„Mielőtt operatőr lettem volna, észre sem vettem a képeket”

Kávéházi beszélgetés Pohárnok Gergely operatőrrel

Pohárnok Gergely 2000-ben diplomázott a főiskolán, azóta generációja egyik legfoglalkoztatottabb operatőre, a fiatal magyar rendezők előszeretettel dolgoznak vele (lásd: I love Budapest, Hukkle és Taxidermia, Fekete kefe és Adás, Tejút, Fövenyóra). Eddig háromszor ítélték oda neki a Magyar Filmszemle legjobb operatőrnek járó díját.

Pohárnok Gergely

Gondolom, kacskaringós út vezetett a fotóriporterkedéstől és aztán a párizsi studióasszisztenskedéstől az operatőrködésig.

Végül is ezek mind a véletlenen múltak. Akkoriban együtt dolgoztam egy nagyon jó barátommal, aki fotós volt a Magyar Narancsban, őt ez érdekelte, elment felvételizni – én meg elkísértem. Engem felvettek, őt szegényt nem. Hát így lettem operatőr.

Ahogy ezt meséled, az jutott eszembe, hogy minden második ismert ember életében van egy hasonló történet, hogy én nem is akartam filmrendező, operatőr, szupermodell lenni, de a barátom elhívott, a barátnőm benevezett satöbbi… Ezek tényleg ilyen pillanatnyi véletleneken múlnak? Gondolom, azért előtte valamennyire mégiscsak foglalkoztatott a filmkészítés.

Nem, sőt inkább taszított. Engem a fotózásban is mindig az vonzott, ami nagyon eszköztelen, és soha nem az agyonvilágított, beállított dolgok. Inkább az, hogy egy szál fényképezőgéppel, lehetőleg egyetlen optikával vagy egy tekercs filmmel lehetett helyzetképeket kreálni, mindig ezt imádtam benne, és nem a köré épülő bonyolult technikát. Például színesben sem szerettem soha fényképezni, és mindig én nagyítottam le a saját képeimet. A filmkészítést pedig mindig sok pénzt, technikát, nagy háttérapparátust igénylő műveletnek láttam, és ez tényleg taszított benne. Távoli, misztikus dolognak tűnt számomra egy filmforgatás a rengeteg emberrel és lámpával és sok más eszközzel, valahogy úgy tűnt, hogy a technikai folyamatok sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak benne, mint maga a tartalom.

Akkor miért felvételiztél mégis operatőr szakra?

Hát ez úgy volt, hogy egy idő után valami elkezdett hiányozni a fényképezésben, amiről így utólag azt gondolom, hogy a narratív szál lehetett. A képek ugyan egymás mellé rakva is ki tudnak adni egy történetet, de ez már kevés volt, elkezdtem érezni, hogy valami mást is ki kéne próbálni, nem tudtam pontosan, hogy mit, de megfogalmazódott bennem egy erős hiányérzet. Emellett imádtam a filmeket, mindig rengeteg művészfilmet néztem, elolvastam róluk a kritikákat, tanulmányokat. És így visszanézve olyan furcsa, hogy az operatőrködés, mint a képkészítés egy formája soha nem jutott eszembe, egy filmet mindig mint sztorit néztem, és soha nem szembesültem azzal, hogy ez is egy külön szakma. Szóval volt bennem a mozi szeretete meg egyfajta hiányérzet, és amikor az említett barátom mondta, hogy ötévente indul operatőr szak, akkor arra gondoltam, hogy fogalmam sincs mi ez, de hogyha ez tényleg ennyire ritka alkalom, akkor miért ne adnék neki egy esélyt. A felvételi 3 hónapig tartott, 6 vagy 8 fordulóval. Az első néhány forduló még inkább a fotózáshoz kötődött, végigcsináltam, de szinte nem is volt tétje, mert nem akartam mindenáron bekerülni. De aztán, ahogy egyre több filmes feladat jött – például storyboardot kellett készítenünk, felépíteni egy történetet, majd fel is plánozni – rájöttem, hogy ez engem nagyon érdekel. A felvételi felétől elkezdtem érezni, hogy hú, ide tényleg tök jó lenne bekerülni. Hát így történt, de magamtól biztos, hogy eszembe sem jutott volna.

