Jeges gondolatok útvesztőjében

Az elidegenedés életérzése a skandináv filmekben

Megkérdőjelezhetetlen tény, hogy a skandináv filmek rendkívül jellegzetes alkotásoknak számítanak. Szemléletmódjuk látványosan eltér a megszokottól. Mindez leginkább az elkülönült földrajzi fekvésnek, valamint a zord időjárási körülményeknek köszönhető. Érdemes tehát megvizsgálni, hogy mennyire befolyásolja filmes mivoltukat ez a gondolkodásbeli másság.

Svéd gyötrődések

Filmes szempontból világviszonylatban a leghíresebb és legelismertebb skandináv ország Svédország. Nem kérdéses, hogy mindez legfőképp Ingmar Bergmannak köszönhető. A svédeknél Bergman használta először tudatosan a filmet saját belső gyötrődéseinek megjelenítésére. Lassan, kanyargós lelki csavarokon keresztül vezette a svéd filmet abba az irányba, amit végül oly sokan követtek. Az alaprecept rendkívül egyszerű: megtalálni a megfelelő statikus (mégis vontatottan dinamikus) ábrázolásmódot, és szilárdan belevegyíteni a lelki folyamatok véget nem érő áradatát. Bergman forradalmasította a filmet, letisztította a képeket, eltávolította a főszereplőt a többi szereplőtől és a világtól úgy általában.

Napjaink filmjeiben mindez kissé másképp jelenik meg, mert majdnem minden svéd rendező szakítani akar a hagyományokkal. Ezért hiába keresünk bergmani nyomokat például Lukas Moodyssonalkotásaiban: Moodysson nem hagyományos módszerekben gondolkodik. Mégis hasonló hangulatú elidegenedett, elembertelenedett világképet rajzol meg filmjeiben, gondoljunk csak a lázadó ifjúság példájára (Fucking Åmål), és a már hermetikusabb, de még mindig túlzottan optimista alkotásra, a Tilsammans-ra (Együttlét), amit az ABBA árnyékában lezajló kis családi drámának is nevezhetnénk. Moodysson az egyik legjobb példa arra, hogyan érdemes a filmet saját érzéseink birodalmává változtatni. Buzgó keresztény hite segített neki abban, hogy ezt merje is tudatosítani. A Lilja 4-ever nagyjából nem is svéd területen játszódik és nem is a svédekről szól. Morális értéke mégis olyan nagy, hogy globális körülmények között nyeri el végső értelmét. A svédek nyitottak az experimentális bemutatási lehetőségekre (Ett hål i mitt hjärta Lyukat ütsz a szívembe, Container) is, ám ezeknek jelentősen kevesebb sikere van, mint a megszokott szolid képsoroknak.

Mikael Håfström nézőbarátabb megközelítést használ a szorongás feldolgozására. Hagyományos módszerekkel él az Ondskan (Könyörtelenek) című adaptációs drámában is. A főszereplő valódi küldetése megértetni a világgal, hogy azért, mert Svédország története során nagyrészt békében élt, még nem azt jelenti, hogy a terrornak nem akad egyéb forrása. Egy fiatalember cselekvésein keresztül látjuk az elzárkózottságból kikényszerülő hereditárius erőszak súlyosságát.

Mikael Håfström: Könyörtelenek / Ondskan

A sokszor rideg hétköznapokon belül azonban a családhoz való ragaszkodás, a biztonságérzet, és a rurális környezetbe való (vissza)vágyakozás is alapeleme a svéd filmeknek. A Så som i himmelen (Hétköznapi mennyország, r. Kay Pollak), az En Sång för Martin (Dal Martinért, r. Bille August) és az Alla älskar Alice (Mindenki szereti Alice-t, r. Richard Hobert) is az összetartást és a kitartást szimbolizálja.

Minden kétséget kizáróan állíthatjuk azt is, hogy Anders Nilssonnak sikerült összefoglalnia azt a három témát, ami a legjobban rányomja a bélyegét a mai svéd társadalomra. A När mörkret faller (When Darkness Falls) három történetet mutat be párhuzamosan, ennek megfelelően három különböző témára fókuszál: erőszak a családban, erőszak a mindennapokban (kis burkolt homoszexualitással fűszerezve), valamint a bevándorlók problematikája. Mindezt olyan természetességgel teszi, hogy a film majdnem dokumentarista értékkel bír.

A dánoknál bonyolultabb a helyzet. Hanyagolják a természet adta lehetőségeket, és roppant bonyolult családi drámákkal, hihetetlenül ironikus szituációkkal mutatják be az emberek igazi arcát. Az utóbbi bő egy évtized filmjei alapján úgy tűnik, fő céljuk a látszatöröm kifigurázása. A dán rendezők ilyen téren megnyilatkozó egyetértése azt példázza, hogy miként lehet ugyanazon témákat hasonló szándékkal, teljesen különböző, olykor kimondottan zseniális módon bemutatni.

