Jólábú kétikszesek

Diane English: The Women / Nők

A magyar felmenőkkel is rendelkező néhai George Cukor ars poeticájaként emlegetik az életrajzírók a „dolgozz keményen, hogy minden munkád könnyednek hasson” mondás(á)t. Nem tudhatom, hogy egész pontosan mi járhatott a fejében, amikor ezt mondta, de úgy látom, hogy remake-készítő utódai sem.

Anette Benning a The Women (2008) című filmben

Nem áll szándékomban a hollywoodi ötletgyárban dolgozó bácsik és nénik ócsárlása, egyrészt mert a fiacskájuk lehetnék, másrészt, és ez még fontosabb, majd’ az összes remake-ről író ember ezt szajkózza: „Hollywood ötlethiányban szenved….”, „Hollywood remake-gyártási kedve szép lassan az összes klasszikust eléri…”, „A tengeren túliakat elkapta a remake-láz…” stb. Cukor fentebb idézett kijelentése az örök időkig releváns (kellene legyen), függetlenül attól, hogy eredeti ötletet, regényt, videojátékot, képregényt vagy hasonló témájú filmet adaptálunk. S a világ legtermészetesebb dolga, hogy ezt az ő filmjéből készített „újrahasznosítotton” még szigorúbban kérjük számon… Történt ugyanis, hogy az ezidáig tévés berkekben ténykedő, rendezőként elsőfilmes Diane English gondolt egy merészet, és hatvanéves fejjel megrendezte, a – minden bizonnyal tinédzserkori kedvencei közé tartozó – George Cukor-féle, 1939-es Az asszony című klasszikus, (akkori) modern dívákra fókuszáló darabját (mondjuk nem értem, miért nem várt a stáb még egy évet, hisz akkor legalább megspórolhatták volna a jogdíjat).

Meg Ryan és Eva Mendes a The Women (2008) című filmben

A film már a főcím utáni képsorokkal jelzi, hogy ez bizony csajos buli. Női lábakat (jókat, és még jobbakat) látunk, mindegyiket más-más topánkában tipegve – ebből a divatvilágban picit is otthonosan mozgó néző be tudja lőni, hogy milyen testet, személyiséget csatoljon az alsó végtagokhoz (de erről majd később). English alkotásának középpontjában olyan kétiksz kromoszómás egyedek állnak, akik, hogy úgy mondjam, a felsőbb körökbe tartoznak, olyanok, akik megengedhetik maguknak, hogy házvezetőnőt tartsanak, hobbiból kertészkedjenek, és naponta shoppingoljanak. Főszereplőnk az energikus divattervező, Mary (Meg Ryan), aki a manikűrösnél tudja meg, hogy férje egy parfümeladó-csajjal csalja. Közhelyes bonyodalomindítás – mosolyognak a férfiak, s valóban, de várjuk csak ki a végét. Mary kiakad, kihajigálja az ablakon férje cuccait, beadja a válópert, közben elhidegül tőle a 13 éves kislánya, összezörren a karrierista barátnőjével, rájön, mennyire megértő, szeretnivaló az édesanyja, végül kibékül a barátnőjével, megtervez egy teljes, egyedi kollekciót – bizonyítva ezzel férj, asszonytársak, apa, lánya stb. előtt. És persze happy-end fuvallat.

Anette Bening, Jada Pinkett Smith és Debra Messing The Women (2008) című filmben

A sztorit annak közhelyességétől megmentik a színészek, hisz napjaink legfelkapottabb, legkiválóbb hölgyszereplőit verbuválták össze, akik, mi tagadás, még a legelőítéletesebb férfiemberekből is kiváltanak valamiféle elismerést, gondolok itt például Eva Mendes fehérnemű-próbálós jeleneteire. A film dicséretre méltó törekvése, hogy megpróbálja bemutatni, hogy a látszólag irigylésre méltó életet élő modern nőkre mekkora nyomás nehezedik. Ilyen például a nem működő párkapcsolat és az anya-lánya viszony dualizmusa, az örökérvényű (de már-már közhelyszámba menő) „a barátság mindennél fontosabb, erősebb” bla-blája. A baj csak azzal van, hogy (férfiszemmel nézve legalábbis) eléggé nevetséges elemek is belevegyülnek ebbe a, ühm … magasztos elegybe: körömlakkszín, ráncok, divat, karrier stb.

A film legnagyobb hibája, hogy nincs meg benne a cukori értelemben vett könnyedség. Ami amúgy nem a könnyen emészthető történetben jelentkezik, hanem sokkal inkább a narratív sémák nagyszerűségében, a megjelenítés különböző, de egymáshoz jól illeszkedő módozataiban. És persze az esztétikus vizuális világban, melynek megteremtéséhez, fogjuk rá, nélkülözhetetlenek a szép nők, a szép lábak – ám nem elégségesek a szép mellett az értelmesre/érdemlegesre is fogékony férfiszem számára.

Eva Mendes a The Women (2008) című filmben

Annak ellenére, hogy eléggé nyilvánvaló a hasonlóság az 1939-es előddel, úgy vélem, hogy a legtöbb hölgynézőben a Szex és New Yorkot fogja felidézni a film. E felidézés feltehetően nem arról szól majd, hogy jé, milyen érdekes, ez a film is sztereotipikus női szereplőket vonultat fel (karrierista üzletasszony, naiv férfipárti, szabadszellemű (esetünkben: leszbikus), energikus, szexi stb.), hanem kimerül abban, hogy hú de jó, még egy film rólunk, a mi problémáinkról, a minket érintő kérdésekkel. A film jobb, mint a Szex és New York, de nem említhető egy napon az olyan remekművekkel, mint a Zongoralecke vagy az Órák. Megtekintése szinte kizárólag csak nőknek javallott. És udvarló férfiaknak.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.