Pohárnok - Taxidermia

Utána volt olyan felismerésed, amikor azt érezted, hogy ,,igen, jól döntöttem, ez az én utam, ezt akarom csinálni”?

27 éves voltam, amikor felvételiztem. Előtte a fotózásról biztosan tudtam, hogy nekem ez megy, abból volt egy egzisztenciám, eltartottam magam, volt egy lakásom, és munkám, amit szerettem, és mindezt egyik pillanatról a másikra fel kellett adnom. A főiskolán alapkövetelmény volt ugyanis, hogy nem dolgozhattunk mellette. Így hát eleinte nem azt éreztem, hogy Úristen, ez az én utam, milyen fantasztikus, hanem azt, hogy most valamit otthagytam, amiben jó voltam, és itt van helyette valami, ami akkor beláthatatlanul komplexnek, megfoghatatlannak tűnt, pont a technikától való averzióim miatt. Nekem fogalmam sem volt az eszközökről sem, a legtöbb évfolyamtársam már sokat volt forgatásokon és tudta, hogy mi az a kamera. Én meg azt éreztem, hogy annyira sokat kell behoznom, hogy ez már csak az életkoromnál fogva sem biztos, hogy menni fog. Szóval inkább erős pánikot éreztem. Elég sokat melóztam, hogy az legalább kiderüljön, hogy ez tényleg az én utam-e, aztán további nagyon sok munka és nagyon sok szerencse kellett ahhoz, hogy viszonylag hamar lettek olyan sikereim, amelyek visszajelezték, hogy ez tényleg összejött. És akkor végre meg tudtam nyugodni. Addig tényleg csak a pánik volt.

De az, hogy elég hamar felkértek nagyjátékfilmre, meg hogy utána ezekért kaptam díjakat, amivel a szakma azt mondta, hogy jó, amit csináltam, az mind arról szólt, hogy nagyon kishitű voltam az elején ezzel kapcsolatban. És onnantól kezdve elkezdtem élvezni is amit csinálok. Mert más 18 évesen elkezdeni egy szakmát, és más 27 évesen.

Pohárnok Gergely - Adás

Kanyarodjunk vissza egy kicsit Párizshoz, ahol a főiskola előtt egy évet éltél. Ez milyen élmény volt, mennyire hatott rád a híres francia könnyedség? Emberileg, szakmailag mennyire befolyásolta a képlátásodat ez a közeg?

Ez is ugyanolyan esetleges volt, mint annyi minden az életemben. Az érettségi után elmentem egy fotósiskolába, de – bár senkit nem akarok megbántani – az a légkör, ahogy abban a rendszerváltás előtti szakiskolában az oktatás folyt, nem volt túl bizalomgerjesztő. Reggelente ott álltunk kínai munkásköpenyben, becsöngettek, bezártak egy vasajtót, és igazi kőkorszaki módszerekkel dolgoztunk, mókusecsettel retusáltunk igazolványképeket, én meg azon gondolkoztam, hogy mi köze ennek ahhoz, amit én szeretnék. Egyébként sem volt túl jó hangulat akkoriban Budapesten, nekem legalábbis nem volt jó a közérzetem, és az én generációmban szerintem rengeteg emberben volt az a késztetés, hogy menjünk külföldre, menjünk Európába. Valami hasonlót éreztem én is.

És bejött?

Igen, nagyon bejött, végülis először voltam életemben teljesen önálló, és ez felszabadító volt. Persze nem volt egy fillérem sem, rögtön találnom kellett valami munkát egy vadidegen helyen, aminek a nyelvét sem beszéltem. Számomra ez egy alapélmény volt a felnőtté válásban. Először egy étteremben mosogattam, ilyen munkát viszonylag könnyen lehetett találni. Szerettem volna a fotóhoz közelebb kerülni, és bár ebben a helyzetben ez teljesen irreálisnak tűnt, azért eljártam mindenféle fotóstúdiókba, hogy hátha valahova felvesznek. Ezek többnyire kisebb műtermek voltak, ahol divatanyagokat fotóztak. És körülbelül a 200. helyen akadt valaki, aki hajlandó volt fölvenni. Megmutattam neki a portfóliómat, elmakogtam hogy ,,magyar fotós vagyok”, ezt szeretném csinálni, és ő mondta, hogy maradjak ott egy hétre asszisztensnek, majd utána meglátjuk. Utána pedig azt mondták, hogy akkor maradhatok – és én maradtam.