A legjelentősebb dán rendezőnek a köztudat a Dogma-mozgalmat is elindító Lars von Triert tartja. A mozgalom lényege végül is magába foglalja a mai dán filmek esszenciáját: abból készíteni filmet, ami van. Semmi földöntúli jelenség, semmi mesterséges interakció, csak a puszta mindennapokból merítkeznek. Ez nem azt jelenti, hogy megszűnik az ábrázolt valóság sokkoló ereje – épp ellenkezőleg! A film valószerűsége miatt mindenki közelebb érzi magához a cselekményt, ezért képes az olyan hihetetlenül hatalmas erővel hatni. Tökéletes családokatrángatnak képtelen helyzetekbe, mert tökéletes körülmények és tökéletes családok valójában nem léteznek. Jó példa erre Thomas Vinterberg Festenje (Születésnap), Åke Sandgren kissé abszurd műve, az Et Rigtigt Menneske (Igazi ember) és Per Fly Arvenje (Az örökség).

Ahogy tökéletes családok, úgy tökéletes kapcsolatok sem léteznek. A dán filmekben a párkapcsolatokról is elbűvölően kegyetlen látásmód elevenedik meg. Susanne Bier filmje, az Elsker dig for evigt (Hogy szeretsz?) már sokat sejtető címével becsapja a nézőt, míg a Brødre (Testvéred feleségét…) és az Efter bryllupet (Esküvő után) hihetetlenül nagy horderejű érzelmek valótlanságát képes bebizonyítani. Teljesen lerombolja a kliséket, összetöri a rózsaszín szemüvegeket, és az ideig-óráig szövögetett vattacukor-elképzeléseket. Az egyén teljesen idegenné válik saját magával szemben is, és az már csak ráadás, hogy a környezetével való tökéletes (?) kapcsolata is tönkremegy. Ezt általában klasszikus módon érzékeltetik, de van, amikor túlzások és ironikus megmozdulások sokaságával sugallják. Ilyen módszer például a gyengeelméjű karakterek felsorakoztatása. Jó példa erre a Trier-féle Idioterne (Idióták), ami egyszerre dráma és paródia, valamint Anders Thomas Jensen két remekműve is. Az Adams Æbler (Ádám almái) és a Grønne slagtere (Zöld hentesek) a társas interakciókon keresztül szemlélteti a romlott társadalomban tevékenykedő, hasonlóképp romlásnak induló egyedek cselekedeteit, de oly módon, hogy nehéz eldönteni: vígjátékként vagy drámaként érdemes megélni az eseményeket?

Norvég tájakon

A norvégok kissé eltérően, de azonos szemléletmódot képviselnek, noha nincs akkora filmes múltjuk, mint a svédeknek. Érdekes kombinációt választottak: az egyedi táj adta lehetőségeket vonják össze a különböző emberi és kevésbé emberi eltévelyedésekkel. A családi drámák nem jellemzőek, inkább az egyén fásultsága és magánya kerül középpontba. Bármilyen téma legyen, a dánokkal ellentétben, rendkívül nagy hangsúlyt fektetnek a képiségre. Nemcsak a téma, hanem a tálalás is lényeges. Peter Næss, Elling-trilógiájával, egy kis optimizmust lop a dánok által felvázolt goromba társadalmi képbe. A főszereplőn, Ellingen keresztül sikerül bebizonyítani, hogy a gyengeelméjű ember is ember, sőt, legtöbbször még emberibb, mint egy teljesen egészséges személy. Morten Tyldum Buddyjában (Haverok) is meghúzódik a háttérben egy szociopata, akinek végül sikerül beilleszkedni a társadalomba. A Mozart and the Whale-ben (Hóbortos szerelem, ugyancsak Næss-film) is hasonlóképp zajlik le két autista szerelmi története. A sokak által érthető módon lenézett Svidd Neger (r. Erik Smith Meyer) is erre a másságra játszik rá, teljesen őrült módon.

Félkegyelmű szereplők, és egy varázslatos észak-norvégiai táj segítségével olyan zűrzavaros hangulatot teremt, hogy az már majdnem élvezhető. Ez azon filmek egyike, amit a norvégokon kívül más nem nagyon képes értelmezni. Ezért a kívülállónak megmarad a látvány, az legalább univerzális. A legújabb norvég sikerfilm, Jens Lien rendezésében, a Den Brysomme Mannen (A kiállhatatlan) ismét a szokásos módszerekhez nyúl, de sterilebben, mint valaha. Létezik-e kiút a napi rutinból? Létezik-e ilyesmi, hogy boldogság, szerelem, igazi vágy a mai modern világban? Gyönyörködtető tájrajzok, minimalista berendezések, és túlzottan pedáns szereplők juttatják el a főszereplőt a válaszhoz. A norvégok talán az egyetlen északi nép, amely képes thrillerben is jól szemléltetni a klausztrofób érzésvilágot. Pål Sletaune Naboerje tökéletes példa erre. Van benne szerelmi viaskodás, családi viszály, és kellő rejtély, talán túl sok is.

