Őrült, új tízparancsolat

Russell Friedenberg: Ibid

Russell Friedenberg. Íme egy relatíve friss alkotói név az amerikai indie filmgyártás piacán, amit az idei Ibid után valószínű érdemes lesz megjegyezni. Felemelő filmélmény mindazok számára, akik épp elégszer látták a Wristcutterst ahhoz, hogy valami újba is belevághassanak.

Képzeljük el egy road movie-nak azt a premisszáját, ahol két, diliházból megszökött páciens – egy skizofrén és egy borderline személyiségzavarral küszködő férfi – egy Donnak nevezett istentől azt a missziót kapják, hogy írjanak új parancsolatokat (a létező tíz mellé) és keressék meg a (feltehetőleg) elveszett Bibliát, mert közeledik a világvége, és változtatni kéne rajta. És Isten egy rokkant, szakállas, káromkodós, dohányt rágó redneck. Hirdesd az új Igét!

Kép az Ibid című filmből

Az új „Ige” valóban meg lett hirdetve azoknak a tele-van-a-hócipőm-a-mainstreammel-filmkedvelőknek, akik készek egy réteggel „alább” süllyedni és ezáltal felemelő filmélményben részesülni, és akik épp eléggé unják a Morgan Freeman-istenképet és épp elégszer látták a Wristcutterst, hogy valami újba is belekezdhessenek.

Kép az Ibid című filmből

A cselekmény mindenképpen egy sui generis ötletről árulkodik. Lionel (Christian Campbell) és Tin (Russell Friedenberg) megszöknek az intézetből, útrakelnek egy közös céllal: a Könyv keresése és az új parancsolatok megírása. Felszedik szokás szerint a roadrunner mellékszereplőket (akik véletlenül sem hagyományosak), megélik az útból fakadó kalandot, s végül e kaland lezárul. A karakterek elértek a célhoz, mi több, fejlődésük során jobban megismerhették önmagukat. Mivel lehet egy ilyen, látszólag sablonosnak tűnő történetet alaposan megkavarni? A válasz egyetlen szóban összefoglalható: az őrület, illetve az általa adott (filmes) lehetőségek kihasználása. A karakterek 60%-a őrült, a többi 40-et a főhősduón keresztül ismerjük meg, ahogyan azt ők látják. És végig látjuk mi is, amit ők látnak. Ahogyan ők tapasztalnak, úgy tapasztalunk mi is. Ezek amolyan visszahúzódott bolondok, nem ütöttek ki a társadalom vállán pattanásként, senki nem szenved őmiattuk, nyugodt őrültek a maguk világában. Humorban átitatott kaotikus útjuk a néző számára normálisnak hat, a szerző úgy kezeli őket, hogy ne űzzön gúnyt betegségükből.

Kép az Ibid című filmből

Ezt a megközelítést képben pedig nagyon jól – sajnos néhol túlzóan – mutatják be. HD-kézikamera a javából: kapunk ugróvágást, effektelt áttűnéseket vagy plánok összevissza forgatását, kimerevített kockákat, amelyek sokszor vissza sem térnek mozgásba. Az ezekkel való túlzás veszélyesnek bizonyul, néhol inkább a vágási tehetségek fitogtatásáról van szó, ez elemeli valamerre a világot, amibe 90 percig Friedenberg elrabol bennünket. Csak nem biztos, hogy jó helyre.

Ha ez nem lenne elég mínusznak, a pofon igazából a filmzenénél sül el. Akármennyire is megengedi a road movie műfaja, a film valahol az első 10 perc után átcsap videoklipbe. Pedig a zenék jók (ajánlatos a Travis Ward-Hillfolk Noir-dalokra felfigyelni, mert jól működnek egy darabig). Kár, hogy mindent belegyömöszöltek itt is másfél órába és rövid idő után kezdünk túlságosan a dalszövegekre figyelni.

Kép az Ibid című filmből

Lényegében nem sok itt a baj, ha a formai túlzásokkal és a videó-feelinggel hamar megbékélünk. Ezeken túl kellemes meglepetésként érint a történet a maga önreflexív pikantériáival, a színészi játék sem zavaróan rossz, és említésre méltó, hogy mekkora isteni karakterrel találkozunk a film elejétől. Ez az Isten, saját bevallása szerint „feels like shit”, s csak videón és a főhősök tudatában jelentkezik: ez szépen jellemzi a mai hitvilágot. Na, de mik az új parancsolatok?



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.