Irány az Id

A sci-fi története 4/2. (1939–1969)

1939-től Európa egy minden képzeletet felülmúló fantasztikus történet színhelye lett, öt keserves esztendőre. Anti-utópiába illő diktátorok küldik egymás ellen szuperfegyverekkel ellátott csapataikat, gigászi küzdelem zajlik az óceánok fenekén és London felett, miközben titkos katonai laboratóriumok mélyén megszületik a század második felét döntő módon meghatározó két találmány: a számítógép és az atombomba.

A science-fiction leköltözött a vászonról, legalábbis a háború sújtotta vén kontinens országaiban – a Harmadik Birodalom vezetői például egyenesen a tiltott műfajok listájára száműzték. A szép Újvilágban feltámadó zsáner egy ideig makacsul ragaszkodott európai gyökereihez: a 30-as és 40-es évek uralkodó filmtípusainak egyrészt az expresszionista formai hagyományokat életben tartó rém- és szörnyfilmek, valamint a nagy nemzeti eposzokat modernizáló fantasy-sorozatok számítottak. A sci-fi horror közkedvelt alakjait ekkoriban az őrült tudósok jelentették, akik fantasztikus találmányaikkal terrorizálták a kiszolgáltatott emberiséget: ilyen volt a Karloff doktor-szériáját indító Az ember, akit nem lehetett felakasztani (1939), a színes nyersanyagra forgatott Dr. Cyclops (1943), valamint az 1934-es Láthatatlan ember változatos klónjai, köztük egy szövetséges szuperkémmel, a Láthatatlan ügynökkel (1942).

A mozinézők (és rádióhallgatók) körében különösen népszerű fantasztikus sorozatok termékeny táptalajt jelentettek a világválság, világháború szürke realitásaitól menekülő művészei számára – az amerikai filmtörténet egyik vezéralakjának számító Orson Welles például egy éter sci-fi-nek köszönhette az Aranypolgárt megelőző népszerűségét: a Wells-féle Világok háborúja elhíresült hangjáték-adaptációjának, illetve az Árnyék szuperhős sorozat címszerepének. A gombamód elszaporodó mozi- és rádiószériák bizarr átmenetet képeztek a 20-as években importált német, skandináv űrmitológiából a tősgyökeres hazai comics-univerzumba. Flash Gordon (1936) és Buck Rogers (1939) még kozmikus übermensch-hősök a marsbéli császárok, sárkányok, amazonok feudális birodalmában – a Pearl Harbour után filmre vitt Batman, Fantom vagy Captain America azonban mindkét lábbal a Földön harcol az aktuális gonosztevőkkel: pénzéhes gengszterekkel és tengelyhatalmi mániákusokkal.

Az amerikai tudományos-fantasztikus filmgyártás valójában alig ötven esztendős, akárcsak japán harcostársa: a stúdió-sci-fi első édesgyermeke ikerpár, az 1950-ben világra jött Irány a Hold és az X/M Rakéta, amelyek az Asszony a Holdon kondenzcsíkját követve egyaránt egy bolygóközi utazás tudományos igénnyel készített, szinte dokumentumfilm-jellegű történetei. Az Irány a Holddal induló George Pal – akit Jack Arnold mellett a korszak legnagyobb rendezőjének tartottak a nekilendülő műfajban – Langhoz hasonlóan egy rakétaszakértő, a Hitler titkos ászaként elhíresült Herman Oberth közreműködésével alkalmazta vászonra Robert Heinlein regényét (Galileo-űrhajó); a végeredmény éppen a tudományos hitelességből fakadó vonzó hihetőségének köszönhette sikerét. Az elmúlt esztendők elképesztő technikai fejlődése hirtelen kartávolságba rántotta a régi álmokat, úgy tűnt, a tudományos-fantasztikum nagykorúságát elnyerve kilépett az eszképizmus gyermekszobájának gravitációs mezejéből. A csalóka felnőttkor azonban az Irány a Hold, majd a filozofikus hangulatú Aznap, mikor a Föld megállt reményteli hónapjai után gyorsan véget ért.

