Discovery Side-Show

Képernyőszél-jegyzetek

Mit nem szabad tennünk, ha egy lángokban álló felhőkarcoló tizenegyedik emeletén rekedünk, miképpen lehet megállapítani egy saskeselyű nemét, mire kell figyelnünk, ha netán éppen Új-Kaledóniába szervezünk kirándulást, kihez kell fordulnunk, ha bassethoundunknak gennyes a füle, milyen ellenmérget kell bevetnünk, ha a Sonora sivatagban kéthetes kislányunkat skorpió csípte meg – avagy hogyan lehet túlélni a mértéktelen Discovery-nézést.

1. Heuréka! Megtaláltak!

Nem vitás, a Felfedezők közöttünk járnak. Napi tizenegynéhány órában nézhetjük torkunkban dobogó szívvel, mi történt a II. világháború keleti frontján, hol találhatók a világ „legöregebb” tömbházai, ki lesz a gyermekszépségverseny koravén győztese, alkoholista volt-e Nagy Sándor, mit keressen egy utazó a Baleárokon, vagy hogyan operálnak ki egy 38-as fegyverből származó golyót a peches bandavezér gyomrából, live and accoustic. A mi vidékünkön ugyan csak két Discovery-csatornán ömlik a néző szemébe a világ (emlékeztetőül: Discovery Home & Leisure és Animal Planet), de ne feledjük, az egész világot behálózó networkról van szó: a Discovery ad virtuális otthont többek között a Health, a Civilizations, a Travel & Adventure, a Sci-Trek és a Discovery Kids adóknak is. Műfajukat tekintve a programcsomagokban felkínált filmek kényelmesen elférnek a tudományos ismeretterjesztő dokumentumfilm ernyőelnevezése alatt. Ha a néző ráklikkel a megfelelő csatornára, lenyűgöző kép- és adatorgia fogadja (a dokfilmes szakma ismert vagy kevésbé ismert, de mindenképpen megbecsült mesteremberei kemény munkájának eredménye), egyfajta napra kész televíziós nagylexikon nyílik meg előtte, csakhogy... Csakhogy az ember akkor és ott üti fel például a lexikont, amikor valamilyen meghatározott információra van szüksége. A Discoveryt azonban nézni kell, kérem, mégpedig úgy, ahogy van. Magas szinten megvalósul ugyan a televíziós közhely, miszerint a szó szoros értelmében a szem elé tárul a nagyvilág, viszont csak egyetlen menüpont van, azaz világ Discovery módra, vagyis úgy, ahogy a műsorszakácsok azt láttatni akarják.

2. Ideológiák

A Discovery műsorai a humanizmus, a multikulturalizmus és a politikai korrektség termőtalaján szökkennek szárba. Számtalan, kizárólag mellékszereplők tulajdonságaival felruházott figura szájából hallja a néző, hogy engedjük hozzánk jönni az állatokat, tiszteljük apánkat és anyánkat, hogy hosszú életűek legyünk a földön, és óvjuk Föld anyácskát, mert egy van belőle, Hitler rossz, Churchill jó, naponta több tucatnyi állatfaj megy át az örökkévalóságba, szeressük felebarátunkat, mint önmagunkat, – és a sor hosszú. Érdekes azonban megfigyelni a populizmus és szenzációhajhászás zátonyait a vegytiszta világbarátság csillogó felszíne alatt. Vegyünk egy példát. Egy, a hatvanas években az oroszlánokról készített dokfilmben bemutatták az állatok királyának mindennapjait, hogyan eszik, alszik, neveli kölykeit az afrikai nagymacska (a szaporodás pillanatára többnyire jótékony fátyol borult). A kilencvenes évek végén készült oroszlános filmekben az „önmagáért való” erőszak illetve az animális szexualitás felé tolódik a hangsúly, persze nagyon finoman, és a megfelelő tudományillatú magyarázattal körítve. Kiömlött belű kafferbivalytetemben turkáló véres fejű oroszlánok tekintgetnek a kamera felé, szájukban egy-egy zaftos máj- vagy gyomordarabbal, no és a nemi aktust is teljes egészében lencsevégre kapja a szemfüles filmes. Az is érdekes, hogy a vadászó ragadozókat immár korántsem oroszlánnak, gepárdnak, vagy éppen sósvízi krokodilusnak nevezi a higgadt hangú mesélő, hanem a Rambo-filmekből ismert hangzatos killing machine (gyilkológép) titulussal illeti. Nos, nincs az a konzervatív, szeméremöves akárki, aki ha nem is végignézni (mert egyes jelenetekhez bizony kemény gyomor kell), de elfogadni ne tudná az állatok ilyetén viselkedését, és ha egyszer ezek a ragadozók ilyenek, akkor hát nem természetes, hogy így mutatják be őket?! Ez talán így van, de akkor az ábrázolás szempontjából két ragadozó-típust kell elkülönítenünk: az egyik az oroszlán, a másik pedig a killing machine. És az utóbbi idők Discovery-filmjei az oroszlánnal vajmi keveset foglalkoznak.

