Mivel a legtöbb filmben előbb-utóbb sor kerül egy-két csókra, a film története során szélesre bővült a választék a filmcsókok fajtáját, körülményeit, bemutatási módjukat, valamint a csókot váltók nemi és faji hovatartozását illetően.
„Figyelj csak, csókolj meg!… egész este együtt leszünk, és nem akarom, hogy végig azon járjon az agyam, hogy még sose csókoltalak meg. Utálnám, ha el kellene kezdenem, tudod, valami izét… Essünk túl rajta most, és akkor nyugodtan tudunk vacsorázni, oké? És az emésztésünkkel sem lesz gond.” Ezzel az átlátszó, pragmatikus dumával Alvynek sikerül bevágódnia az éppen rosszul sikerült énekesi debütje miatt ideges Annie Hallnál (Diane Keaton), így azonmód, kistotálban, túl is esnek az első csókon. Persze kevés film veszi ilyen könnyedén az akadályt, hiszen a filmbeli konfliktusok nagy többsége éppen arról a csók előtti és utáni „izéről” szól, amit Alvy Singer olyan szívesen lespórolt volna (végül neki sem sikerült…). Bár az Annie Hallban (1977) egy kicsit Woody Allen is megcsókolja az akkoriban számára egyébként is oly kedves Diane Keatont, a filmcsókok igazi természetét leginkább a romantizmus látszata és a kulisszák mögötti praktikum paradoxona jellemzi, még akkor is, ha filmnézés közben bennünket sokkal jobban foglalkoztatnak a szereplők − és nem az éppen játszó színészek − közötti viszonyok.
Alvy Singer praktikus érvelése tehát valóban távol állhat a való élet szerelmi helyzeteitől, illetve a filmbeli történetek fiktív drámáitól, nagyon is közelít viszont a filmforgatás közben zajló folyamatokhoz. A filmcsókot elég sok szempontból vizsgálták és tárgyalták már, ezek között talán kissé háttérbe szorult a (leginkább érintett) színészek nézőpontja, melyről legfeljebb a bulvársajtó szállít szorgalmasan híreket. Pedig a filmcsók a színészi játék igazi próbaköve, mivel ezekben a pillanatokban, akár a (film)pofon esetében, valóság és fikció néz farkasszemet egymással. Tudjuk, technikák sorát kell a színészeknek begyakorolniuk ahhoz, hogy, abszurd módon, a vászoncsók igazinak hasson, de ne kelljen hozzá valóban végrehajtani, hiszen filmcsók alkalmával éppen az válik fontossá, ami egy igazi csóknál a legmellékesebb: a látszat, a technika, a kivitelezés. A pillanat a nézők számára is érdekes: míg a filmcsókot kívülről látjuk, az igazi csókot: belülről érezzük. A filmcsókot tehát nem is annyira a csókolózók (színészek), hanem a nézők élik át, hajtják végre és teljesítik ki fantáziájuk, érzelmeik odakölcsönzésével. Vagyis az egyik leglehetetlenebb és mégis leghatásosabb filmes gesztussal állunk szemben.