Az 50-es évek a sci-fi kamaszkora, tele fixációkkal és frusztrációkkal, vágyálmokkal és lidércnyomásokkal, amelyeket futószalagon gyártottak óriásstúdiók, trash-cégek és Ed Wood-típusú lelkes amatőrök egyaránt a megnövekedett közönségigény kielégítésére. A zsáner két vezető nagyhatalmává izmosodott USA és Japán egymással versenyezve forgatott filmeket pubertáskori fóbiáiból. Az első hullámot a nukleáris holocaust rémét megtestesítő óriáshüllők (Fenevad húszezer öl mélyről, 1953; Godzilla, 1954) hamarosan gigantikus rovarokká mutálódtak, akik kerek ötven évvel Mélies szelenikus sugaraktól megnövekedett gyilkos poloskái után (Kényelmes ágy, 1899) végre elfoglalhatták méltó helyüket a filmtörténetben: hangyák (Azok!,1954), pókok (Tarantula, 1955), molyok (Mothra, 1956), darazsak (Szörnyek a Zöld Pokolból), szöcskék (A vég kezdete, 1957), sáskák (Halálos sáska, 1957), majd egyéb emeletes ízeltlábúak, sőt puhatestűek változatos fajai lepték el New York, Los Angeles, Tokió utcáit, hősies összefogásra késztetve a gyanútlan lakosságot.

A korszak science-fiction filmje röpke flört után faképnél hagyta a tudomány álmait, hogy örök hűséget esküdjön a fantázia rémálmainak: készüljön a Csendes-óceán bármelyik partján, az 50-es évek dömpingjében a Félelem jelentette valamennyi remekmű és fércmű közös kulcsszavát. Az USA államilag támogatott fóbiáját ekkortájt a Vörös Veszedelem jelentette, közvetve vagy nyíltan erre utal az összes borzonga, amelyek támadói természetfeletti, földöntúli jelmezükben az egyedül üdvözítő demokráciát fenyegették pusztulással. A kétezer öl mélyről felbukkant óriásgyík rhedosaurus (ejtsd: komcsiszaurusz) néven garázdálkodik Manhattanben, mielőtt Lee van Cleef izotópfegyvert rántva végez vele a finálé párbajában, a rovarfilmek úttörőjét és legjobbját jelentő Azok! címszereplőinek a totalitárius diktatúrát modellező hangyákat választották az alkotók, az 1953-as Világok háborújának inváziós serege a Vörös Bolygóról támadja meg (Wells századfordulós Londonja helyett) a jóléti Amerikát, az 1957-es Massza emberevő protoplazmája támadáskor égővörösbe váltva olvasztja magába áldozatait az ifjú Steve McQueen ellencsapásáig.

A hidegháborús sci-fi igazi elitcsapata azonban nem a látványos összetűzésekben és speciális effektekben bővelkedő mozgósító-mozikból került ki, hanem a gazdagabb asszociációs bázist és árnyaltabb társadalom-bírálatot kínáló „testrabló” sztorik közül. A kisebb költségvetés folytán legszívesebben emberi alakot öltő idegenek a western- és háborús eposz-specialista Howard Hawks műhelyéből kikerült 1951-es Dolog egy másik világból és a Jack Arnold által 1953-ban megrendezett Lény a világűrből leszármazottjai: míg az Antarktisz jegéből kiolvasztott apától növény-jellegüket és agresszivitásukat örökölték (a Dolog leginkább egy vérszomjas sárgarépa-mutációra emlékeztet), a Lény egyszemű lányanyája speciális reprodukáló-képességét ruházta utódaira, amely segítségével emberi klónok formájában férkőzhetnek közénk. Bármilyen csábító elképzelés ezeket a támadókat egyfajta kommunista ötödik hadoszlop jelképeiként bekategorizálva tünde kortünetként elkönyvelni, az élvonal alkotásai ennél kényelmetlenebb képzettársításokat kínálnak. Don Siegel (ismét egy majdani vadnyugati hős) 1956-ban készült remekműve, a Testrablók támadása egy átlagamerikai kisvárosról szól, amelynek szemellenzős lakóit rejtélyes hüvelyekben alkotja újjá a kozmikus növény-behatoló, az 1951-ben íródott John Wyndham-regényt adaptáló angol Triffidek napjában pedig egy színpompás szférikus fényjáték következtében megvakult emberiség válik a lépkedő zöldségek kiszolgáltatott prédájává. Az idegenek alakja ezekben a filmekben csupán mellékfigura, a történetek éppúgy szólhatnak egy végletekig konformizálódott fogyasztói társadalom szükségszerű érzelmi kiüresedéséről, mint láthatatlan bábjátékosok által felülről irányított ideológiai agymosásról – a zöldséglét elkerülhetetlen végeredménye lesz a modern jóléti államok elkényelmesedett, vegetatív életformájának.