Ugyanez a helyzet az úgynevezett katasztrófa-dokfilmekkel is. Nincs olyan katasztrófa, legyen az vulkánkitörés vagy földcsuszamlás, háború vagy tűzvész, amelyről ne készült volna szívszorító részletekkel teli real life-dokfilmdráma, vagy éppen sorozat. Az egyik ilyen felvételen élő egyenesben követheti a néző, amint egy indiai asszony megpróbál kimászni egy fáklyaként lobogó felhőkarcoló tizenegyedik emeletéről, de elvéti a lépést, lezuhan és szörnyethal. A képeket oktató magyarázat kíséri, hogy mit nem szabad tennünk, ha egy lángokban álló felhőkarcoló tizenegyedik emeletén rekedünk. Az ismeretterjesztő, megelőző, stb. -szint alatt majd mindenütt fellelhető a lényegében marketing jellegű szenzációszint, amellyel a Discovery nézőit toborozza, mert ugye, minden egyes figyelő szempárért halálos verseny folyik. A politikailag korrekt humanista-multikulti törzsön mindenhol ott élősködnek a populizmus, a propaganda és az önmagáért való szenzációhajhászás kiváló mimikrivel rendelkező parazitái.

3. Információs vírus vagy adatidiotizmus?

A közvélemény-kutatások eredményei szerint a tévénézők elsöprő többsége azért kedveli a Discovery Network programcsomagjait, mert érdekes vagy éppen hasznos információkat kapnak kézhez a minden- és nem mindennapi élet különböző területeiről. Ez első látásra teljes mértékben elfogadhatónak látszik, hiszen ki ne örülne annak, ha valaki vagy valakik elmesélik neki, hogy a világ legöregebb kutyája 29 éves korában boldogult meg, a londoni metró a második világháborúban garniszállóként és átmeneti Tate Gallery-ként szolgált, a hím oposszumnak Y alakú hímvesszője van, az 1983-as japán repülőszerencsétlenség egyik áldozata levelet írt hozzátartozóinak, miközben a gép utolsó útjára indult a Hokusai ecsetjére méltó hegyoldalak között (a levél egy félig üszkös részletét képernyővégre is kaphatja a néző, a diszkréten kukkoló kamerának hála), miképpen lehet megállapítani egy saskeselyű nemét, hogy mire kell figyelnie, ha teszem azt Új-Kaledóniába szervez kirándulást, kihez kell fordulnia, ha bassethoundjának gennyes a füle, ki kell-e költöznie otthonából vagy sem, ha ágyát elözönlik az Alien szörnyére emlékeztető atkák milliárdjai, mit nem szabad tennie, ha valamelyik síparadicsom lejtőjén egy váratlanul felbukanó jeges sáv következtében eltörik a gerince, milyen ellenmérget kell bevetnie, ha a Sonora sivatagban kéthetes kislányát skorpió csípi meg, vagy hogyan vészelheti át az örömökkel-félelmekkel teli kilenc hónapot az az áldott állapotban levő nő, akinek sokáig nem volt gyermeke, aztán váratlanul mesterségesen létrehozott négyes ikreket fedez fel méhében az ultrahangos készülék. A pazar vizuális csomagolásban vég nélkül érkező adatözön Stanislaw Lem egyik bájos elbeszélésére emlékeztet, ahol is egy bizonyos információra éhes galaktikus zsivány két zseniális mérnök cselének következtében önnön szenvedélyének áldozatává válik, ugyanis a mérnökök tervezte gép által a molekulák Brown féle mozgásából kiszűrt – önmagában véve értelmes, viszont a felhasználó szemszögéből teljességgel hasznavehetetlen – információtömeg a szó szoros értelmében maga alá temeti a befogadót.

Az átlag Discovery-nézőt természetesen nem fenyegeti az élve eltemettetés veszélye, ugyanis az emberi agy áldott jó tulajdonsága folytán egy bizonyos ingerküszöb fölött (az ok az agy anatomo-fiziológiai tulajdonságaiban rejlik) lelkesen felejteni kezd, más szóval, ami az egyik fülén bemegy, a másikon szinte azonnal kijön. Az más kérdés, hogy bármely bekerült információ valamilyen szinten nyomot hagy a befogadóban. Az egyik elmélet szerint az információ valamiféle vírushoz hasonlítható, amely a rendszerbe (jelen esetben az emberi agyba) kerülve beépül annak sejtjeibe, és ott marad – részben vagy egészben – azután is, hogy az infovírusos fertőzés lényegében elhagyta a rendszert. Hosszabb-rövidebb idő elteltével aztán, bizonyos környezeti tényezők többé-kevésbé együttes hatására a vírus aktiválódik, és a rendszer homályosan emlékezni kezd a vírusban kódolt tartalmakra, gyakrabban azoknak szabadon asszociált részeire, természetesen anélkül, hogy valamiképpen felhasználhatná azokat. Létezik azonban egy másik elmélet is, mely szerint a rendszerbe tömegesen (pontosabban bárminemű szűrés nélkül) érkező információhalmaz többé-kevésbé részlegesen egymásra tevődik a befogadó sejtjeiben, melynek eredménye az adatidiotizmus, vagyis a néző fejében összekeverednek a különböző adatok, melynek következtében – szintén a szabad asszociáció mechanizmusa folytán – egymáshoz nem illeszkedő információkat társít (lásd mítoszelmélet), és ily módon a rendszerkimenetnél értékelhető adatok helyett különböző magánmítoszok jelennek meg. A Discovery-rajongó tehát választhat a kétféle homályosság között, ami persze az információforrást, jelen esetben a Discovery Side-Show-t természetesen nem érinti, de nem is érdekli.




Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.