó kapcsolatába enged bepillantást, és nem szűkölködik a szórakoztató pillanatokban.

Andrei Dăscălescu: Constantin şi Elena

A First Appearance Competition a most debütáló rendezők szekciója volt, amelyben 16 alkotó versengett egymással. A szekció díjazottja Andrei Dăscălescu Constantin şi Elena (Constantin és Elena) című filmje volt. Az alkotás két romániai kisnyugdíjasról szóló megható történet. Constantin és Elena idestova 55 éve él együtt, osztozva jóban, rosszban, szerényen, de mégis boldogan, tudva és nem egyszer felemlegetve, hogy napjaik bizony nagyon is meg vannak számlálva. Ugyanúgy meg vannak számlálva az ausztrál őslakosok kis, a civilizáció zajától messze élő, zárt közösségeinek hagyományos mindennapjai is, akiket egyre szigorúbban próbál munkára fogni az ausztrál kormány, ellehetetlenítve számukra ősi ceremóniáik gyakorlását. A többezer éves ausztrál törzs egyik fontos ősi rítusa, mint a férfivá avatás szertartása elevenedik meg Tom Murray filmjében az In My Father’s Country-ban, megőrizve egy darabkát ebből az egyre inkább eltűnő kultúrából. Sokáig vezette a közönség körében a népszerűségi listát Fabio Wuytack személyes tisztelgése apja előtt, aki – mint azt a film címe is sugallja – szabadságharcos múltja miatt a mai napig persona non grata Venezuelában. A szenegáli származású Youssou Ndour évekkel ezelőtt tett szert világhírre, amikor Neneh Cherryvel elénekelte Seven Seconds című duettjét. Az IDFA-n pedig nemcsak Elizabeth Chai Vasarhelyi róla készült dokumentumfilmjét, a Youssou Ndour: I Bring What I Love-ot láthatta a közönség, de a vetítés után az énekes élőben is fellépett – a fesztiválozók legnagyobb örömére.

A versenyszekciókon kívül külön szekciók voltak fenntartva a különböző fesztiválokon már sikerrel vetített és fokozott érdeklődéssel kísért produkcióknak. Ennek köszönhetően aztán az amszterdami közönség is láthatta például Madonna Cannes-ban debütált filmjét, az I Am Because We Are-t a malawi-i árvaházak kis lakóinak nyomorúságos helyzetéről, amit korántsem kísért akkora tömeghisztéria, mint Cannes-ban, ahol maga Madonna is tiszteletét tette. Míg a popdíva a könnyedebb műfaj felől fordult egy jóval fajsúlyosabb téma felé, Jackie Reem Salloum filmjének a hősei a hip-hop zene segítségével próbálják kiadni magukból a palesztin–izraeli konfliktus által szült, ellentmondásokkal teli és végsőkig kiélezett helyzet felett érzett dühüket és frusztrációjukat a Slingshot Hip Hopban.

A fesztivál legfőbb attrakciói között szerepeltek a híres emberekről készült dokumentumfilmek, kikapcsolva kicsit a nézőket az egyébként politikai és társadalmi, valamint gazdaságpolitikai problémákat igen nagy dózisban adagoló, sűrű és nyomasztó légkörből. A divatvilág valóban talán utolsó, még ma is élő és alkotó, nagy császáráról szól Matt Tyrnauer rendezése, a Valentino: The Last Emperor, míg Emir Kusturica dokumentumfilmje, a Maradona by Kusturica a futball-legenda, Diego Maradona előtt tiszteleg. A fesztivált pedig a neves francia rendezőnő, Agnès Varda Les Plages d’Agnès című humorral, öniróniával és sok-sok szívvel teli önvallomása zárta, amely egyben végtelen szeretetének és tiszteletének kifejezése is a 90-es években elhunyt élettársa, Jacques Demy iránt.

Maradona by Kusturica

James Marsh a Man on Wire-ben a vakmerő egyensúlyozóművész, Philippe Petit és „bűntársai″ segítségével rekonstruálta a világ leghíresebb, mára már legendává vált, ám a rendőrség szemében mégiscsak törvénysértésnek minősülő kötéltáncot, amit Petit 1974. augusztus 26-án hajtott végre a World Trade Center ikertornyai között.

A kedvező fogadtatásból ítélve sokan magukra ismerhettek Chris Waitt filmjéből, az A Complete History of My Sexual Failures-ből, ami kétségtelenül szórakoztató, mégis sokkal inkább vígjáték, mintsem dokumentumfilm. Gyakorta él játékfilmes elemekkel és sokan bírálják is emiatt az amerikai filmes Errol Morrist – ezúttal az Abu Ghraib-i börtönben zajló kegyetlenkedésekről készült képeknek járt utána Standard Operating Procedure-ben.

Chris Waitt: A Complete History of My Sexual Failures

A fiatalabb közönség szívébe elsősorban a könnyedebb hangvételű filmek, lopták be magukat, mint Brett Gaylor RIP-A Remix Manifestoja, ami már csak azért is lelkes támogatókra talált, mert az internetes kalózkodás mellett kardoskodik, szentesítve a letöltések és a zenei mixek ma még gyakorta büntetett formáját. Úgy látszik sokak szívéhez szólt Gaylor azzal, hogy szót emelt a törvény szigorú őrei ellen, és kiállt a szabad letöltések, az információ és a kultúra szabad áramlása mellett, mert végül is ez a film nyerte meg a közönségdíjat, kiütve a nyeregből a sokáig listavezető Persona Non Gratat.

Moldoványi Ferenc: Másik bolygó

Magyar vonatkozása is volt az idei IDFA-nak. Versenyen kívül, a Panoráma szekcióban vetítették nagy sikerrel a hazánkat képviselő két alkotást: Moldoványi Ferenc Másik bolygóját és Lakatos Róbert Bahrtalo! Jó szerencsét! című filmjét. A Másik bolygó és alkotója éppen Denverből érkezett az IDFA-ra, ahol számos további fesztiválra kapott meghívást.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.