Velős való

A szolnoki Tudományos Filmszemle alkotásai

Tudomány és film meghatározásának összekapcsolása helyett jobban jár a néző, ha a képkeretezés és a dokumentum viszonyát vizsgálja filmnézés közben. A szolnoki szemle hiánypótló rendezvénye az ismeretterjesztő tévécsatronák kínálatához szokott nézőt az európai dokfilm trendjeivel szembesítette.

A valóság legvacakabb fajtája – így lehetne összegezni egy bizonyos filmműfaj jellemzőit –, melyből ha egy példányt lát a néző, utána mindig elborzad. A tudományos/ismeretterjesztő filmek állatorvosi lovát Álomkalandnak hívják. Főhőse romániai kamasz, aki 1990-ben minden lehetséges eszközt igénybe véve Ausztriába emigrál. Alfred Ninaus rendező szegényes rendezői ötletekkel szándékozta imitálni Valentin Nita történetét, a hiányokat semmitmondó archív képekkel pótolta. Az eredmény: rózsaszín propagandával fűszerezett, alig nézhető anti-dokumentumfilm.

Meghalunk, hogy éljünk. Az ősi garnélarákokról van szó, melyek több, mint 200 millió éve élnek változatlan formában a világtengerekben. Túlélési stratégiájuk szinte fasztasztikumnak tűnhet: csak akkor indítják be életfolyamataikat, mikor a feltételek ismét kedvezőek számukra. Günther Bludszuweit és Ilona Riehl filmje remek közeliekkel, mikroszkópfelvételekkel, alapos, de mégsem szájbarágós stílusban magyaráz.

Dr. Gergely Lajos mikrobiológus. A 25 perces alkotás a dokumentumportré kihalóban levő stílusának állít méltó emléket. Keressünk egy monoton beszédű, tudományos tevékenységét kisiskolás szinten magyarázó – amúgy valószínűleg szakterületén remek szakember – öregurat, adjunk mellé egy mívesen kenetteljes stílben kérdezgető mikrofonállvány-riportert, és máris elkészült a középpontba állított személyiséget a felejtésbe segítő dokumentumfilm.

Vagy az is lehetséges, hogy Magyarországra invitáljuk James Randi amerikai bűvészt, aki életét tette fel arra, hogy a parafenomének (például Uri Geller) csodáiról bebizonyítsa, nem kell az újmisztikus világhírnévhez semmi más, mint türelem, kézügyesség és némi jártasság a kiscserkészeknek készült Hogyan bűvészkedjünk? felszerelés kezelésében. James Randi budapesti előadásán rögzítsük szalagra egy kísérletet, melyben két tizenéves egyre szánalmasabb kínlódás közepette, többszáz néző előtt pszichikus energiákkal kanalat próbál hajlítani. James Randi Budapesten.

Vagy vegyünk egy magányos falubolondja nénikét a keletnémetországi Auerstedtből. Hozzuk össze őt Alfred Hitchcockkal a Psycho kapcsán. Amikor Alfred Hitchcock Eiermans Elsével találkozott Auerstedtben: az ebben a filmben megszólaló szemtanúk egytől-egyig úgy emlékeznek Elsére, mint akivel valóban megtörtént a hitchcocki fikció: édesanyja holtteste mellett töltött el meglehetősen hosszú időszakot. E megrázó dokumentumfilm megtekintése után át kell értelmeznünk a Hitchcock-életművet. Természetesen csak abban az esetben, ha a Wapra-jelentés állításai szerint hajlandók vagyunk elfogadni azt a tényt is, mely szerint a budapesti iskolások intelligenciaszintje egyenes arányban növekszik az iskola környezetének légszennyzettségével.

