„A szolgája vagyok annak, ami váratlanul eszembe jut”

Interjú Lukáts Andor színésszel, rendezővel, forgatókönyvíróval

Lukáts Andor megkapta a 40. Magyar Filmszemle legjobb férfi főszereplőjének járó díját, ezen túl két másik főszerepben is látható volt nemrégiben a mozikban, a Sanyi és Aranka Színházban pedig újabb és újabb rendezéseit követheti a közönség. Mindettől kicsit távolabb lépve, arra kértük Lukáts Andort, beszéljen színész szakmájáról, rendezési módszereiről, forgatókönyv-terveiről.

A Príma primaverában egy gyermeteg lelkű, törődésre szoruló férfit játszik, aki egészen másképp szemléli a világot, mint az átlagember. Mikor egy szerepet megformál, mennyire kell kilépnie saját személyiségéből, mennyire kell egy adott szerepnél úgy ránézni a dolgokra, ahogy eddig még nem tette?

A Príma primavera és a Mázli főszereplője is megvan bennem, tehát nem kellett kilépnem magamból. A Mázli esetében ez azt jelenti, hogy szeretem az „egészet” a hátamon vinni, mindenért felelni és mindent a magamévá tenni – ez a kis színházon is látszik, amit magam csinálok. Civilként is érvényes ez rám: mindig valaminek a végére akarok jutni. A Príma primavera Gáborja is valamilyen módom bennem van. Abból derül ki, ahogy élek; hogy erdőben lakom, nem szeretném, ha szomszédjaim lennének, mert szükségem van a magányra, a csöndre, a természetre, ami körülvesz.

Lehet véleményt formálni egy eljátszandó karakterről?

Vélemény mindenképpen kialakul, ha akarom, ha nem. A kérdés az, mennyire tudom ezt visszatartani, visszafogni. Ha olyan rendezővel találkozom az adott film esetében, aki egy kicsit mellé megy annak, amit én látok a szerepben, akkor konfrontáció alakul ki köztem és a rendező között. Megpróbálom megértetni vele, hogy mit látok ebben, mit érzek fontosnak. Szerencsés esetben hajlandó elfogadni az én látásomat és igényeimet, szerencsétlen esetben viszont valami rossz lesz belőle. Nagyon sok olyan filmben játszottam, amiben nem sikerült elérni azt, amit én szerettem volna, mert a rendező túlságosan mániákus volt, túlságosan önmagát fogalmazta és nem adott teret annak, hogy egy figura kibontakozzon. Ha egy színész elkapja a lényeget és elkezd önállóan dolgozni, beindul a fantáziája, akkor egy jó rendező hagyja, hozzáigazít esetleg dolgokat. Nagyon ritkán fordult elő a filmszínészi pályafutásomban olyan, hogy azt éreztem, nem kell semmit gondolnom, mert én magam vagyok a figura.

Amikor a Zsötem című filmet néztem, úgy éreztem, mintha némi iróniával játszotta volna a szerepet. Lehet-e nem teljesen azonosulni egy szereppel, kicsit kívül maradni, kicsit távolabb állni tőle?

Salamon András: Zsötem

Szerintem lehet, mert plusz energiát ad. Ez nagyjából olyan, mint az improvizáció, az ember rálátással közelít meg valamit. Látja önmagát, nem feledkezik bele annyira egy figurába, hanem nyitva hagy bizonyos lehetőségeket. Tehát az adott pillanatot, vagy a partnert, vagy a stáb aznapi hangulatát  az ember valahogy feldolgozza, vagy beleinjekciózza a dologba. A Zsötemben például volt egy olyan tízperces improvizáció, amit végül nem hagyott meg a vágó. Én azt gondolom, hogy benne kellett volna hagynia még akkor is, ha kicsit hosszabb lesz a film. Ugyanez volt Koltai Robi Szamba című filmjében. Egyszer csak beindultam és elkezdtem improvizálni anélkül, hogy megterveztem volna. A pillanat adott valami ötletet és azt elkezdtem kibontani, aztán már vitt magával. Nem tudatos ez, hanem lobbanásszerűen beindul az ember és nem tud gátat vetni a következő mondatnak, ami jön, jön, jön, jön, és nem lehet leállni. Elsodort engem, mert valami nagyon fontos dolgot találtam el. Kívül voltam az egészen, és láttam azt, hogy mit csinálok, másrészt az áldozata is voltam, mert elsodort és tulajdonképpen majdnem irányíthatatlanná vált részemről. Valahogy ez sem maradt meg a filmben.

