Cashdance

Darren Grant: Make It Happen / Dobd be magad!

Hollywood utóbbi 10 évének zenés-táncos tinifilmjei között voltak olyanok is, amelyek többről szóltak, mint pusztán a betétdalokról és táncokról. Ez viszont az a film, amiben egyetlen eredeti mondat sem hangzik el, és egyetlen váratlan fordulat sincs – ami esetleg mégis annak tűnik, az is az 1983-as Flashdance számlájára írható.

Várjunk csak – mondhatná valaki – ez nem az a műfaj, aminek varázsa az eredetiségben rejlik (rejlene) – hanem a zenéjében, a táncban, a ritmusban, s a történet legtöbbször háttérbe szorul. Ezzel egyet is értenék, de akkor nehezen tudom eldönteni, hogy mitől lesz több ez a film videoklippek sorozatánál. Ugyanezzel a váddal illették annak idején a kritikusok a Flashdance című filmet – ehhez képest a Make it Happen a sejtszintet üti a devolúciós filmlétrán –, de remélem, hogy a képletet követve 30 év múlva nem ez a film lesz a műfaj referenciapontja.

Ez az a film, aminek sajnos nem lehet lelőni egyik poénját sem. Egy indianai kisvárosban árvaként bátyjával élő leányzónak, Laurynnak (Mary Elizabeth Winstead) az a nagy álma, hogy táncolni tanuljon. Fogja hát batyu helyett az autóját, és elmegy Chicagóba felvételizni. Innen két lehetőség kínálkozik a dramaturgiai közhely számára: bejut vagy nem jut be. Előző esetben egy modern Fame-történet izgalmait élhetnénk át, de annak a remakeje más rendező kezei közül kerül majd a nagyvászonra, 2009 szeptemberében. Marad tehát a második lehetőség. A felvételijelenetnél nagyon reménykedtem egy seregszemlében (ami a Fame egyik legkedvesebb jelenete), ami itt sajnos csak demonstratív jellegű. A kudarc után hogy, hogy nem, éppen egy kedves lánnyal találkozik, aki nemcsak a lakását ajánlja fel, hanem munkát is talál fiatal hősnőnknek. Nem meglepő az sem, hogy a munka helyszíne éppen egy klub. Az első zenés szám, ha már a város stimmel, emlékeztessen hát a Chicago című musical kezdő számára. A performance nem rossz, de az All That Jazz komoly ellenfél. A mi hősnőnk preferenciája inkább rap, hip-hop, R'nB, pop, mint az előbb felhangzott elektonikus/trip-hop zene jazzes beütésekkel, de ügyesen vált teniszcipőről tűsarkúra. Nem említettem, hogy a papírmunkától a színpadra került? Elnézést. Ez már így szokott lenni (az életben is). Előkerül aztán az esernyő, ami több generáció emlékeit is felborzolhatja, de úgy vélem, az e filmre bukó közönség inkább emlékszik a friss-még-mozog-Rihanna esernyőjére, mint a Gene Kellyére.

A film Flashdance-es pillérei letagadhatatlanok. A Make it Happen cím a Flashdance azonos című dalának egyik sora. Mindkét film főhőse fiatal lány, aki táncolni szeretne, de előtte még színpadra viszi a saját maga szerezte tudást, mozgást. Egyik lány a megélhetéséért építkezésnél hegeszt, a másik lány egy autószerelőből kerül a nagyvárosba. Mindkettőnek van kutyája, mindketten formát és hagyományt bontanak stílusukkal, amit csak nehezen fogad be a „szakma” intézménye. Míg a 30 évvel korábbi táncnak és filmnek a báj, az érzelem és szépen felvezetett drámai tetőpont volt az erőssége, ebben a filmben csak a rutint látjuk. Mintha a rendező tudná, hogy a néző tudja, hogy mi fog következni, ezért csak a „lényeget” mutatja, de mivel egyetlen történés sincs fölvezetve, az az érzésünk lehet, hogy a főhős akadályversenyen vagy checkpointos kalandtúrán halad végig. Az olyan történetek esetében, ahol minden dramaturgiai fejlemény kiszámítható, legalább ezeknek a felvezetése hozhatna újat, avagy a két „checkpoint közötti út”. De persze ha a klippekre vagyunk kíváncsiak, akkor a többi úgyis csak töltelék.

Hollywood utóbbi 10 évének zenés-táncos tinifilmjei között voltak olyanok is, amelyek többről szóltak, mint pusztán a betétdalokról és táncokról. Amelyeknek nemcsak a ritmusa és a lendülete sodorta magával a tiniszíveket, hanem talán a szereplők sokoldalúsága, kiszámíthatatlansága is. A néző valóban „drukkolhatott” a főhősnek, hogy az elérje, amit szeretne. Ha trendi MTV-rajongó tizenéves lennék, valószínűleg a Make it Happen-ért is rajonganék. Így azonban olyan terméknek látom a filmet, ami most esett le a filmgyár futószalagáról, és igencsak messze esett a zene-, tánc- és filmművészet fájától. Fogyasztói rendeltetése pedig fájdalmasan átlátszó.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.