Hiba lenne persze a filmcsókot csak a valódisága felől megítélni, hiszen mégiscsak egy olyan szimbolikus gesztusról van szó, amely, főleg a klasszikus hollywoodi konvenciórendszerben, gyakran nem is csak önmagát, hanem egy bemutathatatlan aktust helyettesít, egészen a hatvanas-hetvenes évekig, amikor bizonyos filmekben és műfajokban a „filmcsók helyét szinte teljesen átveszi a filmaktus” (Szilágy Ákos, 1985). Mivel a legtöbb filmben előbb-utóbb sor kerül egy-két csókra, a film története során szélesre bővült a választék a filmcsókok fajtáját, körülményeit és bemutatási módjukat illetően. A harmincas évektől a hatvanas évekig, a Hays-kódex előírásaihoz hűen, főként a klasszikus, különösebb technikázást nem igénylő „zárt ajkú”, a szereplőket szinte állóképszerűen, egyetlen testhelyzetben tartó csók volt elterjedt, míg a Ragyogás a fűben (1961) című filmben Natalie Wood és Warren Beatty elő nem adják az első filmes francia csókot. Az egyesek szerint „kevésbé esztétikus”, bár kétségtelenül reálisabbnak ható „nyitott ajkú”, a szereplők egyre intenzívebb fej-és testmozgásával kísért csókolózásnak ettől kezdve nem lehet megálljt parancsolni, az erkölcsi kódexek lazulásával és a szexuális forradalom előretörésével a hetvenes évek óta egyre közvetlenebb és egyre vadabb csókok tanúi lehetünk. Bár a továbbiakban nem utalunk az animációs filmek különleges, a pornófilm kimeríthetetlen, valamint a Hitchcock filmek találékony (l. az összeállítás további cikkeit) csókjeleneteire, az elsősorban a hollywoodi filmre kiterjesztett válogatás csak úgy lehetséges, ha csupán néhány gyakoribb, vagy valami miatt különleges csókfajtára térünk ki.
Szemérmes, de már botrányos: az első csók
Amikor a Raff és Gammon Studió technikusai 1896-ban New York-ban felvették az A csók (May Irwin Kiss) című egybeállításos snittet, bizonyára nem sejtették, hogy mekkora karriert fog befutni ez a néhány másodperc. Bár nem ez volt az első közelkép, amellyel a nézők találkozhattak, azon kívül, hogy a legnépszerűbb Edison Vitascope filmnek bizonyult az adott évben, ez volt a filmtörténet első, nagy sikert és botrányt kiváltó közelképe, melyet sok hasonló követett. A képeken a Broadway híres színészpárjának (May Irwin és John C. Rice) csókját Beatrice Byke és Billy Bilke csókolja el, félközeliben. Beatrice dundi és Billy bajuszos arca szinte teljesen kitölti a képet; a film elején enyelegve, beszélgetve szorítják egymáshoz arcukat, miközben mindketten előre néznek ¬– a két félprofil eképpen valahogyan egyetlen „közös” arcot alkot. Így incselkedve társalognak néhány másodpercig, és végül, mint akik felkészültek, nekilátnak: a férfi hátradől, megpödri hetyke bajszát, és előrehajol a zárt ajkú csókhoz; ennek néhány gyors ismétlése után véget is ér a jelenet.
Bármilyen egyszerűnek és rövidnek is tűnik mindez a filmcsók több mint száz éves karrierjéhez képest, az első filmcsókban a főbb hatáselemek már együtt vannak, így az általa provokált botrány érthető. Egyik későbbi elemzője, Philippe Dubois egyenesen a „kettős obszcenitás” példájának nevezte, a közelség és a vágy ilyen direkt kifejezése miatt. A bensőséges, érzelmi intimitás, amelyet a szereplők a csók előtt és alatt kizárólag egymással osztanak meg, itt publikus, mindenki számára „elérhető” közelségbe kerül. A csók tehát egyrészt az intim fizikai közelséget terjeszti ki közönségére, másrészt egy erotikus eseményt nagyít fel méreteiben – keretezésében és témájában is provokatív; a hatást ráadásul a csókra készülő, csevegő ajkak, majd az ismétlődő puszik tovább, az „elviselhetetlenségig” fokozzák.