Kell-e irónia vagy akár önirónia egy szerep megformálásához?

Nem tudom, hogy mennyi volt ebben az önirónia vagy az irónia. Valószínűleg azt, akit eljátszottam egy baromnak tartottam, egy exhibicionista lénynek, olyanfajta embernek, aki egész életemben irritált, s valahogy sikerült kívülről látnom őt. Nem a szerepet valósítottam meg, hanem valahogy azt a lényt próbáltam meg kibontani. De ezek nem tudatos dolgok. Nem határoztam el, hanem ott adódott. Úgy próbáltam megjeleníteni ezt az embert, mint az ősember, amikor felfestette a barlang falára azt, akitől félt. A színészet, mint kifejezési forma, ha valahol érdekes és hasznos lehet, talán pont ezen a területen: az ember önmagát képes annyira kinyitni vagy feltárni, hogy megmutassa, igenis ott vannak bennünk a dolgok, hogy akitől irtózunk, az ott lakik bennünk, potenciálisan mi vagyunk. Hiszen majdnem minden bennem van potenciálisan, az is hogy bankot raboljak. Azt gondolom, hogy minden színészi alakítás abból áll, hogy az adott színész mindenféle gátlás nélkül megpróbálja feltárni a saját belsejét. Önmaga szembesül vele és szembesíti a nézőket azzal, hogy ilyenek vagyunk vagy ez is bennünk van. Ez a lényeg a színészetben. Csak ürügy, csak eszköz, csak anyag a fölhasznált dráma.

Pápai Pici: Vallomás

A Vallomás című rövidfilm improvizációra épült, színészként mennyire érdekli az improvizáció, mennyire kihívás az Ön számára?

A színháznak a neve Sanyi és Aranka Színház, Halász Péterrel csináltam egy előadást, ami egy hajléktalan házaspárról szól és egy három és fél órás improvizáció volt a Kamrában. Szeretek improvizálni, de nem mindegy, hogy kivel. Halász Péterrel jól ment.  Improvizálni általában veszélyes dolog, fogékonynak és nyitottnak kell lenni. Az egyik legizgatóbb dolog egyébként, mert akkor  az ember eléri, hogy ott szülessen valami. Amikor Jordán Tamás rávett minket, hogy vigyük el a Merlinbe, és ott is csináljuk meg, megpróbáltam Pétert lebeszélni, kétszer ugyanazt nem fogjuk tudni megcsinálni. Elvittük és hihetetlenül rosszul ment az egész. Azért óvtam Pétert, mert attól féltem, hogy reprodukálni akarunk és a reprodukció halott dolog. Erőlködés lett belőle, mert az emlékeinkből próbáltunk összelapátolni valamit. Megcsináltuk harmadszor is, az jól sikerült, mert valahogy a helyzet vagy a közönség, vagy a mi elvárásunk önmagunktól mozgósított olyan energiákat, amitől újra élővé vált. Az improvizációban az a lényeg, hogy egyszeri és megismételhetetlen. Szép lenne úgy csinálni sorozatban előadásokat, hogy a néző mindig azt érezze, most született a dolog.

Azzal hogy sokat rendez, hogy ismeri a másik oldalt is, megváltozott valami a színészi módszereiben?

