Mikrokozmosz

Claude Nuridsany – Marie Pérennou: Microcosmos: Le peuple de l'herbe / Mikrokozmosz – Füvek népe

A levéltetvekre lesből támadó katicabogár manőverei, a teljes testükkel hosszan összetapadó csigák porcelánérzékenységű násza, a prédáját rutinos lábmozgással selyemgúzsba csomagoló pók mindennapi rítusa, a szecessziós színpompával parádézó hernyók táncritmusú araszolása – nehezen magyarázható meg, miért kötik le folyamatosan a néző figyelmét ezek az apró gesztusok.

Azt gondolom, a természetfilmek sikerének titka a másfajta viszonyok, viselkedésrendszerek, törvényszerűségek, ugyanakkor emberi mivoltunkkal mélyrétegeiben rokon megnyilvánulások feltárásában rejlik. Előszeretettel csodálkozunk rá az állatvilág hozzánk viszonyított másságára és hasonlatosságára egyaránt. Az ösztönszint konkrét, kiszámítható, egyszersmind civilizációs prüdériáinkból kiindulva vérmesen kegyetlen rezdüléseire.

A Mikrokozmosz rendhagyó természetfilm, hisz továbblép a természetfilmek szokásos leíró gesztusán. Nem egyszerűen be/megmutat, hanem feltérképez, feltár egy tudottan létező, de az emberi érzékelés számára lételemeiben gyökeresen másképp mutatkozó világot. Az egy szintre helyezkedés pozíciójából a kicsiben főként rútnak, visszataszítónak látott rovarvilágot kinagyítva balettszerűen kecses, élénk, működő társadalomnak érzékeljük. Hangya-perspektívából egy fűszál égig érő kardéles fa, a harmatcsepp tengernyi vízlabda, a hadakozó szarvasbogarak veszélyes fenevadak, a szeretkező katicabogarak bujasága pedig maga a tömény pornó. S mindezt nem az egzotikum távolságteremtő pozíciójából, hanem egészen közelről szemlélhetjük 75 percnyi felhőtlen, jelentésekkel nem terhelt elrévedésben. A jelentés, a mondanivaló maga a látvány, a felmutatott dimenzió kristálytiszta létezése. Az élmény egy filharmonikus koncert és egy szabad ég alatti verőfényes szieszta összhatásához mérhető.

A hajnali felhőkből a rét egy fűszálán landol a lehető legtágabbra nyitott kamera-szem. Az újszerű dimenzió átélhetőségének, közelhozásának titka gyakorlatilag a méret megváltoztatása, bár a puszta felnagyításhoz természetesen hozzátesz a briliáns operatőri munka, a kamera jótékony csúcstechnikájának mindenhová befurakodó látószögei. Ez avat minket vérbeli voyeur-ré, az eseményekhez egészen közeli leselkedővé, aki számára tétje van a történések alakulásának. Az operatőri munka egyszerre zsugorít nézőként bogárnyivá, s növeszti ijesztően hozzánk szabott méretűvé a rovardzsungelt.

Így asszisztálhatjuk végig a pillangó átalakulását, a méh zsákmányolását a pipacsból, a levéltetvekre lesből támadó katicabogár manővereit vagy a teljes testükkel hosszan összetapadó csigák porcelánérzékenységű nászát. Akár a prédáját rutinos lábmozgással selyemgúzsba csomagoló pók mindennapi rítusát, a szecessziós színpompával parádézó hernyók táncritmusú araszolását. Nehezen magyarázható, mitől kötnek le folyamatosan az apró gesztusok, hisz az önmagáért való látvány, a vizuális jelentés csak túlmagyarázások árán formálható szavakká. Főként midőn olyan képekről van szó, amelyek nem tartalmaznak narratív, szövegszerű tartalmat. A képek önmagukért beszélnek, másodlagos jelentéssel narráció helyett a jól megválasztott zene telíti őket: a csatáknál harcias indulók, a bogárudvarlás jelenetei közben romantikus szalon-melódiák csendülnek fel. A zenei aláfestés mint tudatos humor-forrás kiaknázása a Sivatagi show című műfajklasszikus által bevezetett módszert követi.

A felnagyítás gesztusán túli filmcsináló trükkökre nincs is szükség a hitelességhez, az érzékelhetőséghez: épp az a sokkoló a filmben, hogy egy lábunk alatt elterülő, kis közelítéssel teljes mértékben érzékelhető világ működéséről fogalmunk sincs.

De kétségtelen a rovarok jótékony, szinte észrevehetetlen antropomorfizálása is. A viharvert hangyaboly tragédiája, a galacsinhajtó anya óvó gondoskodása, a vízipók otthonteremtő szorgoskodása elemi gesztusainkat idézik. A film lenyűgöző hatása az újszerűség felmutatásában, majd ennek a mi hétköznapjainkhoz való akaratlan rokonításában rejlik. A kameraszem, azaz az ember-szem öntudatlanul, a látással és láttatással egyidőben értelmez: analógiákat mutat fel a rovarok mindennapi történései és az ember alapvető életfunkciói, cselekedetei között. Külsőségeiben bármennyire is különböző, a másság felfedezését ígérő underground világ működési elveiben a mindenkori társadalmi rendszabályozások elveit tükrözi, kísértetiesen hasonló törvényszerűségeket azokhoz, amikre az összes civilizációs sallang rárakódása ellenére talán az emberi társadalom is épül.




Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.