A fentebbi összefoglalók a Szolnokon 2001. június 15-20. között megrendezett Millenniumi Tudományos Filmszemlén bemutatott tudományosfilm-típusokat illusztrálják. A szolnoki szemle pontosan azért hiánypótló rendezvény, mert az ismeretterjesztő tévécsatronák kínálatához szokott nézőt többé-kevésbé szembesíti azzal, ami manapság trend az európai dokumentumműhelyekben. Az összefoglalás már csak azért is érvényesnek tekinthető, mert a szervező Tisza mozi munkatársai nem akartak mindenáron szabatos meghatározást adni arra, nézeteik szerint mit fed a tudományos film fogalma, mennyiben esik jelentése egybe a ‘dokumentum’, illetve az ‘ismeretterjesztő’ film fogalmaival. A beérkezett alkotásokból válogattak, így a négy kategória:

1. tudományos témájú filmek;
2. kultúrtörténeti filmek és tudósportrék;
3. természet és környezet;
4. tudomány által ihletett rövidfilmek és filozofikus tartalmú fikciós filmek.

Az első szempont, mely szerint egyes mozgóképeket a tudományos- és dokumentumfilm kategóriába szokás sorolni, az a valósághoz való viszony. Szilágyi Gábor szerint: „A film a valóság benyomását kelti, és ez, a film láttán keletkező valóságérzet valamennyi nézőben kialakul, csupán mértékét illetően más és más. Nincs még egy, a filmhez mérhető művészeti ág, amelynek láttán oly erősen éreznénk a valóság jelenlétét, hatását.“ A következőkben pedig Albert Laffayt idézve így ír: „A film világát azért oly nehéz leírni, mert sem egészen képzeletbeli, sem egészen valós. (...) Vajon nem azt célozza-e a film, hogy a világ erős alapon nyugvó látszatát keltse? (...) A film egyszerre vált ki gondolatokat és érzelmeket, részvételre ösztönzi a nézőket. Oly »természtes«, oly »magától értetődő«, amit látunk, hallunk, hogy percig sem kételkedünk abban, hogy a valóval állunk szemben.“ (Szilágyi Gábor: A film fogalma).

Tudományos (avagy dokumentumfilm) film és valóság kérdéskörét boncolgatni meglehetősen kockázatos, sokesélyes és ezért kézenfekvő játszma. A Millenniumi Tudományos Filmszemlén valószínűleg ezért szerveztek kerekasztal-beszélgetést 2001: Űrodüsszeia, avagy ment-e a tudomány által a film elébb címmel, és konferenciát A valóság filmjei, a film valósága elnevezéssel. A különféle filmelméletek összekapcsolhatók a valóság-meghatározásokkal, így máris eljutunk a dokumentumfilm – mint a valóságot tudományos módszerekkel ábrázoló mozgóképi alkotás – meghatározásig.

Nem föltétlenül biztos, hogy a fenti út járható. Szerencsésebbnek tűnik a dokumentumfilmeket a képkeret fogalma felől megközelíteni. A képkeret egyszerre empirikusan tapasztalható – fából, fémből, műanyagból – készült tárgy, melyben egy kép tartózkodik, legyen az a nagyi portréja a kisszoba falán, vagy a depressziót elemző pszichológus arca Az élet átmenet, a fák kidőlnek című filmet rögzítő kamera keresőjében. Másfelől a képkeret mentális mező, képzet, mely akkor tűnik fel a néző agyában, mikor az agy vizuális központja egy meghatározott képet lát ugyan, de emellé az emlékezet és a tudat adja a tudást: a kép nem tekinthető önmagában egésznek, hanem hiányzik mellőle valami, amit a képkeret alkalmazásával, a keretezés művelete során kivágtak.

Ha elfogadjuk a fenti meghatározást, beszélhetünk rögzített és mozgó, valamint szűk és tág képkerettel készült dokumentumfilmről. A nézőben keletkező szubjektív benyomás (végső soron a dokumentumfilm sikere) azon múlik, mely keretezési stratégia mellett döntünk.

A rögzített és szűk képkeretezés átvitt értelemben is rögzített kamerát jelent, azzal a különbséggel, hogy a felvevőgép állványzata nem a talajhoz, hanem a szerkesztő-rendező bevésődött ideáihoz van rögzítve. A kamera – úgy tűnik – bebetonozottan objektív, szigorúan csak a valóságot leképzeő szerkezet. Ezt a rendezői stratégiát illusztrálja számos közszolgálati televízióban vetített portréfilm, ilyen a Történelmi arcképcsarnok: Gábor Áron című alkotás, vagy az említett Dr. Gergely... c. film. A rendező annyira igyekszik a kameraállás, a képkeretezés objektív jellegét a nézőre kényszeríteni, hogy ezen túl a bemutatott tényhalmaz tűnik végletesen konstruáltnak, mintha a kamera diavetítővé vált volna, melynek mozdulatlan lencséje előtt valóság-filmet húzogatnak.

