A városban zaj van, vidéken fűrészelnek…

Interjú Várhegyi Rudolf hangmérnökkel

„Nagy szerencse, ha az ember azzal foglalkozhat amit igazán szeret.” Ezt egy terepszemle során mondta nekem egy Békés megyei boncorvos. Ugyanazzal a kíváncsi, élénk tekintettel beszélt szakmájáról, mint Várhegyi Rudolf, aki szintén vagdos, csak épp szervetlen anyagokat, dialógokat, hangsávokat. Rudolfot számos hazai rendező hívta már csapatába, például Péterek (Tímár, Gothár, Gárdos, Politzer) és Andrások (Muhi, Szőke, Kardos), no meg számtalan kisjátékfilm-rendező is. Különbség is van persze a boncorvosok halottai és Rudi hallottai közt. Utóbbiak közszemlére tétetnek.

Szakmabeli ismerőseimnek nagyrésze egész más végzettséggel rendelkezik, mint amilyen munkát végez. Úgy tudom, te sem lógsz ki a sorból.

Kezdetben nyilvánvaló volt, hogy földmérő leszek, hisz az alapvégzettségem földmérő. Elhelyezkedtem egy nagy budapesti vállalatnál, a Földmérő és Talajvizsgálónál, ahol gabonasilók süllyedését mértem. Ez egy igen romantikus dolog, mert kaptunk ketten egy terepjárót, és az ország különböző pontjait járhattuk be vele. Szellemében ez már hasonlított kicsit a filmezéshez. Ami szörnyű volt, az az irodai része, azért is hagytam ott az állásom. A rendszerváltás előtt ritkulni kezdtek a nagy beruházások, csak ültünk bent és úgy tettünk, mintha valami nagyon fontos rajzon töprengenénk, miközben egy, a pausz papír alatt megbúvó regényt olvasgattunk. Egy energiával teli fiatal pályakezdőnek ez maga volt a börtön.

Áhá, szóval az ott olvasott regények tereltek a történetek világa felé.

Majdnem. Gyerekkoromban nagyon szerettem moziba és filmklubokba járni, és egy forgatást látva órákig tudtam álldogálni a járdán. Így aztán a 80-as évek elején, pályaelhagyóként bementem a hihetetlenül hierarchikusan működő filmgyárba, és mondtam, hogy mindegy milyen státuszban, de foglalkoztassanak, ha tudnak. Először kvázi elhajtottak, de elég szívós voltam, így lettem világosító. Világosítónak mindenkit felvettek, a sittről kikerült arcoktól kezdve az elvetélt művészekig mindenkit; szívesen fogadtam az ajánlatot. Hosszú lenne elmesélni, hogy keveredtem a hangmérnöki pályára. Egyébként felvételiztem később operatőr szakra is, ahova majdnem fel is vettek, de a hang maradt az igazi szerelem.

Mégis, mivel ejtett rabul a hang világa? Ez egy módfelett alázatos, reflektorfényt nem kapó, babrás munka.

Azt élvezem benne igazán, hogy van egy leforgatott anyag, ami olyan amilyen, néha semmilyen, és akkor elkezdjük felöltöztetni. Megkapja a zoknit a lábára, felhúzzuk rá az alsónadrágot, a trikót, és egyszer csak elkezd működni, megjelennek az apró dramaturgia üzenetek. Bármilyen furcsa, de az, hogy drámai, humoros vagy megható hatása van egy jelenetnek, az nagyban függ a hangtól, az effektektől.

Ezek szerint az utómunkát jobban szereted.

Amikor folyamatosan filmfelvételeket csinálok, vágyom a stúdió után, hogy én irányíthassak mindent egy potméterrel, mert hát a forgatáson egy háborgó tengeren próbálsz különböző nemes halakat kifogni, ami küzdelmes. Amikor viszont egy hónapot ülök a stúdióban, begörcsöl a vállam, nem hallok már rendesen, akkor szívesen megyek bárhova forgatni.

