Autobiografikus vízió egy városról

Guy Maddin: My Winnipeg / Az én Winnipegem

Bár Az én Winnipegem-et idén a TIFF dokfilmes szekciójában mutatták be, a legutóbbi Maddin-delíriumra a dokumentarista jelző illik a legkevésbé, és a filmszerűség (a filmes textúra értelmében) a leginkább. A címbeli Winnipeg az egyetlen biztos valóságreferencia, minden más, ami a főcím után következik, az egyes szám első személyű névmásról és a birtokos viszonyról szól.

Guy Maddin filmjeit ismerve nem annyira meglepő ez az autobiografikus jelleg: korai filmjeiben is gyakran fordulnak elő a rendező családjának legendáiból inspirálódott karakterek. Első rövidfilmjében, a Halott apában (Dead Father, 1986) a már elhunyt, de a családjához hazajáró családfő története a családi emlékezés egy radikálisabb feldolgozásának tekinthető. Egyik személyes kedvencemben, a Csak óvatosanban (Careful, 1992) a családjához szellemként hazalátogató apa vakságának története szintén önéletrajzi ihletettségű: a rendező nagyanyja a valóságban is saját fiának vakságát okozta, amikor azt csecsemőkorában a kinyílt brossal felékszerezett keblére ölelte. A legutóbbi két Maddin-film tobzódik a bizarrabbnál bizarabb, klasszikus filmtörténeti idézetekkel elegyített önéletrajzi eseményekben, szereplőkben: a Cowards Bend the Knee-ben (2003) pl. az anya szépségszalonjának világa és az apa munkahelyi történetei a winnipegi hokicsapatról az 1935-ös Karl Freund rendezte Őrült szerelemmel (Mad Love) keverednek. A Brand Upon the Brain! (2006) című filmjére szintén rányomja bélyegét a szülő-gyerek viszonyra való rituális emlékezés.

Míg a korábbi filmekben ezek az autobiografikus történetek besimulnak a fikció világába, addig Az én Winnipegemben a családi legendárium ugyanazon történetei éppen önéletrajzi jellegük miatt válnak érdekessé. Habár a rendező azt a megbízást kapta a kanadai Documentary Channeltől, hogy szülővárosáról, Winnipegről készítse el saját vízióját, a dokumentumfilmként forgalmazott végeredmény minden filmkockája arról tanúskodik, hogy ebben a maddini univerzumban a szülőváros, a családtörténet, a személyes frusztrációk emléke és a filmtörténet elválaszthatatlanok egymástól.

Az archív felvételekből összekollázsolt főcím alatt egy lokálpatrióta sanzont hallhatunk: „Winnipeg, wonderful Winnipeg, it’s no Eden what you would see, yet it’s home sweet home to me” (Winnipeg, csodálatos Winnipeg, amit látni fogsz, az nem az Éden, de számomra ez az édes otthon). Talán ez az egyetlen olyan szekvencia a filmben, amely a városokról szóló dokfilmek konvenciójára emlékeztet, a filmre ugyanis inkább a dalszöveg pátoszának és iróniájának keveredése lesz jellemző. Maddin narrátori hangja kalauzol ebben az univerzumban: egy vonatutazás kerettörténetébe foglalva lazán kapcsolódó anekdotákat hallhatunk, melyek nem állnak össze egy lineáris narratív folyammá.

Amit ezalatt láthatunk: a Maddin altergóját alakító Darcy Fehr fiktív vonatutazása ironikus módon az alvajárásban és hideg télben rekordot tartó Winnipegből kifele vezet, mialatt ő maga is álomba szenderül saját nosztalgiázása közben. Ez a vonatutazás a mozi olyan archaikus darabjait juttathatja eszünkbe, mint A vonat érkezése, a többször elhangzó vonatfütty és egy gőzmozdony kéményének gyakran bevágott képéről Sternberg Shanghai Expresszére asszociálhatunk, míg az emlékezés és az álom keveredése, a hipnotikus vonatutazás Lars von Trier Europájáig kalauzol és vele megannyi közismert mozimetaforáig. A különbség csak annyi, hogy az ebben a filmben látható vonatsínek Winnipeget hálózzák be. A fekete-fehér képkockák szemcsés textúrája, a beállítások dinamikus szöge, az egyetlen fényforrással történő megvilágítás, a vonatablakra utólag ráexponált képek a mozi régmúlt, archaikus formáira emlékeztetnek. Akárcsak a rendező korábbi filmjeiben, itt is az archaizáló forma archetípusokkal, mitikus történetekkel társul az álomfejtés, nosztalgiázás és legendamesélés kontextusában. A bevezető szekvenciának a leghatásosabb metaforája az az asszociatív montázs, amely a Winnipeg szívében összetalálkozó Red- és Assiniboine-folyó által leírt háromszöget az anyaöl képével kapcsolja össze. A mitikusságot csak tovább fokozza, hogy a filmbeli anyát egy filmtörténeti legenda játssza, a film noir-ok leggonoszabb vampjaként számon tartott Ann Savage.

Ahogyan a város az anya metaforájává válik (és fordítva is!), a winnipegi legendák bizarrsága sem üt el a családi történetek furcsaságaitól, ahogyan az archív felvételek sem különböztethetők meg a Maddin stílusában megrendezett jelenetektől. Például a történet a régi lakásukba betévedő alvajáró winnipegiekről, akiket az új tulaj együttérzően befogad – egy családi jelenettel folytatódik, amelyben a színészek által rekonstruált Maddin-család újra kibérli a régi családi házat, hogy családi jeleneteket játszhassanak újra (például közösen nézik a helyi tévéfilmsorozatot, amelynek főhőse egy helyi polgár, aki mindenik részben öngyilkos próbál lenni, de anyjának mindig sikerül meggyőznie őt az élet értelméről).

A dolog iróniáját csak fokozza, hogy a halott apa hiányát fájlaló anya kedvéért egy szőnyegbe tekert sírhalmot tartanak a nappali szobában. Egy őz elütéséről szóló képtelen családi történet, melyből a természetfeletti képességekkel bíró anya lányának paráznaságát olvassa ki, egy még képtelenebb városi legendával folytatódik. Eszerint egy meggyulladó istálló lovai a jeges folyóba menekülve megfagytak – a fáma szerint az a hely, ahol a megdermedt fejük kikandikált a jégből a winnipegi szerelmesek zarándokhelyévé vált.

Igazak-e ezek a történetek? Hihetünk-e ennek a dokumentumfilmnek, melynek egyetlen képkockája sem tűnik nyersnek, megrendezetlennek, manipulálatlannak? Ha úgy tekintünk a mítoszokra, mint igaz történetekre, melyeket átpoétizált az idő és az emlékezet, akkor igenis lehetnek igazak, csak nem tényszerűek. Ilyen értelemben a rekonstruált jelenetek, a filmtörténet kezdeteire emlékeztető animációk, trükkök is egyfajta történetiségre, az idő múlására utalnak, nem válnak az áldokumentumfilmek faktualitásra törekvő képhamisításaivá.

Éppen ezért elhihetjük, hogy a maddini Winnipeg legmitikusabb helye a winnipegi hokiaréna, mert egész biztosan ott született a rendező is, egy meccs alatt. Az öltözőben biztosan megetették, majd néhány nap múlva visszavitték, hogy végignézhesse élete első hokimeccsét.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.