A mozgó képkeretezési stílus esetében a rendező válogat a tények és a képek között, vág, szabdal, értelmez, narrációt alkalmaz, hol beszédes hallgatásba burkolja filmjét. A kamera többé-kevésbé szinkronban mozog a „valósággal”, néhol leképez, néhol konstruál. Ez a stílus az, amelyben a legtöbb „fogyasztható” dokumentumfilm készül. A Tudományos Filmfesztiválon ilyen volt a Lőrinc (átlagon felüli intelligenciával rendelkez gyermek pszichoanalitikus segítségére szorul – érzékeny, intelligens alkotás), a Nukleáris dinamit (amerikai és orosz tudósok hogyan használtan atomtölteteket a földfelszín manipulálására), az Állatok gondolkodásáról és a Kutyahatárok (etológia témájú dokumentumfilmek). Az ilyen stílusban forgatott dokumnetumfilm valószínűleg azért könnyen befogadható, mert nagyban hasonlít az emberi emlékezet szigorúan rögzítő, pontosan szelektív jellegéhez. A szűk képkerettel dolgozó dokumentumfilm stratégiájában hasonló az egy narratív szálon futó, lineáris történetet mesélő játékfilmhez. A képkeret folyamatosan mozog, de önmagában stabil. A rendező nem asszociációkra, hanem forgatókönyvre alapoz, nem a meglepetésre, hanem a tények minél pontosabb beláttatásával hökkenti meg a nézőt, legyen a film valódi, vagy áldokumentum. Ilyen volt Kis Klára filmje, a Homo faber: A fehér mesterség (film a papírkészítés művészetéről), vagy Fuzik János alkotása az íjászat magyarországi feltámadásáról „A magyarok nyilaitól” címmel. Az áldokumentumok közül szűk képkeretezési módszerrel forgatta az Akit kihagytakat Tóth Barnabás, a szeretetreméltó, örökös lúzer figurájáról, aki ugyan együtt tanult a Fidesz jelentős figuráival, mégsem kerül kormánytűzhely-közelbe.

A tág képkeretezési módszer ahhoz hasonló, mintha valaki szándékosan folyton-folyvást meglökné azt az eszközt, mely a képkeretezést végzi. Az eredmény a folyamatos bemozdulás történetmesélési effektusára építő film, mely laza forgatókönyv alapján alakít ki látszólag laza szövedékű filmeket. Ezt a stratégiát illusztrálja a tudomány által ihletett rövidfilmek kategóriájának legtöbb alkotása: a Wanted, melyben Milla Moilanen arhív fajbiológiai fotóportékat vágott össze, Az i szám, melyben a matematikaóra felvételei a tanulók magánképzeteivel váltakoznak, Az élet, melyben kétféle testmanipuláció (a smink, a kozmetikázás, valamint a boncolás) képei csúsznak egymásra, vagy Anita Doron sci-fi-je, a Simulacrum, melyben a főhőstől lázadó klónja ellopja személyazonosságát, mely cselekedettel egy totális rendőrállamban némileg kényelmetlenné válhat az ember élete.

A képkeretezés látszólagos felmondására alapoznak a „relality tv” vetélkedőműsorok, melyben definíció szerint megállás nélkül rögzítik a szereplő-résztvevők minden tevékenységét. A tévés rendezők és a nézők emlékezete azonban véges, így ők is keretezett összefoglaló-„dokumentumokat” futnak át valóságtévé helyett. És milyen lehetne a képkeretezés nélküli dokumentumfilm? Valószínűleg hasonlatos Borges 1:1 léptékű térképéhez, mely teljesen lefedi az összes tereptárgyat. Egy ilyesfajta terjedelmű térkép hasznossága vitathatatlan: például jótékony harsányzölddel fedné le a szolnoki tiszaligeti part földhalmait – a tiszai árvíz dokumnetumait.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.