És ennek a korszaknak hogy lett vége? Nem kísértett az, hogy ott maradj?

Akkoriban kerestem a helyem, felvételizni akartam az ottani iparművészeti főiskolára fotós szakra, de igazából nem tudtam eldönteni, hogy mit kezdjek magammal. Akkor még persze vízumkényszer volt, és háromhavonta ki kellett lépnem az országból. Egyszer aztán hazajöttem, úgy volt, hogy csak pár napra, és megyek is vissza, de itthon megcsapott a rendszerváltás nagyon jellegzetes hangulata: tavaszodott, tele voltak az utcák, mindenki felszabadult volt, előkerültek a barátaim, én meg húztam-halasztottam a visszautazást, míg rá nem döbbentem, hogy nekem semmi kedvem visszamenni, jól érzem magam Budapesten.

És jött a főiskola, az első nagyjátékfilmek és az első díjak.

Igen.

Fliegauf Benedek: Tejút

Amikor elolvasol egy forgatókönyvet, hogyan kezd el fölépülni benned a film látványvilága?

Van amikor nagyon beindít és egyből beugrik sok-sok ötlet, de azért általában igyekszem nem elrugaszkodni semmilyen irányba, amíg nem beszéltem a rendezővel nagyon sokat arról, hogy ő mit szeretne. Számomra kulcsfontosságú, hogy ki tudjam szedni a rendezőből – és ez néha nem könnyű – hogy milyen stílusa legyen a filmnek, ő milyennek látja. Nagyon változó, hogy ezután hogy épül föl a film. Elég extrém film volt például a Hukkle, mert nem beszélnek benne. Mindössze 8–10 oldalas volt a forgatókönyve, de furamód mégis minden jelenet precízen le volt írva benne. Azt a filmet egészen más módon kellett megközelíteni, mint azt, amin jelenleg dolgozom. [Beszélgetésünkkor Pohárnok Gergely Pejó Róbert A látogatás című filmjének forgatására készült – szerk.] Mert ez a film nagyon dialógusközpontú, és ez képileg is meghatározó. Négy ember viszonyáról szól, akik végigbeszélik az egész filmet, de igazából a szövegek mögötti viszonyok legalább annyira izgalmasak, mint amit mondanak, és attól lesz igazán érdekes ez a film, azzal lehet belevinni képileg is ezt a feszültséget, ha az is állandóan jelen van, amit kimondanak, és az is, amit nem. Számomra ebből egyértelmű volt, hogy mindig mindenkit meg kell mutatni: minden jelenetben szeretnék felvenni minden szereplőt legalább egy vagy két plánban, hogy utána a vágásnál lehessen játszani ezekkel a reakciókkal. Ha egysnittes kameramozgásokkal akarnám felvenni ezt a filmet, akkor az eredeti könyv egyszerűen nem működne. Számos ilyen tényező van már egy forgatókönyvben, ami eleve behatárolja azt, hogy milyen irányba lehet elindulni képileg. Ez egy nagyon izgalmas játék.

Említetted, hogy rengeteg filmet néztél mielőtt bekerültél a főiskolára. Ez azóta is változatlan? Tudsz ma is néző szemmel, kívülállóként filmeket nézni?

Persze, ma is nagyon szeretek filmeket nézni és iszonyúan tetszik, hogy le lehet őket tölteni.

Az internetről?

Igen, nekem az egy teljesen új perspektívája a filmezésnek. Szeretek laptopon filmet nézni, mert ez egy sokkal intimebb viszony. Az is nagy élmény persze, amikor elmész moziba, és valósággal beterít a vászon, de számomra a film is olyan, mint egy jó könyv, amihez egy laptoppal és egy DVD-vel sokkal közelebb tudok kerülni. Olyan filmekhez tudok így hozzájutni, amikhez egyébként esélyem sem lenne, legfeljebb, ha egész évben csak fesztiválokra járnék. Így pedig pár nap alatt le tudok tölteni és otthon meg tudok nézni komplett életműveket. Van például egy thaiföldi rendező, életemben nem hallottam róla előtte, sem kölcsönözni nem lehet, sem a mozik nem játszották a filmjeit, én meg lehúztam három-négyet a netről, és zseniálisak. Örülök, hogy így meg tudtam nézni őket. Iszonyú jó dolog, hogy így kinyílt ilyen szempontból a világ, és ennyi minden elérhető.