Mégiscsak a sikerélmény az, ami erőt adhat a munkához, és a hangmérnököt is akkor szeretik, ha nem venni őt észre. Hol érhető tetten a siker?

Nézd, minden reggel úgy kezdődik, mint egy lovagregény, felvesszük a vértjeinket, kilovagolunk a csatatérre, percenként halunk meg. Vagy hasonlíthatnám a halászathoz is, kiteregeted a hálód, kihúzod minden nap, és ebből a sok kis apró valamiből kell összehozni egy filmet. Aztán rengeteg emberi és technikai tényező befolyásolja a forgatás minőségét. A legtöbb produkció amiben dolgoztam, eredeti hangos felvétel, és hát ennek a maradéktalan megvalósítására reálisan igen kis helyen van esély. A városban zaj van, vidéken fűrészelnek, megy a repülő, ez mind nem illik bele egy filmbe, és közben szoros az anyagi elvárás a produkcióban. A hangmérnök ebben a helyzetben kerékkötő, kiabál, hogy jön a repülő vagy indul a villamos, szóval tény, hogy nem a stáb legszeretettebb figurája.

Hol hát a sikerélmény? Kőporosy János hangmérnök mesélte nemrég, hogy mikor Greenaway egyik jelenetében dolgozott, a holland stáb a felvétel végén megtapsolta. Ez itthon előfordulhat?

Én ezeket csak külföldi werkfilmeken látom döbbenten, például amikor egy kutyaidomárt megtapsolnak, ha ügyes volt. Itthon ez másképp működik, bár ahogy egyre több ember dolgozik bérmukában külföldieknek, szembesülnek az ottani elvárásokkal, és rugalmasabban áll itthon is a helyzethez. Az a baj, hogy amikor kint vagyunk egy forgatáson, azt gondolják a stábtagok, hogy ma már annyiféle technikai csoda létezik, majd a különböző zajokat kiszűrjük. Ez csak részben igaz, ráadásul ennek ára van, pénz pedig nincs. Magyarázkodni a muszternézésnél viszont már nem lehet. Ez egy ilyen viszontagságos iparág.

Várhegyi Rudolf

Szoktad figyelni mások munkáit? Csukott szemmel mozifilmet nézni? A már említett hangmérnök kollégád például Spielberg Cápájának nézése közben megemelte képzeletbeli kalapját a később Oscar-díjat kapott hangmérnök előtt. Te kihallod a szakmád a filmekből?

Hallom, persze. Magyar filmeken belül is, de magyar kontra külföldi filmek közt is hallani különbséget, ugyanakkor léteznek nemzeti sajátosságok. Különböző a ritmikája, a dinamikája, vagy épp erőteljesebb a hangi világa egy alkotásnak. Az amerikaiak például nagyon erős hanghatásokkal dolgoznak. Ha becsuknak egy ajtót, az szól. Vonzza a figyelmet, hogy ne tudjon gondolkodni a néző. A Jumanji rendezője készített egy kevésbé sikerült filmet, aminek a magyar szinkonjának a készítésénél voltam jelen a filmgyárban, azt hittem leesem a székről. Az első reakcióm az volt, hogy ez igen. Megjelennek az őslények, csikorog a köröm, csak hát a kérdés, hogy ez az erőfeszítés egy gyerekfilm esetén milyen hatással van egy tíz éves kölyökre? Jancsó fogalmazta meg ezt jól, hogy nagyon erős ezeknek a filmeknek a hatása, de nem engednek másként gondolkodni. Elkapja a nyakad, és visz magával. Ezzel szemben mondjuk Almodóvar legújabb filmjében, a Volverben annyira alázatosan húzódik meg a hang a kép mögött, hogy ha én lettem volna a hangmérnök, szinte szemlesütve engedtem volna ki a munkát a kezemből, annyira visszafogott zaj- és zörejvilága van. De hát ez nem lehet véletlen.