Színészként soha nem érzem, hogy a jelenetet jobban meg tudnám csinálni a rendezőnél. Inkább azt érzem, hogy hogyan kell csinálnom. A rendező valahogy a tudatalattimban működik akkor, amikor egy filmben játszom. Azért tudatalatti, mert nem én csinálom a filmet. Ha az én állandó kényszerítő jelenlétemmel és ötleteimmel elveszem a rendező szabadságát, akkor a dolog halott, valami vacak lesz belőle. Nekem az a kötelességem, hogy átadjam magam a rendezői igénynek és látásnak. Bennem soha nem okoz ez feszültséget. Előfordul, hogy a film elkészülte után elmondok egy-két dolgot a rendezőnek, amit én esetleg másképp csináltam volna. Ha jó a légkör az is előfordul, hogy a forgatás közben teszek ajánlatot valamire. Nem válnak ezek külön, én teljesen át tudom adni magamat a szerepnek és teljesen ki tudom magamban kapcsolni azt, hogy én amúgy hogyan csinálnék filmet. Van olyan rendező, akivel jóban vagyok, és igényli, hogy nyilvánuljak meg. Amikor a rendezői gőg és mánia áttörhetetlen és kikezdhetetlen, akkor azt mondom, hogy csinálom, ahogy te mondod, aztán majd látod az eredményt. Megpróbálom megvalósítani a legjobb tudásom szerint.

Nagyon sok filmet csináltam, nagyon sok olyan filmben játszottam, amiről egyáltalán nem gondoltam azt, hogy ennek a filmnek mindenáron meg kell születnie. Sokszor az ember úgy vállal el egy filmszerepet, hogy van egy munkám, amivel keresek egy kis pénzt és be tudom fizetni a számláimat. Ez nem valamiféle flegmatikus jelenlét egy munkában, hanem az, hogy ha engem választottak, akkor csinálom, de valahogy nem foglalkoztat, nem érzem annyira fontosnak a megszületését.

Ez igaz a színpadi szerepeire is?

Ott talán gyakrabban tapasztaltam. Nem bonthatóak le így a dolgok, ez egy szakma. Ezt úgy kell csinálni, ahogy egy asztalos elvállalja, hogy egy lakásnak el kell készítenie a bútorait. Én elvállalom, hogy ebben a filmben ezt a szerepet eljátszom, és fölöslegesen nem fogom túlgondolni azt, hogy az én jelenlétem, helyzetem, vagy hozzáállásom milyen lehet mindebben. Megpróbálom teljesíteni azt, ami a feladatom. Egy filmben való játék esetében – mert nagyon kevés forgatási nap van, kevés a pénz, föl kell venni háromszor-négyszer egy jelenetet –, nem lehet filozofálni és nem lehet az embernek a saját igényei szerint ezt vagy azt gondolni és csinálni, meg kell felelni valahogy.

Hajdu Szabolcs: Fehér tenyér (Oana Pellea és Lukáts Andor)

Két forgatókönyvéről többször beszélt már, mindkettő megvalósításra vár. Az egyik egy katasztrófafilm lesz egy ringlispílről, a másik pedig egy tengeralattjárón játszódó történet. Írt magának szerepet ezekbe a könyvekbe?

Amikor megírtam a katasztrófafilmet ’85-ben, írtam magamnak egy szerepet, amit már nem játszhatnék el. Egy beteg ember szerepét szántam magamnak, aki tolókocsiban él. Föl akar ülni a ringlispílre, de nem engedik. Ez volt az első szereposztás, aztán volt még kettő, amibe én már magamat nem tettem volna be. Egyrészt az életkorom miatt, másrészt mert másképp gondoltam a dolgot. A tengeralattjáróban semmiképp sem akarnék szerepelni (a forgatókönyv jelenleg Tarr Béla stúdiójánál van előkészítésen), olyan rendezői jelenlétet kíván a film, mely esetében minden ilyen vágyam, vagy törekvésem kudarcot jelentene. Nagyon kívülről kell látnom, beavatkozható állapotban kell legyek, nem szabad kitennem magamat annak, hogy beülök a kamera elé és nem látom, hogy mit csinálok.

Miért a tolókocsis karakter?