Sodróak, elomlóak és hosszúak: a leghíresebbek
Nehéz lenne a filmtörténet leghíresebb csókjára tűpontosan rámutatni, de nagy eséllyel pályázhatnának rá Rhett és Scarlett csókjai az Elfújta a szél (1939) több jelenetéből is. Kettejük macska-egér harcának, és így csókjeleneteik pikantériáját is az állandó, kölcsönös visszautasítás, de a köztük mégis ott vibráló szenvedély adja. Már rég házasok, mikor az Ashley emlékével küszködő, és férje közeledését folyton visszautasító Scarlettet egy este, a híres „házassági erőszak”-jelenetben a borgőzös férfi erélyesen szájon csókolja, és a hosszú lépcsőn felviszi a hálószobába. Annak ellenére, hogy Clark Gable lehelletének illata állítólag nem igazán volt csábító, Vivien Leigh bámulatosan hozza a szenvedélytől és férfierőtől lehengerelt nőt, aki másnap reggel elégedetten nyújtózkodik a hitvesi ágyban. A Casablanca (1942) elhíresült párizsi flashback-jelenetében Rick és Ilsa a háttérben zongorázott As Time Goes By dallamára („…a kiss is just a kiss”) csókolóznak egy nagyot. Ilsa érzelmes kérése „Csókolj meg, mintha ez lenne az utolsó…” ironikus módon igaznak bizonyul: ezután már csak Casablancában kerülnek ismét csókhelyzetbe, igaz, a nő ekkor pisztollyal követeli Ricktől az útleveleket; Ingrid Bergman ekkor annyira puhán omlik Curtis karjaiba, hogy azt gondolnánk, egyszerűen ki fog folyni a férfi öleléséből.
Az Egy hely a nap alatt (1951) Elisabeth Taylor és Mongomery Clift által alakított szerelmespárjának első csókjára ennél tragikusabb körülmények között kerül sor, talán ezért is szorul bele fokozott hév és szomorúság: miután a fiatal, feltörekvő Eastman teherbe ejt egy munkáslányt, megismerkedik élete nagy szerelmével, a gazdag és eleinte mit sem sejtő Angelával. Kölcsönösen elbűvölik egymást. A filmtörténet egyik legromantikusabb jelenetében, egy hosszú táncjelenet után az erkélyen vallanak szerelmet egymásnak, de mindezt végig közelképeken, sőt olyan szuperközeliken látjuk, hogy össze tudjuk számolni Taylor arcán az anyajegyeket. Az érzelmek és az arcok szó szerint kicsordulnak a képből.
A legtöbb magazin képes összeállításában már leközölték, így valószínűleg senki nem maradt le róla: Burt Lancaster és Deborah Kerr a hullámok nyaldosta hawai tengerpart forró homokjában, fürdőruhában fekszenek egymáson, szinte teljesen összenőve. A II. világháború árnyékában játszódó Most és mindörökké (1953) csókja tiltott csók: a fiatal őrmester és a parancsnok felesége titokban randiznak. A romantikus körítés és az ordító metaforika ellenére − a partot nyaldosó hullámverés, vizuálisan is, csókjuk szenvedélyésségét képezi le − a jelenetet csípős szóváltás követi, melyben a férfi számon kéri partnere más, hasonló kalandjait („Hányan voltak? […] Lehet, hogy ez már a sokadik strandbulid.”), mire a nő sajnálattal jegyzi meg, hogy elfelejtett magával számológépet hozni.
A kilencvenes évek elhíresült filmcsókjainak egyike a csókérzékeny hollywoodi prostituáltat (Vivien) alakító Julia Roberts Micsoda nőbeli (1990) szerepéhez fűződik. A lány egészen addig nem szegi meg saját aranyszabályát, mely szerint kliens száját nem csókolja meg („nem szabad érzelmeket keverni az üzletbe”), amíg a gazdag Edwarddal (Richard Gere) töltött néhány nap után rá nem döbben, hogy menthetetlenül belezúgott az ügyvédbe; együtt töltött hat napjuk alatt többször is szeretkeznek, de Vivien csak az ötödik éjszakán engedi megcsókólni magát, ekkor is először csak mutatóujjával „puszil” egyet az alvó férfi szájára – ami ebben az esetben mindennél pontosabban árulkodik érzéseiről.
