Hollywoodi képeslapok 69-ből

Quentin Tarantino: Once Upon a Time… in Hollywood / Volt egyszer egy… Hollywood

Izgalmas korszak, ígéretes nyersanyag és illusztris szereplőgárda a klisék rengetegében, avagy amikor minden adva van egy remekműhöz, de a remekmű mégsem adja magát.

Hosszasan lehetne sorolni, mi minden történt az amerikai társadalmat alapjaiban felforgató évtized utolsó évében, 1969-ben. Ekkor iktatták be Richard Nixont, aki pár évvel később úgy vonul majd be a történelemkönyvekbe, mint az Egyesült Államok első – és a mai napig egyetlen –, hivataláról a Watergate-ügy miatt lemondani kényszerülő elnöke. Ez volt az az év, amikor az Apolló-űrprogram sikere Neil Armstrong holdsétájában teljesedett ki, és ekkor kezdődtek meg az első amerikai csapatkivonások Vietnámból. A „Vízöntő korának” gyermekei a könnyűdrogoktól és a zenétől mámorosan élvezték az első Woodstocki Fesztivált. Az amerikai filmtörténetben két évvel korábban induló, és ekkoriban kiteljesedő változás elhozta Hollywood reneszánszát, és végre beköszöntött az amerikai mozi egyik legizgalmasabb, merészen újító és a korábbi konvencióktól megszabadulni látszó időszaka, amire a közönség éppúgy vevőnek mutatkozott, mint a kritikusok. A filmcenzúra fellazulását ékesen példázzák az exploitation- és szexploitation filmek, illetve gore horrorok ez idő tájt meginduló áradata. Andy Warhol 1969-ben bemutatott Blue Movie-ja legitimálta a felnőttfilmeket, elindítva azok és a hozzájuk kapcsolódó pornómozik aranykorát, bár a lemezborítón meztelenül pózoló John Lennon és Yoko Ono Two Virgins című albumát még több államban is pornográfnak minősítették, és eltávolították az üzletekből. És történt még valami. 1969. augusztus 8-án éjjel egy különösen kegyetlen és véres esemény helyszíne lett a hollywoodi elit lakta Cielo Drive. Aznap este Hollywood legvéresebb slasher-sztoriját maga az élet írta. Roman Polański nyolc és fél hónapos terhes feleségével, Sharon Tate-tel, valamint a villájukban tartózkodó barátaival végeztek a Charles Manson által vezetett, Manson Family névre keresztelt szekta tagjai – közel félszáz késszúrással. Az értelmetlenségével és brutalitásával sokkoló gyilkosság alapjaiban változtatta meg az emberek biztonságérzetét. Az esetet több mozgókép is megörökítette, mint például a CBS, amerikai televízió által készített Helter Skelter – A pokol csúszdája, amelyhez a Manson ellen a vádat képviselő ügyész, Vincent Bugliosi azonos című írása szolgált alapul, és ami ugyanezen a címen 2004-ben kapott remake-et, de említhetném még Jim Van Bebber The Manson Family című filmjét vagy a tavalyi velencei filmfesztiválon bemutatott Charlie Says (r. Mary Harron) című alkotást. Érthető volt tehát az izgalom és a várakozás, hogy vajon Tarantino mit ragad meg ebből a páratlanul izgalmas évből, a korabeli Hollywoodból és a megrendítő gyilkosságból.

Hogy Sharon Tate alakját és azt a véres éjszakát miként emeli be a forgatókönyvíró-rendező az 1969-es év Hollywoodjáról szóló fiktív, de több valós szereplőt is felvonultató történetébe, az augusztus 8-ig, a tragikus esemény 50. évfordulójára időzített hazai mozipremierig maradjon még titok. A történetről elöljáróban csak annyit, hogy a film két központi figurája, Jack Dalton (Leonardo DiCaprio) és dublőre, barátja és sofőrje, Cliff Booth (Brad Pitt) mindketten kitalált személyek. A negyvenhez közelítő, igazi mozisikerekkel nem büszkélkedhető, de a televíziónak köszönhetően már ismert Dalton a Cielo Drive-on lakik, a Rosemary gyermekével Hollywood egyik felkapott rendezőjévé avanzsált Roman Polański és felesége, Sharon Tate (Margot Robbie) közvetlen szomszédságában. Miközben a karrier- és alkoholproblémákkal küzdő Dalton a kamerák előtt próbálja megállni a helyét, Booth az ő kocsijából pillant meg egy csinos, Pussycat névre hallgató hippi lányt (Margaret Qualley – Andie MacDowell lánya), amint az társaival együtt épp a kukákból szedegeti össze a tehetősek által kidobott, még fogyasztható élelmiszereket. Booth a lányt furikázva jut el Charles Manson hippikommunájának San Fernando Valley-i otthonába, mely egykor westernfilmek forgatási helyszíneként szolgált.