Azért mert szélsőséges színészi feladat eljátszani egy nyomorékot. Engem nagyon izgatott volna. Azt gondoltam, hogy ezt inkább meg tudnám csinálni, mint instruálni. A három nővér esetében egy pillanatra jelentem meg a filmben. Nem gondoltam, hogy én azt a figurát el fogom játszani, valahogy úgy éreztem, hogy láthatóan benne akarok lenni a történetben. Mindig másért kerültem ezekbe a filmekbe. Az első filmem az Alagút volt, amit még a Balázs Béla Stúdióban csináltam, ott is egy szélsőséges figurát próbáltam megjeleníteni, ott is azt gondoltam, hogy ezt nem kell nekem instruálni, magamnak kell a kamera elé állnom.

Mikor filmet rendez, mi érdekli a legjobban? Rendezéseiben azt vettem észre, hogy nagyon színész-központúak, mintha inkább a figurákról szólnának, mint a konkrét cselekményekről.

Azért a konkrét cselekményekről szólnak, csak nagyon fontosak nekem a színészek. A színházi rendezéseimben megpróbálom elkerülni a díszletet, megpróbálok egy olyan teret elképzelni, ahol a színész a legfontosabb. Nem a díszletekkel próbálom megmagyarázni a történetet, hanem a színészek viselkedésével, karakterével, jelenlétével. Azt gondolom, hogy ez a legfontosabb a filmben, színházban egyaránt. A filmben ezt nehezebb megvalósítani, ott sok helyszín van, erdő, épületek, a színházba viszont nem viszem be ezeket a dolgokat, hanem egy teret próbálok elképzelni a színészeknek, ami persze sokkal nehezebb néha, mert szegénységnek és fantáziátlanságnak is tűnhet. Legyen egy tér, amelyben a színész jelen van, melyben éli az életét. Most csináltam egy operát (Franz Kafka: Az átváltozás) amiben – mert nagyon kicsi ez a színház, illetve nagyon sok zenész és énekes van a darabban – minden helyet meg kellett spórolnom. Ha berakok egy díszletet, akkor ez a pár négyzetméter a felére csökken, ezért nagyon egyszerű dolgot találtam ki: két szál zsinór a díszlet, ami egy ajtónyílást jelez. Azt látom, hogy jól működik. Még ha nagy teremben lett volna, akkor is arra törekedtem volna, hogy nagyon kevés jelzéssel jelenítsem meg a teret, hogy a nézők fejében is szülessen valami, hogy a néző is tudjon hozzátenni. Az operában nagyon fontos, hogy hagyjuk asszociálni a nézőt. Hogy hallja a zenét és jelenjenek meg képek, ne egy kép, amit én találtam ki, hanem bármi, amit ő gondol. Az az érzésem, hogy a díszletekben van valami öncélúság. Amikor nincs igazi gondolata a rendezőnek mankókat ad, a néző felismeri, hogy ja, ez egy lakás, ez egy fürdőszoba. Nem szeretnék úgy filmet csinálni, hogy egy szoba részletein vacakoljak, ezek engem egyáltalán nem érdekelnek. Csak az érdekel, amivel tudok valamit kezdeni.

Mennyire engedi a színészeit szabadon mozogni?

Nagyon sokat dolgoztam színházban, ezért tudom, hogy vannak színészek, akik az egész építményt akarják szem előtt tartani, ismerni és tudni, míg a többség csak a szerepére koncentrál. Az utóbbi improvizálhat, de csak vezetéssel, csak úgy, hogy az ember megszabja a határokat. Van, amikor a rendező ráveszi, hogy improvizáljon, mert a filmnek vagy a színdarabnak jót tenne, ha a színész egy abban a pillanatban születő dolgot hozna létre. De én elég szigorú vagyok. Kialakul bennem egy történet vagy eseménysor, amit látok és azt szeretném megvalósítatni a színészekkel. Ők jobban szeretik azt, ha pontosan meg tudom mondani, hogy ott mit csináljanak, hogy viselkedjenek, mire gondoljanak.

