Egy nótaíró emlékezete

George Tilman Jr.: Notorious

A Notorious szó hallatán különböző szubkultúrák nyáltermelése is beindul. A filmbarátok észlelési horizontján Hitchcock ’46-os thrillere, illetve egy esetleges remake-je jelenik meg. A jól informált plázacicák Ralph Lauren aranysárga szegélyű fekete dobozba csomagolt parfümjét idézik fel, a hip-hop rajongóknak pedig egyértelműen a hájas Biggie Smalls ábrázata villan be.

Ezúttal utóbbiaknak kedvez a szerencse, ugyanis a Notorious a biopic-filmek sorát gyarapítja. Az amerikai premier mondhatni stílusosan indult: Greensboro egyik mozijában egy férfit mellbelőttek. Mondjuk nem fejbe, mint a film témájaként szolgáló Notorioust, de attól még az idei év legstílusosabb filmpremierje lett…

A hollywoodi legendairodalom legújabb „kötete” a középkori hagiográfiai művek mintájára egy, ha nem is szent, de mindenképpen személyi kultusznak örvendő karizmatikus személy életrajzi portréja. Ifjabb George Tillman Notorious című filmje, amint a címe is mutatja, a hip-hop kultúra ikonikus figurájának, a ’97-ben elhunyt Christopher Wallace, alias Notorious B.I.G. életét mutatja be, többé, de inkább kevésbé reális historiográfiai elemekkel teletűzdelve (ami nem feltétlenül negatívum, hisz nem dokumentumfilmet ígér, azonban mégis bennünk van az elvárás, hogy ha életrajzi filmet nézünk, az legyen objektív). Mivel a 20. századi zeneművészet egyik emblematikus figurájáról van szó, nem kell túl nagy teret szentelnem a cselekménynek, azaz nem kellene, ha mondjuk egy rajongói oldalra készülne ez a kritika. De ezen portál célközönségét szem előtt tartva – és ezzel nem áll szándékomban az Olvasó megsértése, sőt – szükségesnek látom a Biggie Smalls-mítosz zanzaszíntű bemutatását.

Említett neve a rendőrségi jegyzőkönyvek mellett a közelmúlt egyik leghíresebb rap-viszálya, az East Coast vs. West Coast eseményein is feltűnik. És itt elég csak felidéznünk Notoriousunk Warning című számát („I got the calico, with the Black Talon loaded in the clip/So I can rip through the ligaments…”) Említett „csatározás”, ha úgy tetszik Tupac Shakur (1996-os) és Notorious B.I.G. (1997-es) halálában „csúcsosodott” ki – ez az esemény áll Nick Broomfield 2002-es Biggie and Tupac-jának középpontjában. És ez az az esemény, ahonnan elindul a Notorious című film is. George Tillman Jr. egy olcsó művészfilmes fogást alkalmaz indításnak: eldördül a fegyver a jelzőlámpáknál, felsikoltanak az örömlányok, és hirtelen elkezdenek visszafele pörögni az események. Ezzel kezdődik Christopher Wallace életének interpretációja: felemelkedése, bukdácsolása, apoteózisa, szerelmi bonyodalmai, zenéje, barátaival és ellenségeivel való viszonya, tragikus halála.

A film első negyedében egy ügyes fiúcskát ismerünk meg, akit egyre inkább lenyűgöz a brooklyni utcai rap, az ezüsttől-aranytól roskadozó szövegelőgépek látványa. Kamaszodva beáll dílernek, amivel egész a börtöncelláig viszi, ott szövegírással tölti mindennapjait, s miután szabadul, megjön a nem kívánt gyermekáldás, fellépések, demófelvétel, maxilemez, aranylemez, platinalemez, karrier, affér 2Pac-kal, golyók a fejbe…

A film legnagyobb hibája a forgatókönyv, amely egyértelműen azt hivatott elérni, hogy az utókor úgy tekintsen Notoriousra, mint a 20. század legnagyobb utcaprófétájára, aki annak ellenére, hogy mocskos szájú (persze tudjuk, hogy a rapszakma eleve elvárt tőle egy nyelvezetet), kapzsi és szívtipró (hogy ne használjam a lator szót) – a lelke mélyén jó ember, tisztességes állampolgár volt. Nagy művész, aki milliók életérzését fejezte ki, és akit milliók ünnepeltek. Így igaz, viszont az az életforma, melyet bemutat a film, amit bejár Notorious a „művészi elismerésig”, khm... Még akkor is, ha a new yorki fekete-lét tényleg ilyen kilátástalan, ilyen kőkemény, a dílerkedés-lövöldözés, a féktelen élet talán nem az egyetlen módja a felemelkedésnek. Fehéren-feketén: a film nagy hibája, hogy túlságosan egyoldalú (Notorious-oldalú).

Természetesen fölösleges az objektivitást számon kérnünk az alkotáson, hisz a producerek között a rapsztár édesanyját, illetve mentorát (Sean „P. Diddy” Combs) találjuk, akik bábáskodása mellett egy újrahasznosított klisékből építkező tisztelgő-filmet készítettek nekünk, ami – hogy stílusosak legyünk – 8 mérföldre van a(z igazi) filmművészettől. De ettől még rapperek százai vonulnak majd a mozikba (illetve a torrentoldalakra), megemlékezni a nagy hip-hop-mogulról. És ez így természetes is, anno a Ray Charles életét feldolgozó mozi is tömegeket vonzott… S ha mondjuk André Oliver Tanneberger életéről készítenek majd mozifilmet, a világért sem hagynám ki.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.