Filmkaleidoszkóp medveidő táján

2009-es Berlinale-összegző

A vasárnap esti utolsó gong után kellett egy kis levegő, így hazafele a Potsdamer Platzon éjfél körül végigbaktatva még meg-megálltunk a Cinemaxx, a Cinestar és a kétfelől piros szőnyeggel szegélyezett Potsdamer Straße és az improvizált L’Oréal-stúdió előtt. A fesztivál utolsó pillanatai tocsogó sárban, hópelyhekkel, a megszokottnál nagyobb forgalommal zajlottak.

Berlinale 2009 medvefigura a téren

A fehér pöttyös, piros, kivilágított hirdetőtáblák, a kapaszkodó kis medvefigura minden színben és mindenhol jelezte a városban, hogy itt most valami nagy, valami más, valami rendkívüli folyt, amihez mindenkinek és mindennek valamiképp köze van, vagy köze kell, hogy legyen. A készülődés német módra már hetekkel ezelőtt elkezdődött. Az alaposan kiépített program és honlap minden részletével együtt két héttel a fesztivál kezdete előtt készen állt. Annak ellenére, hogy nem lehetett mindent százszázalék biztosra beszámítani, a szervezők vállalták a kockázatot, valószínű azzal az elgondolással, hogy ha nem működik a brilliánsan előkészített A terv, akkor a nem kevésbé pontos és érdekfeszítő B és C terv mindig melegen vár a sorára. A szervezésre senkinek semmi panasza nem lehetett: program, meghívottak, rend, pontosság, minden helyszínen, némi elegancia és a látogatók minden igényét kielégítő kellékek.

A hét eleje: a metrókon, villamosokon, az utcán, az egyetemeken egyre több berlinalés táska villan fel, a beszélgetések is nagyrészt – nemcsak a kávéházakba szorulva – a filmek, sztárok, hangulatok körül forognak. Ha valakinek esetleg nem lenne elég ideje a szórólapokból vagy az ingyen osztogatott újságokból és a filmfesztivál-folyóiratból informálódni az eseményekről, akkor a Berlinale földalatti tévéje néhány sor és néhány kép erejéig nemcsak reklámoz, hanem érdeklődést is kelt.

Berlinale 2009 mackó

Luxusfesztivál a kiválasztottaknak Európa fővárosában? Sztárfelvonulás és pénzköltés éppen a nagy világválság idején? Mintha elsősorban mégsem erről szólna az idei Arany Medve-osztogatás. És arról sem, hogy az átutazóban lévő turisták vagy éppen a magukat a nemsztár-kategóriába soroló élőlények (köztük egyetemista társaimmal magam is) egy piros macis polóval vagy kiegészítővel térjenek haza.

„Cinema has to be interactive” – hangzik el a kezdet kezdetén nem más, mint a vastag sálba burkolózott Peter Greenaway szájából a Collegium Hungaricum épületénél, éjfél előtt, a viszonylag népes tömeg kíváncsi füle hallatára. 92 bőrönd nyílik ki villámgyorsasággal feltálalva a 20. század „don’t let it happen again”-eseményeit. Az első 5 percben forralt borral a kezemben, csikorgó hideggel és Yonderboi zenéjével a gerincemen tátom egyre nagyobbra a szememet. Nyüzsgés, mozgás, aztán már csak gőzölgő poharak, élesen figyelő és hallgató résztvevők. Igen, résztvevők, és nem csak nézők: a meztelen testek, a magyar filmekből összevágott részletek, a zene és a legfurcsább koncepció alapján összeállított képek nem egy kiszámítható történetet akarnak az emberi agyakban kirajzolni, hanem elsősorban önreflexióra, a saját személyiségek és történetek falra való kivetítésére ösztönzik a gyapjúzoknit otthon felejtett érdeklődőket. A projekciók elkezdenek valóban interaktívkodni, senki nem panaszkodik a hidegre, a képek össze- és szétállnak a cikkázó ritmusban, a 10 percenként átvonuló villamos is már-már beleolvad a folyamatba, és egy órán keresztül érdekes mód nem fogy a létszám.

