Jelenetek egy filmtörténetből

Svéd filmtörténet 3.

Fejlődőképesség, világszintű elismerések, Bergman – a svédek igazán megdolgoztak a sikerért az elmúlt évtizedekben. De vajon elég lesz-e ez az erőfeszítés a következő évtizedekre is? Hogyan lehet kiküszöbölni egy újabb válságot? Mire képesek Bergman nélkül? És a legfontosabb: egyáltalán van-e élet Bergman után?

A többi országhoz hasonlóan, a svéd filmiparnak is rendkívül nagy gondokat jelentett a televízió megjelenése, a hollywoodi produkciók beszivárgása, valamint a különböző filmgyártó cégek becsődölése. A Svéd Televízió 1956-ban kezdett sugározni, így a televíziózás nagyon rövid idő alatt maga mögé szorította a mozizást. Ilyen körülmények között nagyon veszélyessé és bizonytalanná vált a filmkészítés jövője. A filmgyártó cégek nem akartak kockáztatni, ezért ismét háttérbe szorultak a túlzottan „művészi” filmek, és újból előtérbe kerültek a nézőcsalogató, könnyed kis táncos-zenés vígjátékok és melodrámák (pl. a Hetedik mennyország / Sjunde Himlen, r.  Hasse Ekman, 1956; Lille Fridolf och jag, r. Torgny Anderberg, 1956; Änglar, finns dom? / Do You Believe in Angels?, r. Lars-Magnus Lindgren, 1961).

Anyagi hátteret a svéd filmnek!

A 60-as évekre szükségessé vált egy új módszer kidolgozása, mellyel megszüntethetik a televízió megjelenése által okozott mozis problémákat. 1962. május 1-jén a filmiparban dolgozók tüntetést szerveztek (akárcsak elődeik 30 évvel azelőtt), Ingrid Thulin színésznő vezetésével. Az elégedetlenséget az értetlenkedés szülte, mivel felfoghatatlannak tartották, hogy miért nem támogatja a kormány a kulturális tevékenységek és produktumok létrehozását. A felvonulást komoly tettek követték, mivel 1963-ban a kormány létrehozta a Svéd Filmintézetet (a Svenska Filminstitutet), melynek az volt a fő célja, hogy támogassa és fejlessze a svéd filmipart. A kormány által kidolgozott program lehetővé tette, hogy új rendezők is esélyt kapjanak a bizonyításra, emellett pedig nemzetközi szinten is népszerűsítették a svéd filmet. Ugyancsak a Svéd Filmintézet nevéhez kapcsolódik a ’64-től folyamatosan minden évben kiosztott Guldbagge-díj (a guldbagge aranyos rózsabogarat jelent svédül), ami a svédek hivatalos filmdíjának számít.

Új rendezők és filmesek szempontjából ez az időszak nagyon termékenynek számít. Rengeteg új név bukkant fel a palettán.

Sven Nykvist, Andrej Tarkovszkij

Talán a svédek leghíresebb operatőrének számít Sven Nykvist, aki Arne Mattson, Alf Sjöberg, Schamyl Bauman, Gunnar Hellström, Kurt Hoffmann, de leginkább Bergman mellett bontakozott ki – utóbbival közösen csaknem 20 filmet készített.

Nykvist pályája álomszerű, hiszen a későbbiekben a rengeteg Oscar-díj elnyerése mellett olyan híres rendezőkkel is együtt dolgozott, mint Roman Polanski (A bérlő / Le Locataire, 1976), Lasse Hallström (Gilbert Grape, 1991), Andrej Tarkovszkij (Áldozathozatal, 1986), Woody Allen (Bűnök és vétkek, 1989; Egy másik asszony, 1988), vagy Louis Malle (Csinos kislány, 1978; Fekete hold, 1975), és néhány filmet is rendezett, melyek közül Az ökör (Oxen, 1991) Oscar-díjra is volt jelölve. Nykvist tehát bőségesen kitett magáért.

