Büszkeség és balítélet

Gavin O'Connor: Pride and Glory / A zsaruk becsülete

Az eredetileg március közepére tervezett filmbemutatót a New Line Cinema az utolsó pillanatokban októberre napolta el. Gavin O’Connor rendező és társ-forgatókönyvíró valójában már 1999-ben nekiállt megírni a történetet Amerika újsütetű héroszairól. Lehet, hogy a rendőrös sztorik szerelmesei ez esetben jobban jártak volna, ha ez mégis dobozban marad.

Nemes és embert próbáló vállalkozás feleveníteni a 70-es évekbeli filmek hangulatát, amikor a rendőrségen belüli megvesztegethetőséget a korrupció egy szélesebb, intézményesített formájának metaforájaként használták. Főleg akkor, ha a film szinte minden alkotóelemét láthatta már az ilyen cselekményekre fogékony nagyérdemű.

A történet magvát egy több generáción átívelő rendőrfamília szolgáltatja. Ebben a paternalista világképben a Jon Voight-játszotta, iszákos rendőrfőnök apa köré gyűl két fia és lánya, valamint házastársaik. Mindkét fiú rendőr, a sógoruk is az, valamennyien a New York-i 31-es körzetben szolgálnak és védnek. Karácsony környékén járunk, minden kétséget kizárhatóan szimbolikus jelentéssel bírva, hiszen így alkalom adódik arra, hogy a karácsonyi asztal mellett láthassuk az összesereglett családot. Ebből a minden hátráltató tényező ellenére boldognak mondható toposzból válik ki a történet fonala, amikor kiderül, hogy drogdíler felbujtása okán szervezett rendőri akció során életét veszítette négy rendőr. Ez ismét lehetőséget szolgáltat arra, hogy a rendőrök azon oldalát mutassa be a film, amely szerint összefognak gond esetén, segítik és védik egymást.

Persze, elsődleges feladatukká az válik, hogy megtalálják, ki a felelős mindezért. Több percnyi spanyol beszélgetés után, amit az Edward Norton alakította fiú, Ray Tierney bonyolít le (ő éppen spanyoltudása által válik észrevehetően mássá mint a többiek), kiderül, hogy egy Sandy nevű fickó is sáros a dologban. Úgy érzem, a spanyolnak nincs egyéb funkciója, mint hogy az egyszeri néző is megértse: itt különleges esettel állunk szemben. Sandy történetesen szintén a rendőrség keblén nevelkedett, Ray testvérének csapatában tevékenykedik. Ő adott fülest a zsaruk érkezéséről, miatta történt a végzetes malőr. Ő ejti ki a címbéli szavakat is, amitől azok ironikussá is válnak. Teszi mindezt egy riporter autójának hátsó ülésén ülve, majd gyorsan egy golyóval szét is loccsantja az agyát. A film bővelkedik még az ilyen jelenetekben, amitől aztán korhatárossá is válik – pusztán az a rafinéria és finom intelligencia hiányzik belőle, amivel indokolttá tehetné ezeket a jeleneteket. Az erőszakosság és a vulgáris nyelv ilyen mértékű használata ugyanis már nem ad semmilyen jelentésbeli többletet a filmhez.

A több, mint két órás vetítés feléhez közeledve már sejteni lehet, hogy az incidensben mélyen érintett Ray sógora is, Jimmy – őt Colin Farrell formálja meg. Neki vannak a legmélyrehatóbb, erkölcsileg legmegkérdőjelezhetőbb kapcsolatai az alvilággal. Amint ez a tény alakot ölt, és egyre jobban körvonalazódik, a hangsúly a filmben el is tolódik Ray, a magányos harcos fele, aki itt már morális kérdésekkel szembesül. Azt nem tudhatjuk, hogy mi történt vele korábban, amitől fel is adta az aktív rendőrködést, csak azt, hogy komoly lehetett, ráment a házassága és egy sebhely is tátong az arcán. Egy hajón él, ami egyszer léket is kap – mind-mind apró szimbolikus tények, amik a film klisékből építkező oldalát erősítik. Ez a sebhelyesarcú Ray, aki a bemutatott zsaruk közül a legtöbbet veszthetett pálya eleji idealizmusából. Az említett morális kérdések megválaszolása közben pedig némi nosztalgikus felhang kíséretében előadást kaphatunk a klasszikus értékrendről is.

A jelenetek és alakítások elég szolidak ahhoz, hogy önmagukban megállják a helyüket – műfajuk többi alkotásával összehasonlítva viszont erősen alumaradhatnak. Elég, ha csak a közelmúltban forgatottakra, például Scorsese Téglájára vagy A drót című sorozatra gondolunk. A párbeszédek is kimódoltak, a puskapor mellett olyan közhelyek puffognak el a film során, mint az „azt teszem, amit tennem kell” vagy a „megvédjük, ami a miénk”. A végén még egy Jimmy és Ray közötti ökölharcnak is szemtanúi lehetünk, amely ebben a kontextusban sokkal inkább nevetségesnek tűnik, mint egy konfliktus lehetséges megoldásának. Egyszerűen nem ugyanaz a súlycsoport, mint a korábban említett alkotások. A neves szereplőgárda ennél többet érdemelt volna.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.