A „filmtörténet leghosszabb csókja”-ként több ajak-összefonódás is elhíresült, de ez a cím folyamatosan vándorolt. (Bár egy igaz csóknál néha összefolyik, a tartam és a mennyiség ebben az esetben nem összetévesztendő: nem számoltam utána, de Patrick Robertson statisztikája szerint a legtöbb csókot, szám szerint 127-et, John Barrymore csókol el, stílszerűen, az 1926-os Don Juan-ban.) Sokáig tartotta az első helyet Regis Toomey és (akkoriban Ronald Regan feleség) Jane Wyman három perc öt másodperces, megszakítatlan csókja a You're in the Army Now (1941) című komédiából; ezt az első helyet nem veszélyeztette Cary Grant és Ingrid Bergman Forgószélbeli (1946) hosszú csókja sem, mivel ezt suttogások, párbeszédek is meg-megszakítják. Bár a Jules és Jim (1962) narrátora a háborúból visszatért katona (Henri Serre) és szerelme (Jeanne Moreau) csókjait, áttűnés közben úgy kommentálja, hogy „első csókjuk egy éjszakán át tartott”, az 1941-es rekordot végül a Rebellisek című Josh Stolberg film érvénytelenítette, 2005-ben. A jelenleg leghosszabb, megszakítatlan filmcsók majd hat perces hosszúságú, Gregory Smith és Stephanie Sherrin mutatják be, a film zárójelentében, egy kocsi hátsó ülésén, felöltözve. Kísérleti filmek terén a az első Andy Warhol Csók (1963) című, több mint ötven perces filmje lehetne, melynek közelképein kb. három perces hosszú beállításokban különböző nemű és fajú párok csókolóznak, változatos stílusban és hangtalanul.
Nem akkor, de azzal, akivel egyébként is
Ritkán, de időnként a színészeknek megadatik az a különleges szerencse, hogy ha nem is akkor, de azzal csókolózhatnak, akivel egyébként is szeretnek. Így történt ez Garbo és John Gilbert esetében, akik rövid jegyességük környékén három szerelmi történetben is együtt játszottak, mely bizsergető elektromossággal töltötte fel e némafimeket. 1927-ben ugyan Garbo szinte az oltár előtt hagyta faképnél Gilbertet, 1926-os Az asszony és az ördög című filmjükben még nyoma sincs a szakítás előszelének. Gilbert tekintete és Garbo mozdulatai, a némafilm korában szokatlan nyitott ajkú csók azokban is felébreszti a kölcsönös, filmen kívüli vonzalom gyanúját, akik mit sem tudnak a sztárpár románcáról. A kesernyésebb aromájú Bogart−Bacall páros első közös filmjének (Egyszer fent, egyszer lent, 1944) forgatása idején a sajtó hangos volt a háttérben zajló liaison hírétől, mely végül Bogart haláláig tartó házasággal végződött. A gyönyörű, mély hangú, karakteres, nádszálvékony 19 éves Lauren Bacall és a kérges, reszelős hangú, karakteres 44 éves Bogart elképesztő párosa visszafogott, mégis sistergő. A cigarettára gyújtás, a füst itt is fontos szerepet kap az első csók jelenetében, akár a fenti Garbo-filmben. Bacall párbeszéd közben szép lassan a férfi ölébe ül, majd megcsokólja. „Ez miért volt?” − kérdi Bogart. „Hogy lássam, tetszik-e nekem.” − mondja a lány. „És, hogy döntöttél?” „Még nem tudom biztosan.” − feleli Bacall, és újra megcsókolja, majd így értékel: „Sokkal jobb, amikor segítesz is…” − majd ott folytatják a párbeszédet, ahol néhány sorral fentebb abbahagyták.
