Elsőfilmes korkép a perifériákról

Faur Anna: Lányok

Testnedvszagú, vaskos realizmus Budapest külkerületeiből. Székbe döngölően precíz képi és tartalmi fogalmazás, jó arány- és stílusérzékkel felvázolt állapotrajz hervasztó nagyvárosi rögvalóságunkról – egy kétségtelenül erős rendezői vénával megáldott, frissdiplomás elsőfilmes nő kameratolla nyomán.

Bár az eleje főcímben megjelenik az ilyenkor szokásos „a filmbeli helyzetek bármilyen hasonlósága vagy egybeesése a valóságban megtörtént esetekkel csupán a véletlen műve” felirat, a Lányok alaptörténete kísértetiesen emlékeztet egy tíz évvel ezelőtti tragédiára. Két kamaszlány előre kiszámítottan, brutálisan meggyilkolt, konkrétan halálra rugdosott egy huszonkilenc éves taxisofőrt. A színhelyről az áldozat autójával menekültek el, majd amikor hajnalban elfogták őket, azonnal be is vallották tettüket – eddig a momentumig követi az eseményeket a film. A valós történet végkicsengése: a bíróság nyereségvágyból, különösen kegyetlen módon elkövetett gyilkosságért nyolc, illetve kilenc év börtönbüntetést szabott ki a két lányra.

De térjünk vissza a filmhez, ami kétségtelenül sokkal többről szól, mint a konkrét bűntényről. A 21. századba transzponált görög tragédiát idézik a félelmetesen saját akarat és valós döntések nélküli, az események és szociális beágyazottságuk által végzetesen meghatározott főhősök. Elhibázott gesztusaik, tragikusan elbukott vagy kisszerűen kisiklott életük egy-egy fájdalmasan bagatell torzó – egy soha nem létezett, eleve szétesésre ítélt nagyvárosi ikon megannyi apró mozaikja.

A plázákban, lerobbant tereken és zűrös házibulikban lógó két tizenéves lány tét nélküli életébe az is belefér, hogy esténként egy kis ellenszolgáltatásért taxisofőrökkel barátkozzanak – bár az önzetlen barátsághoz finoman szólva semmi közük azoknak az örömtelen, maximum két perces orális aktusoknak, amelyeket az autó első ülésén bonyolítanak le. Talán egyetlen hiteles érzés motoszkál a lányokban: a düh a világra, amiben esélyük sincs hangsúlyosabbnak lenni, több jelentéssel létezni. Ebből fakadnak a lázadás, a kitörés, az elvágyódás szánalmasan megfogalmazatlan csírái. Egyedül a „majd én megmutatom, hogy el tudok innen húzni valami menő helyre” kósza érzése kezd motoszkálni bennük. És ehhez kell nekik az autó, amit a tesze-tosza, napjait a papucsférjek passzív boldogtalanságban tengető taxisofőrtől akarnak megszerezni. De hiba csúszik a számításukba, és a nyámnyila helyett a tökös, erőszakos, és mint kiderül, perverzióinak szívesen hódoló taxis viszi el őket egy fuvarra. És itt kezdődnek a bonyodalmak…

Faur Anna bámulatos arányérzékkel, puritán szűkszavúsággal, pontosan megírt dialógusokkal és képlátással kerüli el az elsőfilmek szokásos buktatóit. Kizárólag a film ismeretében akár azt is gondolhatnánk, hogy egy sokadik filmjét készítő, rutinos, a szakmában akár több évtizede mozgó vén róka sötét vízióját égeti éppen a retinánkra a plázamozi csúcstechnikája. Ez bizony egy fiatal elsőfilmes filmrendezőnő edzettebbeket is elborzasztó látlelete, ami – bármily keserű is a felismerés – a megegyezésig hasonlít arra a világra, amiben nap mint nap közértbe megyünk, vagy átlépve a ház küszöbén alvó hajléktalant levisszük a szemetet, villamosra szállunk és olykor taxiba ülünk. Budapesten ilyen lelki, szellemi, egzisztenciális nyomorúságban, a féreglét ilyen elburjánzott mocskában fetrengve-vergődve is élnek emberek – szembesít hidegvérűen az alapképlettel a film minden egyes jelenete.

A határozottan megrajzolt karakterekben nincs semmi művi, semmi erőltetetten stilizált. Ilyen szempontból bátor és nagyon hatásos döntés, hogy a főbb szerepeket nem hivatásos színészek, vagy legalábbis filmszínészként nem gyakorló, de a filmkészítés holdudvarában mozgó művészek alakítják. A leghitelesebb, hátborzongatóan életszerű dialógusok épp az ő szájukból hangzanak el. A két taxis szerepében Zsótér Sándort, a magyar színházi élet egyik meghatározó rendezőjét és Mundruczó Kornélt, a fiatal magyar film fenegyerekét láthatjuk, ezúttal a kamera másik oldalán. A taxisfeleségeket a par excellence színésznőként is természetes, színészlétét előtérbe soha nem helyező Fullajtár Andrea és az alternatív színjátszás világából, no meg az Amorf ördögök nevű kultegyüttesből érkezett Péterffy Bori alakítják. A párosok dialógusai úgy hangzanak, mint az alvilág és a konszolidált középréteg közötti dohszagú határmezsgyén élő hétköznapi taxisfeleségek, manikűrösök és a sok gyűrődéstől karikás szemű családanyák, férjek és feleségek vagy barátnők beszélgetései, és véletlenül sem úgy, mint amikor a két híres színész konfliktushelyzetet játszik.

A címszereplő lányok alakja is telitalálat. Mindkét francia színésznőnek ez az első komolyabb filmes munkája. Az eszköztelenség, amivel megjelenítik a kőbányai panel-dzsumbujban, kamaszlétük ösztönvilágában tengődő fiatal lányok gondolatok és érzések nélküli, mechanikus sémák szerint működő mindennapjait, tapasztalt profikra vall.

Egyetlen, snittről snittre növekvő hiányérzet lappang az emberben a moziszékbe szögezve. Nem tudjuk meg azt, amire talán a legfogékonyabbak lennénk a történet hatása alatt: a szociális közeg mellett milyen belső út vezetett idáig, milyen érzelmi motivációktól vezérelve csúsznak bele a lányok bármiféle erkölcsi visszatartó erő leghalványabb jele nélkül a lopásokból, utcai rablásokból és alkalmi prostitúcióból egyenesen a gyilkosságba? Szinte semmit nem tudunk meg a lányok lelkivilágáról, érzéseiről, kételyeiről vagy elszánásairól. Vagy nincs is nekik ilyen? Tényleg ennyire szánalmas, kizárólag a körülményeiktől függő felszínes bábuk lennének – sőt vagyunk – egy még szánalmasabb nagyváros porondján? Ezek szerint kizárólag a sorsszerű véletlennek köszönhetően nem válik minden külvárosi, csonka családban felnövekvő kamaszlány indulatos gyilkossá?

Mert bármilyen hiteles, precíz, hatásos legyen is a Lányok valóságképe, ha erre a kérdésre nincs válasz, felmerül, hogy akkor milyen többletet ad hozzá ez a film az ezredforduló őrületében eltorzult város és a benne élők puszta kordokumentumához?



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.