A következő napokban a hangulat nemcsak tartja a kezdő szintet, hanem fokozódik is. A mozikban, a hagyományostól eltérően új dolgok is történnek: majdhogynem színházi jellegű minden bemutató, mielőtt a függöny elhúzódik, minden film előtt rövid üdvözlet és pár szó, film után néha a rendező is megjelenik, készségesen állva a nézők kérdései, megjegyzései elé. Mindez számomra is kihívás, hiszen valami olyasmi zajlik mint a szupermarketekben, a fogyasztó rögtön lecsaphatja a termelő fejét, ha nem megemészthető az, amiért egy órával ezelőtt pénzt adott. A hozzáállás lehet, hogy sarkított, ilyenkor mégis elgondolkodom azon, hogy nem jobb-e az, ha a rendező, vagy irodalom esetén a szerző a színfalak mögött marad, legalább addig, amíg az emészteni való leér a gyomorba. A versenyprogramba (Wettbewerb) válogatott filmek a nagyközönséget hivatottak megcélozni, a Panoramában bemutatottak olyan, szenvedélyes nézőket várnak el, akik kritikusabban viszonyulnak, a Generation friss mozi fiataloknak (ez is két kategóriában Generation Kplus és Generation 14, korhoz igazodva), a Perspektive Deutsches Kino (német moziperspektíva) a nemzetközi közönségnek a legújabb német filmekből adott ízelítőt, a Forum keretén belül bemutatott filmek pedig a legkockázatosabb területnek bizonyulnak, melyek eddig még nem igazán láttatott világokat, gondolkodásmódokat tálalnak az élelmiszer és a film kapcsolatait feszegető fesztiválon. A klasszikusoknak a Retrospektive ad helyet, míg a Berlinale Shorts közel 30 rövidfilm erejéig irányítja a kamerát a legkisebb részletekről a legégetőbb világproblémákra.

Berlinale 2009 fesztiválpalota

Elmélkedések a film mai szerepéről, globalizáció és krízis, anyagi és kulturális problémák csendülnek meg a minden prűdség és vonakodás nélkül feltett kérdésekben mind a mozikban, mind a sajtókonferenciákon, az újságokban és a kritikákban. A reklám – úgy tűnik – megtette hatását, az eddigi panaszok, melyek szerint kevés berlini jár el a filmfesztiválra, most alaptalanok maradtak: a tíznapos esemény alatt 30 000 belépőjeggyel több fogyott el idén, mint tavaly (kb. 270 000), 136 ország 20 000 szakmabelije képviseltette magát a rendezvényen, és az 1200 bemutatón 383 film adott lehetőséget arra, hogy a néző a sötétbe és puha székébe süllyedve a mozin keresztül lássa a világot és a nagybetűst.

Természetesen ez is egy alapkérdés: hol a film helye, nagyobb szereppel bír-e, mint maga az élet? A Retrospektiv kategória egyik szlogenje ugyanis („Bigger than life”) ellenségesen fordul szembe a héttagú zsűrivel (Alice Waters élelmiszeraktivista, Wayne Wang rendező, Cristoph Schlingesief rendező, Henning Mankell író, Gaton Karboré rendező, Isabel Coixet rendező, Tilda Swinton színésznő és zsűrielnök személyében) egy nem kevésbé égető vita kapcsán (2009. 02. 05). A látogatottságot a szakértők szerint nemcsak az interneten könnyedén megvásárolható jegyek, hanem a Friedrichstadtpalast színhelyként való belépése is nagyban meghatározta.