Búcsú a szemérmeskedéstől

Ugyancsak Bergman mellett kezdte karrierjét Vilgot Sjöman, aki teljesen új szemszögből mutatta meg az amúgy sem túl prűdnek nevezhető svédeket. Sjöman első filmje, A szerető (Älskarinnan, 1962) a szexuális forradalom előfutárának tekinthető, az ezt követő 491 (1963) pedig már a revolúció előszele. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a svéd cenzorok azonnal be is tiltották a filmet túlzott explicitása miatt (szexuális explicitásról van szó természetesen). A következő évben egy nézőbarát, vágott verzió került a mozikba, amit aztán még több Sjöman-alkotás követett. Az I Am Curious (Yellow) (Jag är nyfiken – en film i gult, 1967) hatalmas botrányt kavart, még Amerikában is, ahol valósággal pornófilmnek minősítették. Természetesen ez is be volt tiltva, és mire legalizálták, a legkelendőbb portékává nőtte ki magát – Sjöman filmje lett minden idők legfelkapottabb exportfilmje. A film célja egyáltalán nem a megbotránkoztatás volt, csupán egyszerű kísérlet volt arra, hogy kiszélesítse az emberek látószögét, megbarátkoztassa őket a szexuális felszabadultsággal.

Vilgot Sjöman: I Am Curious (Yellow)

Az első próbálkozást egy második is követte, I Am Curious (Blue) (Jag är nyfiken – en film i blått, 1968) címmel, hasonló felépítéssel. A Sjöman által generált botrányt a szemfülesebb rendezők (és nem voltak túl sokan) arra használták ki, hogy időközben felkapott exportcikké változtassák a könnyedebb svéd „sexploitation”-filmeket. A  „kíváncsi vagyok” széria hatalmas sikernek örvendett bel- és külföldön is, hiszen olyan húrokat pengetett meg, melyeket titkon a néző is szívesen megpengetett volna, csak nehezére esett bevallani. Kedvesen buja filmek ezek, melyeket később durvább, közönségesebb szexfilmek váltották fel – kitalálták és egyre gyakrabban használták a „svéd vétek” kifejezést. Annak ellenére, hogy a 80-as évekre gyakorlatilag felszívódtak a svéd szexfilmek, nem véletlenül asszociáljuk a mai napig a dúskeblű, meztelenül fürdőző szőke hölgyeket ezzel a műfajjal.

A Bergman-ellenes tábor

Persze nemcsak a szex és a felszabadultság volt a kulcsszó ebben az időszakban. Az irigykedő rendezők divatjává vált, hogy utálják Bergmant és az „előző generáció” rendezőit. Senki nem tudta túlszárnyalni Bergmant és ez komoly frusztrációkat szült. Ilyen rendező volt például Bo Widerberg (Kvarteret korpen / Raven’s End, 1963; Elvira Madigan, 1967; Gyilkos a tetőn / Mannen på taket, 1976;), a később Hollywoodba emigráló Jan Troell (Here's Your Life / Här har du ditt liv, 1966; Emigránsok / Utvandrarna, 1971; Új haza / Nybyggarna, 1972) és Stefan Jarl (They Call Us Misfits / Dom kallar oss mods, 1968; A Decent Life / Ett anständigt liv, 1979) – politikai és szociális, valós drámákat akartak, melyek élethűen portretizálják Svédország helyzetét. Bergmant divatjamúltnak tartották, és filmjeikre leginkább a francia újhullám és az amerikai független filmes John Cassavetes stílusa gyakorolt mély hatást. Widerberg nagyon fel volt háborodva Bergman miatt, aki szerinte nem mert igazi művész lenni, hiszen minden egyes alkalommal ugyanazokat a témákat ugyanazon a módon szemléltette filmjeiben. Szerinte Bergmannak kockáztatatnia kellett volna, hogy friss, innovatív témákhoz nyúljon.

Ebben a harcias időszakban a gyerekfilmek száma is megugrott, főként Olle Helbom rendezőnek és Astrid Lindgren írásainak köszönhetően. Hiszen ki ne ismerné, bár hallásból a szeleburdi Harisnyás Pippi kalandjait (Pippi Långstrump, 1969).