Izlandi sötétség

A legsötétebb látásmód valószínűleg az izlandi: a filmek alapján úgy tűnik, minden gondolatukat mélabú és a letargia jellemzi. Nincs egy olyan izlandi alkotás, amit ne a táj, a sötétség és a nyomottság uralna. A depresszió, a művészlelkek magára utaltsága és a fanyar humor minden izlandi film kötelező eleme. Földrajzi fekvéséből eredően úgy tűnik, hogy Izlandról nincs kiút, legalábbis lelkileg. Az ott született emberek hozzászoktak a sötétséghez, a furcsa emberi viszonyokhoz, és ez egy teljesen más gondolkodásmódot kíván. Vegyük a leghíresebb izlandi alkotást.

A 101 Reykjavík (r. Baltasar Kormákur) nagyon ferde, és mégis tökéletes képet mutat az izlandi létről. Bárki a főszereplő bőrébe képzelheti magát, mert őt is ugyanazok a problémák bántják, mint bárki mást. Csak a helyszín és a körülmények különböznek kissé. Egy másik példa Dagur Kári Nói-ja (Nói Albinói), aki annyira idióta, hogy már majdnem zseni. Megkísérli a menekülést abból a furcsa világból, de természetesen nem adatik meg neki a szabadulás. Efféle feloldozás nem tartozéka az izlandi filmeknek. Friðrik Þór Friðriksson az izlandi művészfilmek nagy mestere. Keserű érzések kavalkádját mutatja be sok mimózalelkű szereplő tettein keresztül. Ilyen művészi szösszenet például az On Top Down Under című rövidfilm, amely erotikus, forró és mégis jeges képekkel szemlélteti a magasztos érzéseket. Vagy az Englar Alheimsins, ami egy túlérzékeny művész tragédiáját mutatja be, a kezdeti boldogságtól a mentális leépülésig. A legfiatalabb rendezőgenerációba tartozó Ragnar Bragason Börn (Gyerekek) című filmjével ugyancsak a szokásos problémákat helyezi terítékre: párkapcsolati problémák, családi mindennapok, önfeláldozások, második esélyek… Itt is feltűnik a lehetőség a problémák megoldására. A kiskapuk nyitva maradnak, egy csattanós befejezés pedig elég nagy lehetőség arra, hogy bármi megoldódhasson – vagy mégse.

Finn pesszimizmus – és irónia

Végül ne feledjük Finnországot, ahol meglepő módon még mindig „egyeduralmat” gyakorol Aki Kaurismäki, így elég nagy felelősség hárul rá. Nem mindegy, hogy mit látnak a nézők az ő szemén keresztül. Kaurismäki nagy szakértője a tipikus északi életérzés filmre vitelének, ezért kivétel nélkül megtaláljuk műveiben a letargia, a depresszió, a pesszimizmus és az elmaradhatatlan irónia nyomait is. Sok szereplője, ha választásra kerül sor, az alkoholizmus útjára lép. Életmódjuk kicsapongó, nem a rendezettséget, és nem a meleg családi otthont részesítik előnyben, hanem a perifériára szorult egyén magányát, és a problémák megoldását – bármilyen áron. Jó példa erre a Tulitikkutehtaan tyttö (The Match Factory Girl) főszereplője, Iiris, aki saját nyomorultsága miatt drasztikusan bünteti környezetét, valamint a Mies vailla menneisyyttä (A múlt nélküli ember) főhőse is, akit megtámadnak, megvernek és kirabolnak, minek következtében elveszti az emlékezetét. Nem tudván, hogy tulajdonképpen kicsoda is ő, egy lerobbant negyedben kezd új életet. Küzd, és sok északi film szereplőjével ellentétben, ebben az esetben hősünk eléri a célját.

Annak ellenére, hogy legtöbbjük zárkózott, zord világot és zavarodott embereket mutat be, a skandináv filmek hihetetlenül változatos példáikkal emelkednek ki az európai filmek közül. Miért ne lehetne a depresszió és az eltévelyedés is szép, ha úgy van tálalva? Márpedig az északiak ehhez értenek a legjobban: a rosszat is képesek gyönyörködtető módon adagolni. Legyen az lelki- vagy természeti rajz, mindkettőben jelesek. A rideg és zavarba ejtően elszigetelt gondolatok és érzések mindig segíteni fogják a skandináv filmeket, hogy legalább azon a szinten megmaradjanak, ahova az évek során eljutottak. Sikerült bebizonyítaniuk, hogy nem szükséges sci-fit vagy véres horrort rendezniük ahhoz, hogy egy teljesen más és mégis hétköznapi világot teremtsenek (rosszul is hangzana az, hogy „finn sci-fi” vagy „izlandi horror”). Éppen ezért olyan értékesek az északi népek alkotásai: csupasz önmagukból építkeznek.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.