Az 1953-as év egyik olcsó űrinváziós filmjében (Twonky), amelyet a háromdimenziós mozi egyik atyjaként számon tartott Arcie Oboler jegyez, az idegenek egy tévékészüléken keresztül hódítják meg a földlakók elméjét – az 50-es évek fogyasztói társadalmának alapvető rekvizituma, egyben az intézményes agymosás leghatékonyabb eszköze éppen ekkor olvasztotta magába a sci-fi műfaját. Az Egyesült Államokban már 1950-től sugározták Superman katód-kalandjait, és a gyermekeknek készült matinéprogramok is bővelkedtek fantasztikus történetekben, de az igazi áttörést az ABC adón bemutatott A holnap meséi, majd a Science-Fiction Színház epizódjai jelentették három esztendővel később. Ugyancsak ekkor indult Nagy-Britanniában A Quatermass-kísérletek című tévéeposz, amelynek űrből visszatért hőse lassanként növénnyé (fotó)szintetizálódik egy ismeretlen vírus hatására, Japánban pedig megszületett a klasszikus sci-fi rajzfilm Tezuka Oszamu mangaisten AstroBoy című sorozatával, főszerepben egy atom-meghajtású robot-pinokkióval, aki tudós-teremtője oldalán száll szembe a földönkívüliek, gonosz dinók és más csodás szörnyek seregével. A televíziós tudományos-fantasztikum igazából csupán a következő évtizedben válik népszerűvé, amikor a korábbi antológiákat (mint az 1959-től induló legendás Homályzóna) felváltják az állandó hősökkel fémjelzett klasszikus űr/szappanoperák: az örökzöld Star Trek (1966), a brit ikon Dr. Who (1964), vagy a nemrég dehibernált Lost in Space (1965).

Utóbbi főszereplői között találjuk a korszak emblematikus robot-hősét, az amerikai gépemberek archetípusát jelentő Robbie-t, aki közel tíz évvel korábban látta meg a naprendszer-világot a Tiltott bolygó című alapműben. Az MGM stúdió látványos űrfilmje egyszerre jelenti a korszak zsánerelemeinek összefoglalását, és üdítő változatosságot a hidegháborús dömping derekán: története Shakespeare Viharjának szabad átdolgozása, Prospero szerepében egy űrbázison rejtőző megszállott tudóssal, aki fantasztikus berendezéseivel képes konkrét testet adni az emberi tudatalattiban lapuló szörnynek, Ariel szerepében a hűséges Robbie-val, Miranda szerepében pedig az ellenállhatatlan Anne Francis-szal. A csodás planétát felfedező asztronauták szembekerülnek az őrült Morbius doktorral, összebarátkoznak a jóindulatú gépemberrel, végül megküzdenek az id démonával, hogy elhagyhassák a tiltott bolygót és hazarepüljenek a Földre – alakjukban a moziközönség is távozik egy időre a fantasztikus filmek felségterületéről, a 60-as évek friss zsáner-izgalmakat kínáló hollywoodi csillagködeibe.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.