Van, amikor a „valóság” sem segít: Jennifer Lopez és Ben Affleck egy kevésbé szívonalas jelenettel kerülhetne be ebbe a kategóriába, hiszen a Gengszter románc (2003) készítése idején filmen kívül is egy párt alkottak. Az akár minden idők egyik legrosszabb filmjének címére is javasolható műben, a tényállás ellenére, semmiféle izzás nem érzékelhető az időnként bikákról, tehenekről és péniszformákról csevegő, soviniszta gengsztert és leszbikus bérgyilkost alakító pár között, sőt ritka gusztustalannak hat az is, ahogyan Lopez időnként gügyörészve birizgálja Afflecket. Egy másik 21. századi sztárpár történetét viszont éppen egy konkrét forgatástól számíthatjuk: a Mr. és Mrs. Smith (2005) filmbeli bérgyilkospárosának unalmas házasságát egy-egy, egymás elleni gyilkossági felkérés dobja fel. A Brad Bitt és Angeline Jolie közötti izgalmas vibrálás végül Pitt és Jennifer Aniston válásához vezetett. Pitt és Jolie csókjelenetét ugyan az MTV Legjobb filmcsók címére jelölték, de ebben végül a Brokeback Mountain vitte el a pálmát.
Minél váratlanabb, annál…
Legyenek bármilyen romantikusak, lehengerlőek, vagy hosszúak, a legizgatóbb élményt mégis valószínűleg a váratlanul adott és kapott filmcsókok képesek kiváltani. Ilyenkor legyen a vonzalom már tapintható, kétségbevonhatatlan, vagy csupán halvány sejtelem, esetleg teljességgel elképzelhetetlen − a hirtelen megtörténő csók elementáris erővel hat a nézőre is. A Hosszú álomnak (1946) már a főcíme alatt egy férfi árnyéka (Bogart) ad tüzet egy női árnyéknak (Bacall), amely, filmszerepeik konvenciója szerint, egyértelműen a csók előjátéka. Philip Marlownak (Bogart) meggyűlik a baja a Sternwood lányok körül történő rejtélyes gyilkosságokkal, miközben a valódi problémát végig csak találgatni lehet. A film kétharmadán túl vagyunk már, amikor Marlowe éppen elhozza az idősebbik, játékszenvedéllyel küszködő Sternwood-lányt (Bacall) a kaszinóból, és a kocsit megállítva akarja tisztázni vele, hogy mennyit tud. Aztán egyszer csak: „Már mondtam magának, hogy egy másik Sternwoodot is megkedveltem.” „Bárcsak kimutatná.” Csók közben, a nedves ajkú Bacall: „Ez jó volt! Jó lenne még! … Ez még jobb.” Az ugyanebben az évben készült Tay Garnett-féle A postás mindig kétszer csengetben Corát (Lana Turner) egyáltalán nem hatja meg első találkozásukkor a betérő és lehengerelt Frank (John Garfield) hirtelen csókja; higgadtan veszi elő sminktükrét, majd letávolítja az elmaszatolt rúzst, és újat tesz fel. Néhány óra múlva, a holdvilág fényénél, már mindketten lényegesen szenvedélyesebbek.
Kifejezetten érzéki körülmények között, de késleltetve kerül sor Mary (Donna Reed) és George Bailey (James Stewart) telefoncsókjára Az élet csodaszépben (1946). Közös kagylón osztoznak, melyből Sam barátjuk a szójababból készíthető műanyagról harsog éppen, ez azonban láthatóan egyiküket sem érdekli. George régóta vonzódik a lányhoz, de most minden erejével ellenállni próbál a közelségnek, Mary illatának, hiszen kapcsolatuk karrier-ügyileg visszalépés lenne számára. Hirtelen leesik a kagyló, a kölcsönös bűvölet szétfeszíti a képhatárokat, de a férfi továbbra is ellenáll: indulatosan, a lány vállát rázva jelenti ki, hogy nem akar elvenni feleségül soha senkit. Mary néma zokogását megérezve, hirtelen váltással megtörik, átöleli, és gyengéd csókokkal halmozza el. A következő jelenet a nászinduló dallamával kezdődik.
