A diliház kapujában

Hitoshi Matsumoto: Dai-Nipponjin / A legnagyobb japán

Ha abból indulunk ki, hogy egyes internetes közösségek fórumain a „japán”, mint kategória, a tökéletesen abszurd, és nem egyszer gyomorforgató marhaságok gyűjtőhelyének szinonimája – utalva ezzel elsősorban a Japánból származó videók tömkelegére – akkor máris közelebb járunk a… mihez is?

Aki megnézi A legnagyobb japán trailerét, azt hihetné, hogy valamiféle Hulkba oltott godzilloid szörnyfilmhez lesz szerencséje. Szó sincs róla! A film bő negyedórás felvezetése egy dokudráma súlyosságával zuhan a szemlélőre: Daisato, ez a zsíros hajú és elhanyagolt külsejű Tokió-alsói kispolgár homályos és néhol összefüggéstelen mondatokban számol be depressziós életének mindennapjairól. A kézikamera követi őt a buszon, a városban, az utcákon át egészen a lepusztult lakásáig, ahol egy mocskos falitábla hirdeti: Szörnyelhárítási Hivatal. Már-már kezdenénk gyanakodni, hogy valami távol-keleti Gyurcsok-imitátorral lesz dolgunk, amikor egy rejtélyes telefonhívást követően a főhős elnézést kér, mennie kell, mert munka adódott.

Mint kiderül, a tábla nem volt tréfadolog, hősünk valóban „közalkalmazott”, méghozzá a hajdan divatszakmának számító, ám mára már igencsak megkopott fényű „Legnagyobb Japánok” egyike, pontosabban az utolsó példánya. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy Daisatónak néhanapján be kell vonulnia az országában található, három erre alkalmas erőmű valamelyikébe, ahol rövid rituális hercehurca után áramot vezetnek belé – amitől megnő úgy kb. ötven méteresre – majd ráadnak egy lila alsógatyát, kezébe meg egy furkósbotot, hogy ily módon felkészítve induljon harcba – amint az bizonyára mindenki előtt köztudott – a Japánt rendszertelen időközönként lerohanó szörnyek ellen.

Oké, helyben vagyunk, tehát akkor az áldokumentum kacagtató műfajának egy újabb, flashbackekkel és archív híradórészletekkel súlyosbított verzióját látjuk. Hát, nem egészen! Az üdítően elmebeteg külsejű CGI-szörnyszülöttekkel való hadakozás ugyanis már kiválóan megszerkesztett operatőri munkával, egy igazi katasztrófamozi igényességével jelenik meg a vásznon. Sehol egy tudósító, vagy egy kézikamera. Ennyire balgának meg talán még egy áldoksi készítői sem nézhetik az embert. A Daisatót kérdezgető láthatatlan riporter ugyanakkor a releváns kérdéseken túl, néha olyan dolgokat enged meg magának – az utca emberét faggatva nekiáll csajozni, majd hosszan dicsérgeti Daisato menedzserének harisnyáját – hogy az a gyanúnk támad, ez már megint egy átverés, és voltaképp egy ál-áldokumentumfilmmel van dolgunk. Ja, ha még nem említettem volna: hősünk áldozatos küzdelmeit természetesen a televízió is közvetíti. Sajnos azonban a nézettségi mutatók arrafelé is meghatározzák a vetítési sávot, és mivel főhősünk nem éppen egy Jet Li, ezért kalandjait úgy éjjel kettő tájban, közvetlenül a teleshop után élvezheti, akinek erre támad igénye. Nem sokan vannak, mivel Daisato általános közutálatnak örvend: több kárt csinál, mint a szörnyek, túl sok áramot fogyaszt, állandósulnak miatta a forgalmi dugók stb. Nem csoda hát, ha ügynöke egyre nehezebben talál hirdetőt a méretes reklámfelülettel rendelkező hátára.