Ezek szerint a film tölti ki a szabadidőd nagy részét is?

Igen. Ez kicsit gáz is, mert olyan...

Túl sok?

Hát csak olyan értelemben, hogy annyi izgalmas dolog van a világban, és én eléggé rászűkültem erre.

Mennyi az átlagod? Napi egy film?

Van hogy több, előfordul, hogy két-három filmet is megnézek, van amikor pár napig semmit, de talán jó lenne mást is csinálni, mert nagyon sok időt töltök el vagy filmezéssel, vagy filmnézéssel, vagy olvasással.

Pohárnok Gergely

Az utolsó három munkád a Tejút, az Adás és a Fövenyóra teljesen különböző filmek mind a történet, mind a látvány szempontjából. Van bennük képileg valami közös?

Nem sok. Talán a Tejútban meg az Adásban annyi, hogy a Tejút 8 képből áll, amik közül nem is mindet én vettem föl, de ott is pontosan megkomponált, geometrikus képeket kért [Fliegauf] Bence.

És ez tőled sem áll távol.

Igen, én is ezt szeretem. Ez az egy hasonlóság van a Tejút és az Adás között. A Fövenyóra viszont eléggé különbözik ezektől.

Az miért lett fekete-fehér? Neked is volt ebben részed?

Csak annyi, hogy mondtam, hogy tök jó ötlet, örülök neki, de [Tolnai] Szabolcs találta ki. Amúgy szerintem ma már sokkal természetesebb színesre forgatni, mert nagyon kimódolt is tud lenni a fekete-fehér.

De ennek a filmnek kifejezetten jót tett.

Igen, itt fontos szerepe van a fekete-fehérnek azért, mert az idősíkok keveredése, a személyiségek gyors váltakozása volt a legizgalmasabb a forgatókönyvben. Ebben a filmben összecsúsznak, egymásba folynak a realitás különböző szintjei. A történet egy író körül forog, aki az apja alakját próbálja rekonstruálni és az emlékei alapján megérteni saját magát, a saját gyökereit. Az apja elmegyógyintézetbe került, ki-bejárt onnan, aztán onnan vitték el munkaszolgálatra. A regényben megjelenik az író jelenlegi élete, a gyerekkori emlékei, az ahogyan ő látta az apját, ráadásul ő is egy író, történeteket talál ki, tehát az egész filmnek van egy nagyon erős stilizált, költői hangulata nagyon sok síkkal, amik ide-oda csúszkálnak térben és időben is. Hol Belgrádban vagyunk a 70-es években, hol Magyarországon a kitelepítések környékén, és végig így ugrál a történet. Van egy nagyon szép, lírai szövete az egésznek, ami egyúttal iszonyatosan brutális. A holokauszt és a II. világháború nagyon nyers, durva realitása ezzel a furcsa líraisággal jelenik meg a regényben. És amikor ezt próbáltuk filmre átvinni, akkor én is azt gondoltam, hogy a fekete-fehér nagy segítség lesz, hogy ezeket a síkokat ne durván szétválassza, hanem inkább homogén szövetté stilizálja azokat.

Tolnai Szabolcs: Fövenyóra

Amellett, hogy a film fekete-fehér, úgy tűnik, más szinten sem törekedtetek arra, hogy ezek az idősíkok különváljanak. Már-már megtévesztően kacskaringóznak egymásba a különböző korszakok, én bevallom, nézőként sokszor elvesztettem a fonalat, hogy most melyik idő- vagy tudatsíkban is vagyunk. A kisfiúéban, az íróéban, az apáéban?