Benjamin Braddock (Dustin Hoffmann) a Diploma előttben (1967) nem teketóriázik ennyit apja üzleti partnerével. Első „randijukon” Mrs. Robinsonnal (Anne Bancroft) a hotelszobába érve, olyan gyorsan, mohón, és ügyetlenül kezdi csókolni a nála jóval idősebb nőt, hogy az még a füstöt sem tudja kifújni a tüdejéből. A Hannah és nővérei (1986) Elliot-jának (Michael Cain) már filmkezdő monológjából kiderül, hogy képtelen ellenállni felesége húgának, Lee-nek (Barbara Hershey). A részletesen eltervezett, és egy ideig türelemmel kivitelezett becserkészés (filmek, komolyzene, verseskötetek stb.) végeredményét azonban nem bírja már kivárni, amikor egy adott pillanatban egyedül maradnak, önuralmát vesztve, buján és vadul csókolni kezdi, azt gurgulázva, hogy „Lee, szerelmes vagyok beléd!”, tökéletesen megdöbbentve és sokkolva a lányt.
Az Igazából szerelemben (2003) sokféle csók és puszi csattan el, köztük ez az „ártatlan” is: Juliet (Keira Knightley) friss és boldog házasságban él fekete férjével, Peterrel, gyakran találkoznak Markkal (Andrew Lincoln) is, a férj legjobb barátjával. Mark hatalmas erőfeszítéssel fojtja el Juliet iránti őrült vonzalmát, de karácsonykor saját műsorszámmal rukkol elő: kézzel írt táblasorozaton vall szerelmet az ajtót nyitó lánynak, majd egykedvűen továbbállna, mikor az utána szaladó Juliettől váratlan, mindent értő, de egyáltalán nem szenvedélyes puszit kap a szájára.
Hasonló a hasonlóval
Ahogyan a valóságban sem mindenki az ellenkező nemhez vonzódik, a vászonra is fokozatosan felkerültek a homoszexuális vágyak és csókok. A filmtörténet hajnalán még olyan ártatlan jelenetek borzolhatták a kedélyeket, mint Chaplin 1916-os rövid burleszkjében (A kulisszák mögött) a díszletmunkás és a fiúruhában munkát kereső lány (Edna Purviance) ártatlan puszija, mely éppen attól válik bizarrul komikussá, hogy csak ők tudnak az álruháról; nagyhasú főnökük meg van győződve „másságukról”.
A harmincas évek két jellegzetes hollywoodi dívája már kissé bizarabb jelenetekben is részt vesz. Sternberg és Dietrich első hollywoodi közös filmjében (Marocco, 1930) látható az a hírhedt jelenet, melyben a (később Dietrich imidzsének szerves részévé váló) frakkba öltözött énekesnő a dal befejezése után merészen szájon csókolja az egyik hölgyvendéget. A forgatókönyvbe éppen Dietrich javaslatára utólag bekerült jelenetet ő maga mentette meg a cenzúrától is, arra hivatkozva, hogy e csók nélkül nem lenne érthető, hogy kerül Gary Copperhez az a virágszál, amely előzőleg a hölgyvendégnél volt.
A valóságban is biszexuális svéd Krisztina királynő a róla készült filmben is (Krisztina királynő, 1933) a leggyakrabban férfiruhában közlekedik, és házasságot sürgető kancellárjának kijelenti, hogy nem vénkisasszonyként, hanem legfeljebb agglegényként fog meghalni. A Garbóra testreszabott szerep az androgün vonásokat olyan értelemben is jelzi, hogy a királynőben nem csak a spanyol nagykövet (John Gilbert!) iránt ébred végzetes vonzalom, hanem uvarhölgyét, Ebba grófnőt egy alkalommal olyan lazán, magától értetődően csókolja szájon, hogy a nézőnek meglepődni sincs ideje.
Míg Wellmann első filmakadémia-díjas Wings (1927) című filmjében már látható volt egy férfi-férfi csók, a háborús környezet, a halál előtti pillanat ezt egyértelműen bajtársi búcsúcsókká nemesíti. Szintén mentes minden erotikus felhangtól a Keresztapa II (1974) felejthetetlen, elbocsátó férficsókja: Michael Corleone (Al Pacino) az 1959-es szilveszteri partin magához rendeli az áruló Fredot (Johna Cavale), szorosan két tenyerébe fogja arcát, majd szájon csókolja, amolyan szicíliai módra: „Tudom, hogy te tetted, Fredo. Összetörted a szívemet. Összetörted a szívemet.”