Míg a fesztivál maga a hollywoodiaké, a díjazás inkább az egész világra és annak furcsaságait megörökítő filmjeire irányul. A Berlinale Palastban megrendezett ünnepélyen remegő tekintetek, visszatartott lélegzet, kíváncsi arcok között Dieter Kosslick bejelenti: a fesztivál a krízis ellen zajlott, és az egész rendezvény a mozit kívánta ünnepelni. Persze nem lehet egy egész medverezervátumnyi díjat kiosztani: a piros szőnyegen kijelölik a társaságból mind a nyerteseket, mind a veszteseket. A sajtókonferenciákon rendezett beszélgetésekből kiderül: nemcsak szórakoztatás volt a cél, sokkal inkább egy meghívás, kommunikációs lehetőséget nyújtani a társadalom minden szintjén azokról a krízisekről, melyek az emberiség létszükségleteihez kapcsolódnak – ezek közül is a táplálkozás és globalizáció, valamint a kulturális különbségek egyeztethetősége.

Claudia Llosa: La teta asustada

Ami a díjakat illeti, meglepetések egymás hegyén-hátán: az Arany Medvét a La teta asustada (r. Claudia Llosa) vitte, Ezüst Medvében az Alle anderen rendezője, Maren Ade osztozott a Gigante rendezőjével, Adrian Biniézzel, a legjobb rendezésért járó ezüstöt Ashgar Farhadi Darbareye Elli című filmje kapta, míg a legjobb színésznőnek járóért Birgit Minichmayr (Alle anderen) szipogott örömében, a legjobb színészi alakításért járóért pedig Sotigiu Kouyate (London River) több mint tíz percen keresztül mondott köszönetet. A kiemelkedő művészi teljesítményre szánt sound design-ért Székely Tamással együtt kapott Ezüst Medvéjét Erdélyi Gábor simogatta a kamera előtt, de Ezüst Medvében részesült Oren Moverman is a legjobb forgatókönyvért (The Messenger). A fesztivál alapítója emlékére létrehozott Alfred Bauer-díjat olyan játékfilmeknek ítélték, amelyek a zsűri meglátása szerint újabb perspektívákat nyitnak a filmművészet területén; Adrian Biniéz Gigante és Andrzej Wajda Tatarak című filmje bizonyult eme jövőre irányuló fontos hivatást teljesíteni.

Berlinale 2009 ifj. Erdélyi Gábor

És mit jelentett az idei fesztivál a díjakon, a számokon, a nagy mondatokon és igazságokon túl?

Jómagam még a fesztivál kezdete előtt összeállítottam a megnéznivalók listáját: mint utólag kiderült nagyrészt fölöslegesen, hiszen A felolvasó után egyik film adta magát a másiknak ismerősök ajánlatai, további feldolgozásokra irányuló motívumok alapján. Ilyenkor úgy tűnik: a következetesség Németországban valóban a tudat alatt és fölött majdnem a köbön van. Szesszió ellenére, azt hiszem egyetlen olyan emberrel sem találkoztam az egyetemen, aki ne ment volna el valamelyik filmvetítésre, és amint a további kávéházi beszélgetésekből, cikkajánlatokból kiderült, elsősorban nem sznobizmusból, hanem főleg az olyan filmek iránti érdeklődésből, melyek más országok, más kultúrák kérdései világították meg. Talán ebben ragadható meg a fesztivál legnagyobb erénye: ha nem is volt az illető film beválasztása racionálisan és minden értelmezést kimerítően indokolt, igyekeztek a szervezők eddig meg nem jelent, színfoltot képviselő és mostanig marginalizált alkotásokat kérdések és reflexiók kereszttüzébe tenni. A sikeres regényfeldolgozásoktól (Effi Briest: A felolvasó), a modern Európa saját magával való szembesítésén keresztül, a kommunikációs hálók mellett a tápláléklánc és a globalizáció egymásra gyakorolt hatásáig, úgy gondolom, ez a rendezvény a hangulatok és benyomások kaleidoszkópja nemcsak európaiak, hanem valóban az egész világ számára díjakon, politikai irányultságon, pénzen és kulturális különbségeken, generációk konfliktusain felülemelkedve.

Berlinale 2009 Medvék


Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.