London Calling

Christian Rivers: Mortal Engines / Ragadozó városok

A Ragadozó városok jól összerakott, látványos mashupja olyan filmeknek, amelyeket ismerünk anélkül is, hogy láttunk volna őket. S bár dramaturgiai gyengeségei ellenére szórakoztató – akárcsak egy jó Disney-rajzfilm –, a filmtörténetbe, de még az idei karácsony megnézős filmjei közé sem fogja beírni önmagát ennyivel.

A Philip Reeve regényén alapuló forgatókönyvet többek közt Peter Jackson jegyzi, a rendező pedig a Jackson több filmjének vizuális effektjeiért Oscar-díjjal kitüntetett Christian Rivers – ezért sem véletlen, hogy a Ragadozó városok szövevényes története mellett a látványé és a vizualitásé az igazi főszerep.

Ritka, de volt már rá példa, hogy a magyar cím találóbb, mint az eredeti, ez itt is így van, a címben szereplő „ragadozó” jelző nem egy elhamarkodott lírai fordítás. Ebben a nem annyira távoli jövőben játszódó, poszt-apokaliptikus történetben tényleg kívánós, gigantikus, mozgó városok kelnek életre azzal a nem titkolt céllal, hogy levadásszák és bekebelezzék egymást, erősítve saját hatalmukat. A film nyitóképeiben is egy üldözésjelenetet látunk, mely Miyazaki Laputájának egy kevésbé elvarázsolt, cyberpunk verziója. A nagyhatalommá avanzsált,  függetlenedett London üldöz egy kisvárost, amit egy relatíve hosszú hajsza után végül bekebelez. Ez a mininarratíva a film egészére is kiterjed: emberek üldöznek embereket, ideák ideákat, ember és gép örök harcát látjuk. A történet legnyilvánvalóbb konfliktusa azonban Thaddeus Valentine (Hugo Weaving) főgonosz régészprofesszor és a lázadó Hester Shaw (Herna Hilmar) közt van, aki miután bevonul a leigázott város népével együtt, megpróbálja megölni a férfit. Ebből a jelenetből nyilvánvalóvá válik, hogy ők nem először találkoznak, s bár a gyilkosság meghiúsul, még bőven lesz dolguk egymással.

A film tehát Hester útját mutatja be Londontól a fél világon át vissza Londonig, minden olyan összetevőt hozzáadva, ami szükséges egy kalandos, a Disney-rajzfilmek dramaturgiáját idéző fordulatos cselekményhez. Ilyen a segítőtársak jelenléte, a család tematikája, és persze a szerelem, mindez egy karakterfejlődésben kibontakoztatva. A Disney-mázat viszont gyakran levakarják az aktuálpolitikai utalások (pl. London monopóliumhelyzete mint Brexit-referencia), és a társadalomkritika (nukleáris bombák okozta politikai helyzet, többszáz év után is fogyasztható élelmiszerek és relikviaként őrzött Minyonok-szobrok). Ezek ugyan bizarrnak hatnak 2018-ban nézve, de hitelesnek semmiképp, és méginkább ráerősítenek arra, amit egy jó sci-fi feledtetni tud: hogy egy kitalált, fiktív világot látunk a vásznon.

Christian Rivers szakterülete elsősorban a látvány és az speciális effektusok, ennek megfelelően ezek is uralják a filmet. Ám az aprólékosan megtervezett látvány és a rendező erősen vizuális látásmódja ellenére sem tud igazán Szárnyas fejvadász-szintű mélységekig hatolni a film, bár a szándéka láthatóan megvan rá. Csakhogy a dramaturgia túlságosan szerteágazó, gyakran nem következetes, ez pedig együtt szüli azt a reakciót a hátsó sorból, hogy „na persze, ilyen is csak a filmekben van”. Rivers a karakterszínészek polarizált játéka ellenére sem mondható tehetségtelen rendezőnek, az idővel és néző figyelmének irányításával is jó érzékkel bánik. Csak a film utolsó félórájában látjuk meg a lerombolni kívánt fal mögötti világot, mely a Kelet kissé klisészerű, de annál hatásosabb megjelenítése. Gépek, indusztriális hangok, por és szürkeség helyett fehér házikók, fény és spiritualitás jellemzi ezt a világot, ami elég szentimentiálisan érintheti az addig mechanikus burokba zárt nézőt.

Nehéz eldönteni, hogy a filmtörténeti utalások sora színtiszta hommage vagy egyszerű másolás. Az említett Laputa – Az égi palota és a Szárnyas fejvadász elemei mellett megjelenik a Terminátor-szerű emberrobot, az autós üldözés pedig a Mad Max-szel teremt intertextuális viszonyt – és még sorolhatnánk. Hogyha mégis az hommage mellett döntünk, akkor elsőfilmes hibái ellenére a Ragadozó városok fordulatos, igazán látványos, és néhány kivételt leszámítva ízléses fantasy – de 2049-ben valószínűleg már nem fogunk emlékezni rá.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.