Kép vagy élet

Wim Wenders: Palermo Shooting / Halál Palermóban

A Palermo Shooting Wenders filmes ars poeticájának újrafogalmazása, egyfajta kérdésekkel, bizonytalansággal és kételyekkel teli hitvalláskeresés, vagy akár a saját életútjára való rákérdezés is lehetne. Természetes folytatása a Németországban forgatott korábbi filmjeinek: a fényképész, a művész, az ember léthelyzetét, helyét, szerepét firtatja.

Campino a Palermo Shooting (Wim Wenders, 2008) című filmben

Finn Gilbert története, akár Antonioni Nagyításában, egy divatfotós életének szemelvényeivel indít. Antonioni Thomasa és Wenders Finnje (ez utóbbit Campino, a neves német Toten Hosen punkegyüttes frontembere játsza) között azonban a szakmai megszállottságon kívül aligha találnánk hasonlóságot. A düsseldorfi fotós közömbösen munkamániás, már régen nem a fotó, hanem a fényképezés aktusa a fontos számára, majdhogynem robotol, elkötelezettségében nincs semmi fennkölt, költői vagy megható. A képeket választotta az élet helyett. A fotó, a nagy helyettesítő tölti be, tölti el teljes lényét és világtapasztalata csak a kamerán keresztül lehetséges. Mindennapjait – akárcsak egy vadászéit – a várakozás, az állandó készenlét határozza meg, megfigyelőálláson, kalitkába zárva, a kamera mögé rejtőzik és füllhallgató szigeteli el a világ zajától. Wenders a nézőket is beavatja Finn zenei világába: amíg a fülhallgató a fülében van, addig vele együtt hallgatjuk a pop-rock legjavából válogatott darabokat.

Milla Jovovich és Campino a Palermo Shooting (Wim Wenders, 2008) című filmben

Egy forgatás alatt Finn így fogalmaz: a képek mögött nincs semmi. A dolog csak a felszínt jelentik. Erre a fenomenológiai töltetű kijelentésre egy egyetemista lány támadóan rákérdez: ha a dolgok mögött nincs semmi, akkor mi értelme lefényképezni őket? Ez a rövid dialógus alapvető képelméleti kérdésekre világít rá, arra, hogy mit mutatnak meg a képek, megismerhető-e általuk a világ, milyen ontológiai és episztemológiai súllyal bír a lencsevégre kapott valóság. A diáklány kérdésére nem ad választ a film, sokkal inkább az egyén választási lehetőségeit taglalja ebben a képekkel teli, képekkel fertőzött, képek által elfedett világban.

kép a Palermo Shooting (Wim Wenders, 2008) című filmből

Akárcsak a legtöbb Wenders-film, a Palermo Shooting is road-movie, az úton levés mozija, menekülésfilm, az önmagát kereső alkotó tétova kóborlása a világban. A küklopszszem mögé rejtőző fotós akkor döbben rá életformája felszínességére, ürességére, amikor elveszíti az anyját. Ez a nem egészen ödipuszi kapcsolat a szinglilét biztonságos pilléreként tűnik el, és a fotós magánya végre egészen nyilvánvalóvá válik. Egy palermói forgatás alatt Finn megteszi az első kísérletet arra, hogy önmaga legyen, szakmai függőségéből kiutat próbál keresni, kikapcsolja mobiltelefonját és ki tudja mióta, céltalanul sétálgat a város utcáin, képérdek nélkül, átadva magát a valós látványnak, a valós világnak – de ez a séta sem teljesen önfeledt: nem kapcsolja ki magát teljesen, a fülhallgató a fülében marad. Ez a kimozdulás szokatlan történések láncát indítja el, Finn találkozik Lou Reed szellemével, magával a Halállal, és majd egészen hihetően egy olasz nővel is, aki restaurátorként éppen a Halál győzelme című kép felújításán dolgozik.

Dennis Hopper és Campino a Palermo Shooting (Wim Wenders, 2008) című filmben

Az alkotói és magánéleti válság a fotóst mintegy felrázza a kavargás, a rohanás monotóniájából: a kiúttalanság nem szűnik meg ugyan, a bezártság biztonsága is eltűnik, azonban Finn életében megjelenik a másság, és ehhez a mássághoz hozzátartozik a halál is – bár a wendersi halálábrázolás inkább egy postmodern Hanussen-hamisítvány, kevésbé fogható Bergman vagy Lynch sajátos megoldásaihoz. Campino alakítása is gyakorta mesterkélt, de valahogy illik a szerephez, a világvesztett ember ügyetlensége és nevetségessége is felszínre kerül általa, amit olykor a képszerkesztés is célirányosan követ: néhol patetikus beállításokkal, máshol meg semleges jelenetépítkezéssel. Wenders nem hazudtolja meg magát, van ugyan a filmnek amerikai fűszerezése, de az alapanyaga kifejezetten európai.

Campino és Wim Wenders

Finn válsághelyzete nem oldódik meg, nem oldódik fel teljesen, ürességét továbbra is magában hordja, azonban utat enged az életnek, engedi, hogy közelebb jöjjön hozzá a világ: ezt a film egyik kulcsjelenete igazolja, amelyben a Palermo hajnali utcáin sétáló Finnt egyszercsak megszólítja egy gyümölcskereskedő, akitől, mintha csak régi ismerősök lennének, kap egy almát. Beleharap az almába, majd egy közelben focizó fiúcsapatnak visszafejeli a labdát – és igen, a látható labdát, nem úgy, mint a Nagyítás utolsó képein. Finn tehát visszadobja a labdát: mindenképpen az életet választja. Lehet hogy az életet és a képet együtt, de mindenképp kikerül a „kép vagy élet” kényszerű szorítójából.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.