Otthoni stúdiód van, vagy bérelsz valahol egy helyet?

Ahogy a hangmérnökök többsége, én is egy bizonyos stúdióban szeretek dolgozni. Előnyös ugyanazt a rendszert és fejhallgatót használni, hisz akkor van egy viszonyítási alapod, minekután megszoktál már egy hangzást. Folyamatos küzdelem, hogy nemzetközi színvonalú legyen a film hangja és a technika, amivel készül, ugyanakkor magyar árakkal kell kalkulálni. Nagy dilemmában vagyok, amikor tudom, hogy nincs pénz hangutómunkára, tudom a stúdióárakat is, és ott állok, hogy elvállaljak-e egy munkát egy rosszabb stúdióban. Néha azt kell mondani, hogy ebből kimaradnék.

Mégis, mi alapján döntesz egy felkérésnél?

Vagy olyan rendezőnek csinálok filmet, akit nagyon tisztelek, vagy pedig magában a filmben hiszek nagyon. Bárkivel hajlandó vagyok a pokolra menni, ha azt érzem, hogy a szívét-lelkét beleteszi. Ilyen volt nemrég Szaladják Pisti, akivel a Madárszabadító, felhő, szél című nagyjátékfilmjét csináltuk. Két hetet forgattuk a húsz perces filmjét, s mikor elkezdtük összevágni, azt mondta a Pisti, hogy ezt nem lehet húsz percben bemutatni, mert olyan, mintha egy buddhista meditációt akarnánk ennyi idő alatt letudni, és készüljek fel rá, hogy egy másfél órás film lesz belőle. Persze a költségvetés maradt egy húsz perces film költségvetése. Két amatőr főszereplője van a filmnek, az egyik civilben grúz festő, aki három mondatot nem tudott megjegyezni, de a helyszínen úgy volt, hogy majd az utószinkron megoldja. Eljött a szinkronizálás ideje, vak sötét stúdió, vászon, és hát nem működött a dolog. A másik szereplő ráadásul egy gyerekszínész volt, akinek viszont egy év alatt annyit változott a hangja a mutálás miatt, hogy három nap kellett, míg megszoktam a hangját a fejével. Az első nap egy centi hasznosat nem tudtunk felvenni, a főszereplő nem tudta a saját szájmozgását leszinkronizálni, ráadásul minden instrukció összezavarta. Összeült a válságstáb, hogy itt egy mutáló gyerek és egy grúz festő aki nem tud szinkronizálni, és ők ketten végigbeszélik a filmet elejétől a végéig. Mindez filmszemle előtt egy hónappal. Végül azt a döntést hoztuk, hogy levettük a képet a vászonról, megpróbáltuk hatásában azt a hangulatot hozni, ami a forgatáson akkor volt, és elmondták lazán a szöveget. Tudtam, hogy ebbe majd belepusztulok, hisz rávágni a már hitelesebb, de csöppet sem szinkron szöveget valakinek a szájára, ráadásul oroszul, nem könnyű feladat. Szavanként vágtam. Fájdalom, hogy én ezt picit érzem is a filmen, de összhatásában az a fajta elgondolás és hangulat amit Pisti el akart érni, az megvan. Itt is a végeredmény az, ami utólag kárpótol a sok munkáért, és mondom, Szaladják hite.

Elég sok rendezővel akadtál össze az elmúlt húsz évben. Érzel valami változást a rendezők hozzáállásában?