Dalton és Booth hétköznapjain keresztül egy-egy felszínes pillantás erejéig beleshetünk a Polański-villa falai mögé éppúgy, mint a Playboy-villa bulijaiba, a televíziós forgatások kulisszái mögé vagy a Manson Family által lakott ranch életébe. Dalton és Booth, bár kitalált figurák, megidézik többek közt Burt Reynolds és dublőre, Bobby Sargent legendás munka- és baráti kapcsolatát, de Dalton alakjában fellelhető Clint Eastwood pályakezdése és karrieríve is, aki néhány éve pont Cannes-ban mesélt arról, hogy hogyan tette őt televíziós sorozatszínészből ikonikus westernhőssé és igazi mozicsillaggá az olasz spagettiwestern. Az itáliai spagettiwesternek felé tesz kitérőt Dalton is egy befolyásos producer, Marvin Schwarzs (Al Pacino) biztatására, aki a korabeli hollywoodi producerlegendát, a nevében csak egy betűnyi elérést mutató, Marvin Schwartzot idézi.

A fikció és a valóság, a kitalált karakterek és valós személyek képzeletszülte interakcióinak sorozatát nyújtja a Volt egyszer egy… Hollywood, amely címével egyértelműen inkább a fikciót hangsúlyozza, még ha a közeg és szereplőinek egy része nagyon is valósak, mint például Tate alakja, vagy egykori partnere és jóbarátja, Jay Sebring (Emile Hirsch), de feltűnik többek között Bruce Lee (Mike Moh), aki a hatvanas évek közepén Kato figurájának megformálásával vált ismertté az amerikai tévénézők számára, és ott van a kor hollywoodi rosszfiúja, Steve McQueen (Damian Lewis) is. Tarantino a film cannes-i sajtótájékoztatóján rámutatott, hogy szándékosan tisztelgett McQueen egyik ikonikus filmje, A nagy szökés (r. John Sturges) előtt, amikor Jack Dalton egy képzeletbeli filmben McQueen-módjára száll szembe a nácikkal. Hosszan lehetne sorolni még a filmes utalásokat, arról nem is beszélve, hogy ezúttal Tarantino feltűnően sokat idéz saját korábbi filmjeiből is, ilyen szempontból igazi aranybánya a film. Mindez remek lehetne, ha nem egy díszletváros papírmasé lakóinak tűnnének karakterei, akik egy néhol szórakoztató, másutt unalmas forgatókönyv szerint mozognak a kor slágereinek kísérőzenéjére. Pitt és DiCaprio láthatóan élvezettel és otthonosan, egymást jól kiegészítve mozognak a Tarantino által rájuk szabott szerepükben, de nem csekély feladat jut a cselekmény alakulásában szintén kulcsszereplővé előlépő pitbullnak is, aki a Brad Pitt által megformált Booth hűséges társa, és akit alakításáért még a cannes-i filmfesztiválon is díjaztak.

Hogy a Cannes-ban bemutatott verzió kerül-e a mozikba végül, egyelőre még talány, mindenesetre alaposan ráférne némi fazonírozás, mert így hiába az izgalmas korszak, a helyszín, a hollywoodi forgatókönyvírók képzeletét is felülmúló történet, és az illusztris szereplőgárda, a Volt egyszer egy … Hollywood bizony többször unalomba fordul, és ezt az erős zárás is csak nehezen képes ellensúlyozni. Tarantino filmje, noha helyenként kifejezetten szórakoztató, többnyire nem megy tovább a korabeli álomgyár és a hollywoodi közeg már eddig is jól ismert kliséinek ismételgetésénél, és még inkább tetten érhető ez a megközelítés a Manson Family ábrázolása kapcsán. Meglepő és sajnálatos is egyben, mert az 1969-es évnél, a korszak Hollywoodjánál, no meg a Tate- és a LaBianca-gyilkosságoknál izgalmasabb és mindmáig elevenen a köztudatban élő nyersanyagot aligha találhatott volna Tarantino. Mindebből azonban egy leginkább színes képeslapok sorozatának kinéző nosztalgikus és némileg üres múltidézést sikerült készítenie, ami messze elmarad a Hollywoodi Reneszánsz általa is meg-megidézett alkotásaitól, ahogy a saját maga korábbi rendezéseitől is. Leginkább újdonság, hogy az ekkoriban egyre növekvő népszerűségnek örvendő televíziós sorozatok kulisszái mögé pillanthatunk be, de a korabeli sztárvilág ábrázolásában már nem nyúl igazán mélyre a rendező, a Manson-szekta megjelenítésében pedig végképp csak a felszínt érinti, így aki ténylegesen, a maga komplexitásában akarja megérteni a gyilkosságokat és a mögöttük rejlő manipulációt, az inkább olvassa el a már korábban is említett, a Manson és szektája ellen a vádat képviselő ügyész által írt Helter Skelter című könyvet, annál is inkább, mert a film már javarészt ismertnek veszi a Manson Family szigorú szabályok szerinti életét, amelybe például sem a boltból vásárolt termékek, sem a húsevés, sem a tévénézés nem fért bele, ezért is olyan hangsúlyos és kritikai éllel bíró az a jelenet, amikor Charlie távollétében a szektatagok titokban a szomszéd tévékészülékét bámulják.

Érdektelennek véletlenül sem mondható, de nem is igazán lebilincselő alkotás a Volt egyszer egy… Hollywood, amely magán viseli ugyan a rendezője jellegzetes stílusjegyeit, sőt mintegy összegző műként fel is vonultatja azokat, mégsem ér fel a legnagyobb filmjeihez.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.