Rendben, minden világos, akkor ez egy alacsony nézettségű reality tv-show – fogadjuk el most egy pillanatra, hogy a Japánban kétnaponta korzózó szörnyek arrafelé realitynek számítanak – ahol a megszokott dokus betétek az esti programra való felkészülés pillanatait, meg hősünk előéletét mutatják be. Óriási tévedés! Miután teljes kudarcot vallott egy váratlanul felbukkanó, kisördög külsejű rémmel szemben, Daisato következő összecsapására már akaratán kívül kerül sor. Míg otthon próbálja kipihenni előző esti kocsmázását, kommandós egységek szállják meg a házát és egy mobil erőmű segítségével álmában növesztik meg. Mint kiderül, a kisördög visszatért, vele kellene hősünknek újra megküzdenie. Szánalmas próbálkozásaiban segítségére siet az idősotthonból időközben megszökött nagyapja – egykor maga is a Legnagyobb Japánok egyik díszpéldánya – aki egy konnektor segítségével magát szintén megnövesztve, harci pelenkájában érkezik a küzdelem helyszínére. Sajnos ketten együtt sem képesek legyőzni az új szörnyet – a nagypapa közben el is halálozik –, amikor hirtelen megszakad a film, és egy felirat közli: „Kérjük, innentől kövessék élőben az eseményeket!” Ez jelen esetben annyit tesz, hogy az addigi számítógép generálta valósághű felhőkarcolók és szörnyek helyett immár beöltözött színészek ugrálnak egy filmstúdióban felépített makettváros házai között. Szerencsére Daisatót kisegíti egy fészekalja Power Ranger a baráti USA-ból, és hangos „PEACE” kiáltásokkal, elképesztően béna „harcművészeti” mozdulatokkal és természetesen a kihagyhatatlan lézersugárral elpusztítják a jobb sorsra érdemes betolakodót.

A Hihetetlen család óta tudjuk, nem könnyű a szuperhősök élete, de hogy a „valóság” még ennél is szörnyűbb, arra igazán jó példa ez a film. A japán óriásszörnykultusz mindig is az emberi felelőtlenségből, annak káros következményeiből táplálkozott. Ahogy annak idején Godzilla váratlan feltűnése a Japánra mért nukleáris csapást testesítette meg, úgy bukkannak elő a semmiből az átmediatizált világ tudattalanjának groteszk és nevetséges szörnyei. Ha úgy tetszik, hagymázos álmaink filmrendezője Hitoshi Matsumoto, aki pontosan látja, hogy mire számíthatunk egy teli hassal áttévézett estét követő éjszakán. Filmjében úgy dob kesztyűt a kifinomult modern kori esztétizmus arcába, hogy filmi hivatkozásait és a zsáner sztereotípiáit nem kiindulási alapként, sokkal inkább popkulturális szemétdombként hasznosítja. Egyszerre űz gúnyt a megcsömörlött és eltompult nagyvárosi emberből, a konzumidióta tévénézőkből, a kiüresedni látszó tradíciók fanatikusaiból, a tévécsatornák demagógiájából, meg persze a „világ rendőreiből” is. Mindezt ugyanakkor rendkívül szórakoztató – bár a nyugati szemnek néhol kissé lassú – módon teszi, de hát a demitizálás, pláne ha a kívül hordott alsógatyások kasztjáról van szó, általában mindenfelé hálás téma.

Hitoshi filmje nem utolsó sorban szép példát mutat az úgynevezett „magas” és „kommersz” kultúra, meg a műfaji és a szerzői filmek között markáns különbséget sejdítő megszállottak zavarba ejtésére. A legnagyobb japán – ahogy az talán a fentiekből is kiderül – makacsul ellenáll a kategorizálási kísérleteknek, és az ugyan sejthető, hogy a megoldás kulcsa maga a rendező, aki egy személyben volt a film írója, rendezője meg a főszereplője is, de hogy EGÉSZEN PONTOSAN mi is történt a mintegy kétórás játékidő alatt, na azt mindenkinek magának kell eldöntenie. Részemről: BANZAI!



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.