Elsőfilm a turkálóból

Anca Damian: Întâlniri încrucişate / Crossing Dates / Keresztutak

„Amikor találkozol egy másik emberrel, akkor saját magaddal is találkozol benne” – valahogy így szólt a Keresztutak plakátjának az ajánlója, s én naiv szívvel le is forgattam egy ehhez illő filmet magamban: azt vártam, hogy lesznek majd nekem is, a filmnek hála, „keresztutaim” karakterekkel, egyéni drámákkal... azt reméltem, hogy találkozom AZ emberrel.

Persze dicséretes legalább az, hogy nem egy gagyi licis-, vagy szenvedős szerelmesfilm készült megint kis hazánkban fiataljainknak... és hogy Anca Damiannak, a film rendezőnőjének ez az első nagyjátékfilmje (mondjuk ez tény, nem a „dicséretes” kategória, mindössze jószándékból csalok). Egyebet, úgy érzem, még ha kínzások alá vetnének, se tudnék mondani a film védelmére.

Apropó, kínzások. A film alatt eszembe jutott Stephen King egyik nagyszerű regénye, a Tortúra, amelyben írói frusztrációjából ihletődve megírja a rossz művészek horrorját. A regény főszereplője (egyes szám első személyben ír!) egy író, aki autóbalesete után egy elmebeteg olvasójánál ébred, s ettől a pillanattól kezdve a fogvatartója kegyetlenül számonkéri tőle a regényeiben elkövetett olcsó megoldásokat, majd miközben megcsonkítja az írót, arra kényszeríti, hogy írja újra a regényeit. Hogy miért jutott eszembe? Talán mert egyre inkább azt érzem, hogy ezt a számonkérést intézményesíteni kellene.

Aki viszont a Keresztutak olcsóságait át tudná vágni, szerintem egy életműdíjat is megérdemelne. Gondolok itt arra a kínkeserves törekvésre, hogy olyan divatosan összegabalyodjanak a történetszálak, mint ahogy kedvenc közönségfilmjeinkben – ezzel az a baj, hogy rafináltság helyett a nézőnek végig azt kell éreznie film közben, hogy valamiből kimaradt, majd frusztrálni kezdi, hogy ezt pontosan nem is érti, akkor mi is történt és miért, hogy is jutott ide a történet, végül gyanút fog, hogy talán hülyének nézik őt, és akkor már régen rossz minden. Az egyik ilyen tipikusan elvarratlan szál egy lányról szól, aki előbb sírva bujkál egy hotelszobában (nem tudni, hogy ki elől), majd amikor a film vége felé meg kellene tudjuk, hogy mit is keresett abban a hotelszobában, arra már szegény rendezőnőnk is elfelejti. Aztán ugyanígy járunk a lány frissen szabadult testvérével is: a végén hiába várjuk, nem igazán értjük meg, miért nem akar megmozdulni az autóról. Vagy van még egy rab, aki magára veszi kedvenc rádiós műsorvezetőjének a nevét a börtönben. Szintén egy nem tisztázott jelenet, hogy ez a börtönben életfogytiglanját töltögető fogoly miért érez ekkora azonosságot a rádióbemondóval, mindenesetre még kevésbé érthető, hogy miután a kedvenc műsorvezetője véletlenül elgázol valakit, akkor rajongója miért vágja fel az ereit bánatában: mégcsak baja sem lett a kedvenc bemondónak.

Az már régóta nem zavar, hogy ki mennyire epigonizál: ezt meghagyom a soha nem epigonizáló Amerikának – hogy szidhassa vele az indiai filmeket. Viszont az elkeserít, hogy valaki egy bejáratott stílus újrafelfedezésén kívül semmi többet nem képes kínálni. A Ponyvaregény óta nagy népszerűségnek örvendő találkozásos, összevarrt-szétbontott szálak meséit azóta rengetegen alkalmazták; a Keresztutak esetén óriási lehetett a rokonszenv ebből a csokorból a Korcs szerelmek című mexikói film iránt. Az alapvető különbség a két film között, azt hiszem a funkció. A Korcs szerelmek egy városportré, és a találkozási pont egy útkereszteződés, ahol egy végzetes balesetből indul ki mindhárom sztori. A Keresztutak esetén nincs semmi funkciója a találkozásoknak, megjátszott, tettetett drámák gyenge füzérének érzem az egész filmet. A figuráknak nincsenek motivációik, nincs karakterük, és ez nem a színészek hibája, hiszen szerencsétleneknek minden bizonnyal dunsztjuk sem volt, hogy éppenséggel mit is, kit is játszanak, csak csinálták nagy boldogtalanul (egyébként talán ezért is van az, hogy a mellékszereplők sokkal hitelesebbek). A film képi világa kopott, de minden bizonnyal ez sem koncepció: gondolom azért ez az eljárás, hogy a snittek színkülönbségeit egységesítsék, korrigálják. Az egykamerás, dokumentarista filmezést szintén tettetettnek érzem, viszont ebbe már nem is kötök bele – nem ezen múlott.

Mindenesetre legalább van benne két elővillanó mell is (természetesen női), és egy jó tanulság: kevés pénzből is lehet filmet csinálni, és érdemes benne eljátszani az idősíkokkal: hátha így nem annyira feltűnő, hogy hiányzik az egésznek épp csak a tétje hiányzik.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.