A bekapcsolódás ideje

Helena Třeštíková: Marcela

Az időre úgy gondolunk, mintha beoszthatnánk, megtakaríthatnánk, elherdálhatnánk, akár az anyagiakat. Pedig az idő egyszerűen csak van, és komolyan kellene venni, ahogy Gothár Péter filmjében anno Cserháti Zsuzsa énekelte. Ha tud az idő fájni, hát abban a dalban igazán fáj, ahogy fáj a Marcela című filmben is, amely csodálatos módon eljutott a magyar mozikba.

Csodálatos módon, mert a Marcela rendkívüli film, és persze csodával határos módon is, hiszen a mű forgalmazási szempontból kettős hendikeppel rendelkezik: cseh és dokumentumfilm. Ergo nincsenek benne se húzónevek, se műfaji fogódzók… És egyáltalán, mi az a dokumentumfilm? – kérdezheti a nyájas képolvasó, miután azt tapasztalja, hogy a televízióban előszeretettel illetnek ezzel a szóval ismeretterjesztő és oktatófilmet, élő közvetítést, politikai pamfletet, vitaműsort – magyarán bármit, ami nem egyértelműen fikció.

A Marcela dokumentumfilm, méghozzá egy igényesen elkészített és nagy önmérséklettel megszerkesztett low-budget portré. Az a fajta munka, amelynél a legnagyobb költséget a rendezői honorárium jelentette volna, ha az egyáltalán nevesíthető lenne. Helena Třeštíková ugyanis jó 25 éven át forgatott, újra meg újra időt és figyelmet fordítva Marcelára, aki 1980-ban – hamvas, nőies maníroktól mentes leányzóként – csillogó szemmel lépett az anyakönyvvezető elé, hogy lelke minden bizodalmával nekivágjon a felnőttkornak. Aztán teltek az évek, s hozták mindazt, ami a felnőttkor sajátja: gyereket, lakáskérdést, kapcsolati mélypontot és kenyérkereső mindennapot, no meg olyasmit, amire kezdetben se Marcela, se Helena nem számíthatott. Marcela sorsa ugyanis olyan valószerűtlenül alakult – illetve alakul a film szűk másfél órája alatt –, ahogy az élet csak a könyvekben vagy a vásznon szokott. Úgy, hogy ha Marcela a 70-es évek végén, egy tévéfilmben látja mindezt, akkor bizonyára két kézzel markolja a fotel karfáját, s magában így kiált: ilyen velem nem történhet! Ahogy gondoljuk titkon mi is, akik a róla készült filmet nézzük: ilyen velünk nem történhet… ugye?

Az élet nem műalkotás, hiányzik belőle a sűrítés, a tagoltság – az a beépített nézőpont, amely egy mű esetében felkínálja magát. De szerkezete, dramaturgiája az életnek is van, s egy ember életösszefüggéseinek felmutatására csak nagy filmek képesek. Dokumentumfilmben ez még ritkább csoda, hiszen az élet kalandossága, tanulságossága jellemzően visszapillantva mutatkozik meg, s ilyenkor jobb híján már csak aláfestő képekkel, archív felvételekkel megtámogatott portré, például életútinterjú készíthető valakivel. De ha meg is volna a szándék: milyen gyártási struktúrában lehet 26 éven át filmezni valakit, ahogy ez Marcela esetében történt, s egyáltalán hogyan lehet olyan közel kerülni valakihez, hogy az elfogadja az életébe betelepedő filmeseket? Az első kérdésre a válasz: nincs az a struktúra, amely ezt támogatná; ilyen filmek csak megszállottságból, elhivatottságból készülnek. Ami a másik kérdést illeti: az életet megfigyelő vagy akár életútkövető filmezés olyan jó szemet és empátiát követel – tudni azt, mikor muszáj és mikor nem szabad jelen lenni –, hogy erre csak kevesen hivatottak. Ezt a titkot tudja Helena Třeštíková. Attitűdje Ember Juditéra hasonlít, akinek filmjei óhatatlanul eszünkbe jutnak a Marcela kapcsán. Marcela ráadásul hasonlít is a Tantörténet és a Fagyöngyök Nórájához: olyan személyiség, aki önazonosságát megőrizve próbál élni azzal a szerény hellyel és szereppel, melyet a világ juttat neki

S ha azt írtam, hogy a Marcela portré, ennek az érmének is két oldala van: a biográfia egyben szociográfia és korrajz. Milyen sorsot remélhetett magának egy lány a 70-es évek végén, és milyet remélhet ma? Úgy tűnik, a lehetőségek (a rendszerváltással, a szabad piaccal, az Unióval) határtalanul kitágultak, miközben – Marcelát felnövő gyermekei saját ifjúkori kétségeivel, tévedéseivel, kiszolgáltatottságával szembesítik. A folyton jelenlévő kamera pedig – amely mindig a tágabb összefüggések felől tekint a részletekre – az élet alapkérdéseire irányítja a figyelmet. Mi értelme a küzdésnek? Hogyan függnek össze vágyaink és kudarcaink? Tervezhető-e, irányítható-e a sors egyáltalán? Életünk mennyiben a miénk, s mennyiben másoké?

Kérdések, amelyeket a Forrest Gumptól kezdve a Nyughatatlanig vagy a Benjamin Button különös életéig minden valós vagy kitalált személyről szóló életrajzi film feszeget. Azzal a különbséggel, hogy azok a történetek épp arra adnak lehetőséget, hogy a néző egy röpke időre feledje a saját életét. A Marcela ezt nem engedi; kikapcsolódás helyett a bekapcsolódás lehetőségét nyújtja. Íme, ennyi az élet. 26 év 81 percben.

1978-ban Ember Judit azt írta a Fagyöngyök kapcsán: „Kit várok a moziba? … Mindenkit, akit a történetben nem feltétlenül a történés, hanem az emberi kapcsolatok sokfélesége, az érzelmek hullámzása érdekel. Mindenkit, aki az életet olyannak szeretné látni, amilyen…” Ennél pontosabb ajánlás a Marcelához sem kell.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.