Korábban, bár szintén voltak kóklerek a filmszakmában, mégis létezett egy mérce, amit meg kellett ugrani ahhoz, hogy ott tudjon maradni az ember. Egy forgatáson például nagyon nehéz csendet csinálni. Két ember volt, akinek nem kellett csendet teremtenie, mert amint elkezdett instruálni egy színészt, néma csend lett körülötte. Az egyik Dömölky János, a másik Makk Károly. De ugyanilyen érdekes volt újabban Mundruczóval dolgozni, akivel ha csak az utcán találkozom, nem biztos, hogy rögtön közös nyelven beszélünk, de lenyűgözött a filmhez való hozzáállása. Szintén meghatározó élmény volt régi ismerősöm, Pálos György Sztornójának tavalyi forgatása, ahol számtalan lelkes, nagyszerű embert ismerhettem meg. Persze régen végig kellett járni a hierarchiát. Úgy lehettél csak gyártásvezető, ha előtte hivatalsegéd voltál a filmgyárban. Az volt a dolgod, hogy a szakszervezeti ipari szódásballont, az egyetlen valamit, amit az akkori szakszervezet ki tudott harcolni, oda kellett szállítanod a forgatásra. És hát miközben ezzel a szódásszifonnal rohangáltál, és érdeklődő voltál, beletanulhattál abba, hogyan működik a filmgyártás. Muhi Andrissal például régóta dolgozom együtt különböző posztokon, ő most az Inforg Stúdió vezetője, de korábban jogászként végzett, a Csepel Műveknél volt gyárigazgató. Öltönyben igazgatóskodott, éjszakánként meg a Hartai Lacival forgattunk, és ő volt a sofőr, a világosító, a kábelhúzó stb. Benne is a filmkészítő alkotóra leltem, ő megtette azokat a lépéseket, amelyek jó belépők ahhoz, hogy hitele legyen a filmszakmában. Ezért is csinálok nála szívesen filmeket.

Soha nem volt olyan időszak, hogy abbahagytad volna?

Egyszer sikerült olyan helyzetbe kerülnöm, hogy az összes hangberendezésemet ellopták az autóból. Mindent. A Balázs Béla Stúdióba mentem, ahol nem volt semmilyen felszerelés, és mindent összepakoltam, hogy majd ott utómunkázunk. Valahol egy szentendrei fagylaltos tájékán elgyengültünk, és amíg fagyiztunk, kipakolták az autót. Azt gondoltam, hogy ez egy égi jel, abba kell hagyni és más után nézni. Többmilliós cucc volt. Különböző helyeken hirdettem, rádióban is, jutalmat ajánlotta fel. Pár hét múlva, amikor már tiszta fejjel kezdtem újra gondolni mindent, munkahelyet kezdtem volna keresni, mert hát lehetsz te a világ legjobb hangmérnöke, ha valami szar technikával mész dolgozni, elveszted a hiteled és nem is tudsz jó minőséget produkálni. Ebben a szakmába, ha valami nyereség adódik, rögtön bele kell injekciózni a technikába, rohamosan fejlődik. Szóval eltelt pár hét, és jelentkezett valaki, hogy tárgyalhatunk a dologról. Elindultunk egy magas összegről, és a végén egy kisebbért sikerült visszavásárolnom mindent. Amikor megkaptam a bőröndöt, az összes felszerelés közül egyetlen fejhallgató hiányzott, valószínűleg csak azt ismerte fel, a többi ismeretlen vasdarab volt számára. Na és akkor azt mondtam magamban, hogy ez több valami földi dolognál, muszáj tovább csinálni, mert föntről is meg lettem támogatva.

 


Válogatott filmográfia

Sztornó (r. Pálos György, 2006), A 639. baba (r. Dési András, Móray Gábor, 2005) Madárszabadító, felhő, szél (r. Szaladják István, 2005), Résfilm (r. Kardos Sándor, 2005), A fekete kutya (r. Forgács Péter, 2005), Na végre itt a nyár! (r. Fonyó Gergely, 2002), Szent Iván napja (r. Meskó Zsolt, 2003), Aranymadár (r. Szaladják István, 1999) uristen@menny.hu (r. Kálmánchelyi Zoltán, Stefanovics Angéla, Végh Zsolt, 1999).



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.