A hetvenes évektől már fokozatosan és leplezetlenül jelentkeznek a bi- és homoszexuális kapcsolatok és intimitás a filmekben is, a főszereplők szintjén. A Vasárnap, véres vasárnap (1971) című John Schlesinger-film volt az első olyan, szélesebb közönség elé kerülő, biszexuális férfiakról szóló nagyjátékfilm, amelyben több szenvedélyes meleg-csók is látható. A szorosra zárt szerelmi háromszögben egy üzletasszony és ötvenes orvos férje ugyanabba fiatal biszexuális szobrászba szerelmesek. Sidney Lumet Halálcsapda (1982) című fekete komédiájában a Broadwayi krimiíró (Michael Caine) volt diákjával, a fiatal, meleg és tehetséges íróval (Christopher Reeve) csókolózik szenvedélyesen. A producerek később ezt „a 10 millió dolláros csóknak” keresztelték el, a negatív publicitás következtében ugyanis ennyit veszítettek a filmmel. Az aids-korszakban egymást érik az (elsősorban férfiak közti) homoszexuális kapcsolat gyötrelmeit és örömeit viszolygás nélkül, együttérzéssel bemutató történetek, melyek nyíltságukkal így is sokkolták és felháborították a nagyközönséget, mint például Arthur Hiller tizenhét éven aluliaknak csak szülői felügyelettel ajánlott Making Love-ja (1982), vagy Stephen Frears egy azonos nemű, de különböző fajú párost (a pakisztáni emigráns Omar és a szőke angol punk Johnny) szenvedélyes jelenetekben is bemutató Az én szép kis mosodám-ja (1985). Bár a 21. századi médiában a legkülönfélébb talk-showk, sorozatok és valóság-showk megszokott szereplői lettek a melegek, úgy tűnik a vásznon performált „meleg csók” még mindig alkalmas arra, hogy felborzolja a kedélyeket (lásd Mulholland Drive, 2001, Brokeback Mountain, 2005 stb.).
Trükkös-technikás csókok
Hogy nemcsak színészek, hanem különböző filmes eszközök is „részt vehetnek” a filmcsókban, azt már a némafilm felfedezte magának. Bevillanó szubjektív képek montázsával, az élmény jellemzését szolgáló különleges fényképezéssel, vagy a szereplők szokatlan testhelyzetével számtalan film kísérletezett. Clarence Brown már említett, innovatív vizuális megoldásokban bővelkedő Az asszony és az ördög (1926) című filmjében William Daniels a csókjeleneteket is gondosan fényképezte. A természtes gyertyafény arcokon visszaverődő fényében látható így a filmtörténet első horizontális pozíciójú csókjelenete, melyben Garbo és Gilbert csók után egymás mellé szorítják arcukat. Nem annyira a virtuóz fényképezese, mint inkább a fejtartás miatt számít speciálisnak Mary (Kirsten Dunst) és Peter (Tobey Maguire) csókja a Pókemberben (2002), melynek során a zuhogó esőben éppen fejjel lefelé lógó fiút a lány alulról csókolja meg, amihez egyébként egy kicsit le is kell húznia a maszkot a Pókember szájáról.