Hát igen, ezek nagyon nehéz döntések. Mert soha nem lehet biztosan tudni egy film készítése közben, hogy a néző hol és hogyan tud bekapcsolódni. Emlékszem, amikor a Hukklenál, ami egy bűnügyi történet, vérre menő viták voltak a francia forgalmazóval, hogy érthető-e így. A francia kópia elejére ki is van írva, hogy ez egy bűnügyi történet – ezzel a felirattal indul a film, mert ők úgy érezték, hogy enélkül a nézők elsiklanak felette. Sőt emlékszem, hogy a vágásnál is nagy dilemma volt, hogy mennyi kapaszkodót kell adni ahhoz, hogy az embernek felkeltse a gyanúját, hogy itt valami nem stimmel, egy bűntény lappang a történet mögött, mi az, ami ebben már sok és mi az, ami még kevés. Akárhány embernek is mutatod meg, az egyik részük azt mondja, hogy ez egyértelműen egy thriller, a másik tábor viszont azt, hogy fogalma sincs, hogy mi ez az egész. Ugyanez volt a Fövenyórával is: nagyon nehéz volt eldönteni, mennyire kell egyértelművé tenni, hogy éppen hol járunk, kinek az agyában vagyunk. Van aki az első 10 percben elveszíti a fonalat, és fogalma sincs, hogy kiről szól a történet, és van, aki úgy érzi, hogy gyönyörű utazásban volt része.

Hasonló találkozásokkor a legtöbb operatőr főként a képeiről beszél. Általában kompozíciókat elemeznek, elmesélik, hogy ezt vagy azt a jelenetet hogy vették föl, milyen trükköket találtak ki hozzá, hogy bukkantak egy-egy érdekes helyszínre. Ehhez képest érdekes, hogy te főként történetekről, hangulatokról mesélsz.

Nekem a fotózásból is ez kezdett el hiányozni, és a filmben is ez izgat leginkább. Nem a technikai része, nem az, hogy minél több lámpát használjak, hanem hogy egy történetet hogyan tudok segíteni, képekkel megvalósítani. Minden egyes döntésnél inkább az motivál, hogy mi az, amit mondani fog ez a kép, és nem az, hogy hogy néz ki a legjobban.

Nyilván filmje és műfaja válogatja, de szerinted mi a domináns egy filmben: a sztori vagy a kép?

Nehéz ezt szétválasztani, mert képek nélkül nem tudom elmondani, sztori nélkül viszont nincsenek képek. De mondjuk mielőtt operatőr lettem volna, észre sem vettem a képeket, pedig már akkor is fotós voltam. Néztem egy filmet, és az úgy hatott rám, mint egy történet, még ha nem is volt lineáris cselekménye. Az ember összerak magának egy történetet a képeken, a hangon, a színészi játékon meg a ritmuson keresztül. Ilyen szempontból a kép csak egy eleme a filmnek.

Tolnai Szabolcs: Fövenyóra

És a saját szerepedet hogy éled meg ilyen szempontból, Pohárnok Gergely önmegvalósításaként vagy egy munkaként, amit szeretsz csinálni?

Úgy, mint egy segítséget ahhoz, hogy a rendező minél jobban el tudja mondani, amit szeretne, hogy karakteres, maradandó alkotást hozhasson létre. Annyian vesznek részt egy film készítésében, és ennek egyetlen karmestere van: a rendező. Ő az, aki előáll egy ötlettel, és azt keresztülviszi. Az én szerepem pedig az, hogy őt segítsem ebben.

Nem kísért meg, hogy egyszer te légy a karmester, hogy elmeséld a saját történeteidet?

Ezt már kipróbáltam a főiskolán, ahol sok olyan feladat volt, melyben operatőrként rendezni is kellett. Ha ott igazán beleszerettem volna ebbe, akkor elég hamar dönthettem volna úgy, hogy inkább ezt szeretném. Ráadásul jött utána a Cukorkékség, később a Fekete kefe, amiket egy-egy barátommal együtt csináltunk, és ott nagyon összeértek ezek a szerepek. Együtt hoztunk meg minden fontosabb döntést, és ezek kifejezetten kellemes emlékek. Jó volt így dolgozni, de egyrészt nem vágyom rá, hogy ez rendszeressé váljon, másrészt önállóan nem is jutna eszembe, hogy előálljak egy ötlettel és megrendezzem, nincs bennem ilyen késztetés, élvezem, amit most csinálok.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.