A kétszerkettő misztériuma

Álex de la Iglesia: The Oxford Murders / Oxfordi sorozat

Guillermo Martínez argentin író és matematikus azáltal lopta be magát a szívembe, hogy Oxfordi sorozat című regényével majdnem sikerült elkövetnie azt a bravúrt, amelyre tisztes tanárnemzedékek nem voltak képesek: megszerettetni velem a matematikát.

Lelkesedésem természetesen azonnal alábbhagyott, mihelyt a szépirodalom fogalmi nyelve helyett végeérhetetlen és nehezen értelmezhető számsorokkal találtam szemközt magam, mondjuk a – Martínez könyvében rém izgalmasnak tűnő – nagy Fermat-sejtés után kutatva. Ennek ellenére kíváncsian vártam a regény filmadaptációjának elkészültét, főként annak tudatában, hogy az opusz rendezője az az Álex de la Iglesia, aki – többek közt – a kiváló 800 golyóval már bizonyította kinematográfusi rátermettségét.

Kép az Oxford Murders / Oxfordi sorozat című filmből

Aligha tagadható, hogy a számmisztika, a kódfejtés, az ezotéria elegyítése a bűnügyi motívumokkal – egyáltalán: a műveltségelemekkel telített intellektuális detektívtörténet – valóságos diadalmenetének lehetünk tanúi filmben, irodalomban egyaránt: A rózsa nevétől A Da Vinci-kódig tart a lassan önálló szubzsánerré növő vonulat. Úgy tűnhet, hogy ennek a hullámnak a meglovagolása szinte biztos (kassza)sikert jelent, amennyiben a bonyolult filozófiai, kultúr- és eszmetörténeti vonatkozásokat sikerül oly módon zanzásítva tálalni, hogy akár a multiplexmozik nem éppen bölcsészhajlamú közönsége se érezze magát teljesen hülyének tőle. Álex de la Iglesia The Oxford Murders című mozijának ez többé-kevésbé sikerül is, bár végig nehezen lehet eldönteni, hogy egy viszonylag igényes sorozatgyilkos-thrillert látunk-e vagy éppen filozófiai tanmesét.

John Hurt az Oxford Murders / Oxfordi sorozat című filmben

Az efféle műfaji „billegésekbe” pedig könnyen bele is lehet bukni, a spanyol származású rendező azonban túlzottan tehetséges ehhez. A történet – látszatra – meglehetősen sematikus: egy sorozatgyilkos, aki logikai fejtörőkkel „kedveskedik” üldözőinek, és mindaddig lehetetlen megállítani, amíg valakik nem fejtik meg a feladvány következő elemét, amíg nem törik fel a logikai sorozat „kódját”. Kör, hal, háromszög... Három jel: három rejtélyes, szinte láthatatlanul bekövetkező haláleset. Mi lesz a negyedik elem a sorban, ki lesz az újabb áldozat? A kihívó ismeretlen, de akit mintegy intellektuális párbajra invitál, nagyon is ismert: Arthur Seldom (John Hurt), a világszerte ünnepelt, nagy oxfordi matematikus, aki mellesleg sorozatgyilkosságokról írta a legnépszerűbb könyvét. És akinek segítőtársa is akad – elvégre mindig kell egy Watson a detektívsztorihoz – a roppant tehetséges, ösztöndíjjal Oxfordban tanuló amerikai (a regényben argentin) fiatalember, Martin személyében (Elijah Wood). A múlt kísértő árnya, szakmai és magánéleti féltékenységek, és – a matematikai terminológiánál maradva – többszörös szerelmi háromszögek bonyolítják a rejtélyt.

Elijah Wood az Oxford Murders / Oxfordi sorozat című filmben

Álex de la Iglesia sötét hangulatú, zöldes-barnás tónusokban játszó (film)világot teremt, amely azonban nem mentes az egészséges iróniától és játékosságtól – elég, ha a tematikus válogatásokba minden bizonnyal bekerülő spagettis hancúrjelenetre gondolunk, Elijah Wood és az igéző apolónővérkét, Lornát alakító Leonor Watling között. A de la Iglesia-féle filmnyelvtől amúgy sem idegen a formai bravúrkodás, ami a műfajt tekintve legalábbis nem szokványos: az a hosszú, egyetlen snittben felvett jelenet, amelyben a bűnügy összes – különböző pályákon mozgó – szereplőjét s egyszersmind lehetséges gyanúsítottját felvezeti, rendezői és operatőri mesterfogásnak tekinthető. A jól kidolgozott karakterek közti viszonyok azonban néhol túlbeszéltek; a Seldom és Lorna közti múltbeli affér problematizálása, explicitté tétele például épp azt a lappangó feszültségforrást számolja fel (ellentétben az ezt kiaknázó regénnyel), amely lélektani plusszal tölthette volna meg a három főhős viszonyrendszerét, filmbeli mozgásterét.

John Hurt és Elijah Wood az Oxford Murders / Oxfordi sorozat című filmben

Hasonló a helyzet a bölcseleti vonatkozások kezelésével is. A film készítői, abbéli igyekezetükben, hogy az „eszmei mondanivalót” beszuszakolják a bűnügyi műfaj sémái közé (hogy a cselekmény kecskéje is jóllakjon, és az üzenet káposztája is megmaradjon), egy-egy csipetnyit kevernek Wittgensteinból, Gödelből, a filmben érthetetlen módon Bormatnak nevezett Fermatból, kereszténységből és pitagoreusokból – túl sok mindent ahhoz, hogy ennyire vulgarizálva lehessen tálalni ebben az egyébként izgalmas és élvezhető filmben (bár A Da Vinci-kód kaliberű álmisztikus gagyitól mindvégig távol marad az Oxfordi sorozat). A Nagy Igazság kimondására való alkotói törekvés azért is érthetetlen, mivel az egész történet azt feszegeti: vannak-e megnyugtatóan biztos állítások, létezik-e abszolút igazság. Hiszen minden egyszerű látszat mögött émelyítően mély összefüggések vannak, és van, amikor egy sorozatgyilkosság sem az, aminek látszik, és talán... S talán jobb, ha bizonyos kérdéseket továbbra is a sejtés jótékony homálya borít.

És tényleg, mennyi kétszer kettő?



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.