Ha egy filmplakáton manapság feltűnnek az egykori New York-i World Trade Center ikertornyai, az ember automatikusan a 2001-es tragédiára gondol, amely kitörölte a metropolisz sziluettjéből ezt a két csodálatos, égig érő tornyot. Bár kézenfekvő lett volna ide kifuttatni a szálakat, az Ember a magasban – nagyon okosan – még csak említést sem tesz ezen eseményről.
Bár áthallásoktól nem mentes a több tucat díjjal (köztük a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscar) kitüntetett angol film, a hangsúly a monumentalitáson és a szenvedélyen van, melyek segítségével valóra vált a 20. század legművészibb bűncselekményeként aposztofált kaland, vagyis a francia Philippe Petit éteri kötéltánca a két torony között, több mint négyszáz méteres magasságban, trükkök, szemfényvesztés és biztosítókötelek nélkül.
Filmünk főszereplője, Philippe Petit már 1975-ben, egy évvel a hatalmas tett után megírta történetét a Reader's Digest magazinban, a teljes történet azonban csak 2002-ben, könyv formájában látott napvilágot (megjegyzés: a dokumentumregény magyarul is olvasható Felhőkkel táncoló - Drótkötélen az ikertornyok között címmel, a Partvonal kiadó jóvoltából). Az írás fényképekkel, rajzokkal, tervrajzokkal és Petit értő és érdekes kommentárjaival tárja fel a „bűntény” minden apró részletét, az ötlettől a nagy megvalósításig. Tárgyalt filmünkhöz ezen kötet szolgál alapanyagul, ám James Marsh rendező sokkal jobb ötlettel állt elő, mintsem egy, csak interjúkra és archív felvételekre támaszkodó, szokványos dokumentumfilm elkészítése.
Petit, barátai, társai és egykori szerelme beszámolói alapján ismerhetjük meg az ízig-vérig optimista, életigenlő fiatalember történetét, akit már gyerekkorában is csábított a magasság, és sem a szigorú szülők, sem a tanárok nem voltak képesek a földön tartani. Így kezdődött egy (nemcsak) mutatványos-karrier: Philippe Petit amellett, hogy elsőosztályú kötéltáncos, profi előadó, nagy nevettető és ügyes zsebmetsző, egy kreatív, izgága fiatalmber, a bűnügyi filmek szerelmese, teli energiával, szenvedéllyel, álmokkal. A legnagyobb álma még 14 korában, egy fogorvosi rendelőben születik, ahol egy magazinban értesül róla, hogy New Yorkban hatalmas építkezésbe fogtak és készül a későbbi World Trade Center két égbeszökő ikertornya. Petit már ekkor tudja, hogy át fog mászni a két monstrum között, ám amíg a fő cél el nem készül, új célokat kell kitűznie maga elé. Így kerül rá sor, hogy előbb a Notre Dame két harangtornya, majd a Sydney-i Harbour Bridge pillérei közé feszít kötelet, hogy ámulatba ejtse az arra sétálókat és felbőszítse a rendőrséget.
Mert bizony akármennyire is ártalmatlanok ezek a fellépések, éppen annyira illegálisak, így Petitnek többször is meggyűlik a baja a hatóságokkal, ám nagy álmáról ekkor sem tesz le, és miután átadják New York új büszkeségét, Petit és csapata akcióba lendül. És ezen a ponton kell megemlítenünk a film legüdébb dramaturgiai fogását. Az interjúrészletek és a temérdek archív felvétel mellé a készítők dramatizált jelenetsorokat illesztettek be, amelyek Michel Nyman tökéletes zenei aláfestésével valóságos krimit varázsolnak a filmből, a jó öreg brit simlis-filmek modorában. Az amúgy is szórakoztató film így még izgalmassá is válik – annak ellenére, hogy pontosan tudjuk, hogy az akció sikerült és Petit pedig életben maradt. Izgulunk, ahogy a kis csapat átjátssza a World Trade Center szigorú biztonsági rendszerét, ahogy újabb és újabb ötletekkel állnak elő, hogy előkészítsék a terepet, hogy elhelyezzék a felszerelést, ahogy megbújnak a sötétben járőröző biztonsági emberek elől, hogy végül egy ködös reggelen Philippe Petit a felhők közé lépjen.
Az egyszerre vidám és feszült légkört semmi nem zavarja meg, és bár azóta megszakadtak barátságok, véget értek szerelmek, minden érintett úgy emlékszik vissza a történtekre, mint egy nagy kalandra és csodára, aminek részesei lehettek. Amikor pedig a rendőrök letartóztatják a kötélről leszálló művészt, rögtön a mellének szegezik a kérdést: miért? Petit nem válaszol. Az álmokban és a művészetben nincs miért. Csak hátra kell dőlni és élvezni, mint ahogy ezt a filmet is. Nem lesz nehéz dolog, a rendező kitett magáért, Philippe Petit pedig nemcsak a kötélen képes megfogni a közönséget, hanem a kamerák előtt is bebizonyítja, hogy tökéletes előadóművész.