Olle Hellbom: Pippi Långstrump

Ugyancsak Bergmannak köszönhető Tage Danielsson és Hans Alfredson felfedezése. A mester szólt az eredetileg komédiásként tevékenykedő páros érdekében a stúdióknál, hogy engedjék meg  nekik, hogy filmet készítsenek. Elbűvölő humoruk olyan alkotásokat eredményezett, mint a The Apple War (Äppelkriget, 1971), Docking the Boat (Att angöra en brygga, 1965), és a már azóta világhírűvé vált Picasso kalandjai (Picassos äventyr, 1978).

Tage Danielsson: Docking the Boat

Gördülékeny vagy kínkeserves?

A 70-es évek számos új tehetséggel és filmrendezővel látta el a svédeket. A korábban reklámokat rendező Roy Andersson elkészítette legelső nagyjátékfilmjét (Svéd szerelmi történet / En Kärlekshistoria, 1970), amit az anyagi és mindenféle egyéb csődöt jelentő Giliap (1975) követett. Hírnevét csak húszévnyi pihenés után, az ezredfordulón tudta rendbe szedni, a Dalok a második emeletről (Sånger från andra våningen, 2000) hatalmas sikernek örvendett világszerte, és a 2007-es Te, aki élsz (Du levande) is nagyon népszerűnek bizonyult. Az addig csupán ABBA-videoklipek készítőjeként ismert Lasse Hallström (aki amúgy Bergman egyik nagy színésznőjének, Lena Olinnak a férje) is rendezésre adta a fejét, ennek eredményeképp készült el az A Guy and a Gal (En kille och en tjej, 1973), az ABBA-ról szóló nagyjátékfilm (ABBA: The Movie, 1977), majd a későbbiekben a felettébb bájos Kutyasors (Mitt liv som hund, 1985). Hallström neve manapság egyáltalán nem a svéd filmeket juttatja eszünkbe, ugyanis a 90-es években Amerikába költözött, és azóta olyan filmeket készített, mint a Gilbert Grape (What’s Eating Gilbert Grape, 1993), Árvák hercege (The Cider House Rules, 1999), Csokoládé (Chocolat, 2000) – otthon és a tengerentúlon is nagy sikere volt filmjeinek, de ezt leginkább elnyert díjainak száma bizonyítja.

Lasse Hallström: Chocolat

A 80-as évek elejére beköszöntött a filmgyártó cégek válsága. A kisebbek nem tudtak fennmaradni, és még az Europa Filmnek is komoly problémákkal kellett szembenéznie. A Svensk Filmindustri tudta a megoldást az Europa problémáira, így könnyűszerrel bekebelezte, ennek következtében a legerősebbé vált a piacon. Ezek után csak a Sandrews maradt vele versenyben.

A Fanny és Alexander (Fanny och Alexander, 1982) elkészítése után Bergman végleg visszavonult a filmkészítéstől, hatalmas űrt hagyva maga után a filmiparban. Furcsamód ezt az űrt leginkább női rendezők próbálták meg betölteni – nem is kevés sikerrel. Az addig csupán színésznőként tevékenykedő Mai Zetterling (The Girls / Flickorna, 1968; Scrubbers, 1983; Amorosa, 1986) volt az első úttörő, akit aztán szép számmal követtek rendezésre kiéhezett hölgytársai (Suzanne Osten, Agneta Fagerström-Olsson, Marie-Louise Ekman, Christina Olofson és még sorolhatnánk). A női rendezők egy extra érzékenységi faktort vezettek be a filmekbe: olyan részletekre világítottak rá, amilyenekre egy hímnemű rendező kevésbé lett volna fogékony. Szólnak a női mindennapokról, a mai Svédország faji problémáiról, férfi-nő kapcsolatokról – kissé másképp, merészebben és őszintébben.