Murnau Virradat (1927) című, egy férj elcsábításáról, majd visszatéréséről szóló filmjében a dramaturgiai fontosságú csókokat látomások, szubjektív képek teszik vizuálisan is kiemeltté. A Városi Nő a metropolisz képileg is megjelenő forgatagát ígéri csók közben a Férfinak, aki végül Feleségével kibékülve, egy híressé vált, egymásrafényképezett jelenetben sétál át a városi forgalmon. Sértetlenül vágnak át a rohanó lovaskocsik és automobilok között, hogy végül csókjukkal forgalmi dugót idézzenek elő. A Vörös cárnőben (1934) Sternberg, szokás szerint, Dietrichnek állít mozgóképes emlékművet, amikor Katalin cárnőként, Alekszej herceggel váltott érzéki csókját az ágyat szegélyező, megmarkolt fátyol mintázatán keresztül mutatja be. Bármennyire is szándékos volt Stanley Kramer és a Columbia részéről a Találd ki ki jön ma vacsorára (1967) fekete-fehér párjának (Sidney Poitier−Kathie Houghton) először filmen való szerepeltetése, mivel az Martin Luther King meggyilkolásával egyidőben került volna moziba, taxis csókjukat csak a kocsi visszapillantó tükréből láthatjuk. Az 1968-as A Thomas Crown ügyben (1968) pedig a biztosítási detektívnő (Faye Dunaway) és a bankrabló milliomos (Steve McQueen) egy feszült, érzéki, néma és több mint hat perces sakkjátszma után hetven másodpercnyi, majdnem megszakítatlan csókban forrnak össze, melyet a kamera folyamatosan körülöttük forogva mutat be. A végül egy elmosódó képben feloldódó, virtuóz csókjelenetet több napon át, összesen nyolc órányi forgatással vették fel.
Filmekből ellesett, leutánzott, kilopott: csók a csókban
Az ifjú Sherlock Holmes (1924) szégyenlős mozigépésze (Buster Keaton) az éppen vetített filmből lesi el, milyen sorrendben kell udvarolni, gyűrűt és puszit adni… majd csecsemőket ringatni. A hollywoodi stúdiófilmek kulisszái mögött játszódó, ironikus és ötletektől hemzsegő Ének az esőbennek (1952) még a zárójelenete is önreflexív: a cselekmény során egymásrataláló Kathy (Debbie Reynolds) és Don (Gene Kelly) saját, filmbeli filmjüket reklámozó óriásplakát előtt, hasonló beállásban csókolóznak. Szellemes, keresztvágással megoldott imitáció látható az E.T.-ben (1982) is: miközben E.T. otthon a tévében John Wayne és Maureen O’Hara (A nyugodt férfi, 1952) szerelmi jelenetét nézi, hasonló mozdulatok és események zajlanak Elliott (Henry Thomas) és szőke osztálytársnője (Erika Eleniak) között, a biológialaborban: a békák kiszabadulásának zűrzavarában, a Ford-film eredeti zenéjére, Elliott megragadja a kislány karját, magához öleli és megcsókolja. A Cinema Paradiso (1989) középkorú filmrendezője Salvatore Di Vitto (Jacques Perrin) harminc év után tér vissza a kis szicíliai városkába, egykori kedvenc mozigépészének temetésére. Az Alfredo (Phillippe Noiret) által rá hagyományozott filmszalagot később nézi meg: a falu papja, Adelfio atya által kicenzúrázott, így a falu mozijában soha le nem vetített, leplezetlen, szenvedélyes szerelmi jelenetek a filmcsók „történetét” szervezik rövid, de annál intenzívebb montázsba − ahogyan valami hasonlóval próbálkoztunk mi is a fentiekben.
Hasznos és tovább használható források
- Cane, William (2006): Kiss Like a Star. Smooching Secrets from the Silver Screen. Griffin Publishers.
- Jeles András (1998): Filmcsók. Filmvilág, 10: 8−10.
- Phillips, Adam (1994): On Kissing, Tickling and Being Bored. London: Faber and Faber.
- Robertson, Patrick (2001): Film Facts. London: Aurum Press.
- Shanaz Shakir (2006): Investigate and Critically Reflect on the Ways in Which Viewers React to Same-Sex Romantic Screen Kisses. Kézirat.
- Szilágyi Ákos (1985): Kis magyar filmszexológia. Filmvilág, 1: 25−30.
- Williams, Linda (2006): Of Kisses and Ellipses: The Long Adolescence of American Movies. Critical Inquiry, 32: 288−340.