Ingmar Bergman: Fanny és Alexander

Lelkes kísérletezősdi

A 90-es évek svéd filmjeiről sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy nyugodt hangvételűek lennének. Ismét új rendezők hada jelent meg a filmgyártó cégek küszöbein, mindenki bizonyítani akart. És gyakorlatilag mindegyikük meg is kapta az esélyt, hogy bizonyíthasson. Így kerültek olyan nevek a körforgásba, mint Björn Runge (Harry and Sonja / Harry och Sonja, 1996), Kristian Petri (Between Summers / Sommaren, 1995), Ingmar Bergman fia, Daniel Bergman (Expectations / Svenska hjältar, 1997), Daniel Fridell (Under ytan / Beneath the Surface, 1998) és talán közülük is a leghíresebb, a pszeudo-dokumentarista Lukas Moodysson (Fucking Åmål / Kurva Amal, 1998; Tillsammans / Együtt, 2000; Lilja 4-ever, 2002). Svédországban ugyancsak Moodysson nevéhez fűződik a Trollywood kifejezés is (Dániában amúgy Lars von Trier nevéhez), ami a svéd Trollhättan községben kialakított stúdióban forgatott filmekre utal. Nyereségesebbnek tűnt a stúdiókat vidékre költöztetni, így sokan elvonultak Stockholmból, hogy megfelelőbb anyagi és technikai körülmények között dolgozhassanak.

Lukas Moodysson: Lilja 4-ever

A legfrissebb generáció abban különbözött az előzőtől, hogy nem támadta, hanem igenis elismeréssel tekintett Bergman munkáira. Kristian Petri jegyezte meg nagyon ésszerűen, hogy „azt hiszem, Majakovszkij mondta, hogy minden orosz író Gogol köpönyegéből bújt ki. Svédországban talán azt mondhatnánk, hogy valamilyen szinten minden filmkészítő belenézett Bergman tükrébe”.

Az ezredforduló ismét új arcokat sodort a filmes élet mezejére, így Moodysson produceri támogatásával, a libanoni származású Josef Fares nagyot „robbanthatott” Jalla! Jalla! (2000) és Zozo (2005) című alkotásaival. A bevándorlók életét portretizáló, vígjátéki formába öntött film a (török, iráni, arab) bevándorlók valódi szociális problémáinak ábrázolásával valóságos divatot teremtett (egyéb példák: Det nya landet / The New Country, Geir Hansteen Jorgensen filmje, vagy a Vingar av glas / Wings of Glass, Reza Bagher filmje – mindkettőt 2000-ben mutatták be). Nagyszerű példa a svédek három fő problémájának (erőszak, erőszak a családban, bevándorlók) egybeolvasztására a három szálon futó Mikor leszáll a sötétség (När mörkret faller, 2006) Anders Nilsson rendezésében. A 2000-es évek viszonylag csendben telnek. A néhány kiemelkedő sikert leszámítva a svéd film szekere úgy döcög, mintha semmi sem húzná. Ennek ellenére meglepő tényként kell elkönyvelni, hogy Európában Svédországban található a legtöbb mozi, és 2005-ben 14,6 millió mozijegyet adtak el – ne feledjük, hogy egy hozzávetőlegesen 9 millió lakosú országról beszélünk.

Ami a sikereket illeti, nem szabad megfeledkeznünk Mikael Håfström Könyörtelenek (Ondskan, 2003), valamint Kay Pollak Hétköznapi mennyország (Så som i himmelen, 2004) című filmjéről sem. Utóbbi a 21. század legsikeresebb svéd mozifilmjének számított – egészen addig, amíg Tomas Alfredson meg nem váltotta a világot Engedj be! (Låt den rätte komma in, 2008) című alkotásával. Tudni kell, hogy Alfredson mesterműve alig jelent meg a mozikban, Matt Reeves amerikai rendező (Cloverfield, 2008) jövőre máris tervezi a film remake-jét. Nos, hajrá!  – de igen nehéz lesz túlszárnyalni az elmúlt évtized egyik legjobbnak titulált filmjét. Még szerencse, hogy nem Bergmannal próbálkoznak…

Tomas Alfredson: Engedj be!


Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.