Lukáts Andor: Portugál (Szirtes Ági)

Engem leginkább a történet mozgat. Van egy Übü című forgatókönyvem, amit megírtam játékfilmnek, egy rendező elkérte elolvasni, elvitte egy animációs filmstúdióhoz anélkül, hogy megkérdezett volna és úgy adta át olvasásra, mint egy animációs filmtervet, szó nem volt róla, én egy játékfilmet írtam. Elolvasta ez az animátor és fölhívott, hogy találkozzunk, mert szeretné megcsinálni. Miközben beszélgettem vele rájöttem, a megoldás tényleg az animáció, annyira bonyolult a látványvilága, teljesen szürreális az egész, amit játékfilmen nagyon nehéz lenne megvalósítani. Az az érdekes, hogy írás közben eszembe nem jutott, hogy lehetne animáció. Übü papa hasát felvágják és kijön belőle sok százezer Übü papa, elöntik a várost, próbáltam volna ezt megoldani játékfilmen. Most kezd alakulni, nagyon drága lesz, egy egész estés animációs film.

Olyan az agyműködésem, hogy mindig kész helyzetek elé állít. Vagyis nem valami szerint gondolkodom a világ dolgairól, hanem meglátok vagy hallok valamit, és az elkezd foglalkoztatni, aztán elfelejtem, majd pár év múlva jelentkezik valami, amit utólag megfejtve jövök rá, hogy onnan van. Anélkül, hogy gondolkodnék rajta, egyszer csak megjelenik valami egészben. Nem tudom magam korlátok közé szorítani se stílusban, se gondolkodásban, a szolgája vagyok annak, ami váratlanul eszembe jut. Nem részletekben jut eszembe, hanem egészben. Ez van a forgatókönyv esetében is, akkor próbálom visszafejteni, amikor megírom. Ez az Übü esetében is így van, négy nap alatt írtam meg, egy sort nem javítottam rajta, mert valahogy egyben volt a fejemben.

Mennyiben változott a világnézete az évek alatt és mennyire hat ki ezekre a történetekre, hiszen a ringlispíl történetét 24 éve írta?

Én azt hiszem, hogy lényegében nem változunk. Természetesen frissíteni kell egy 30 éve írt forgatókönyvet, például a dialógokban, de ugyanúgy gondolkodunk, ugyanúgy viselkedünk egymással, ugyanolyanok a kapcsolataink, a viszonyaink. Az alaptulajdonságaink nem változnak, és a problémák sem, miközben már egészen más könyveket írok, még mindig érvényesek, és nagyon szeretném megcsinálni ezeket a filmeket.

Ha elkészülnének ezek a filmek lezárulna az ezekkel a problémákkal való foglalkozás, vagy új szempontjaik merülnének fel?

Nagyjából ugyanazok a kérdések merülnek fel egész életünkben, csak hol így fogalmazunk, hol úgy. Lényegében mindig ugyanazt kérdezzük; hogy miért úgy élünk, ahogy élünk, miért vagyunk egymással olyanok, amilyenek? Mindig ugyanarról beszélünk, csak más-más szemszögből és más-más formában. A tengeralattjárós történetemben sincs más, mint a ringlispíles történetben és az Übüben. Ugyanarról beszélek, a világról, melyben élek, hogy miért ilyen, és miért nem olyan.

Ezek a történetek csak filmen valósulhatnak meg? Nem gondolkodott azon, hogy kiadja könyv, vagy forgatókönyv formájában?

Azt gondolom, hogy mivel filmre írtam meg őket, csak film formájában valósulhatnának meg. Miközben a tengeralattjáró-történetre nem egy ember mondta már, hogy írjam meg regénynek. Ahhoz is lenne kedvem, csak nem lenne elég időm, bár amióta arra várok, hogy megcsináljam, azóta lett volna rá bőven. De mégis azt gondolom, hogy valahol ennek a műfaja mégiscsak film. Az én forgatókönyveim nem regények, nem irodalmi értékűek. Képi értékük van, látni kell őket és hallani és sok embernek kell együtt néznie egy moziban.

Hogyha ezek a filmek nem készülnek el, akkor soha nem ismerjük meg ezeket a történeteket?

De. Ahogy az időt és az én helyzetemet nézem – borzasztóan nehéz megszerezni a pénzt ezekre a filmekre –, azt látom, hogy egyre kevesebb esély van megcsinálni ezeket a filmeket. Sokszor megfordult a fejemben, hogy valahogy kiadom ezeket forgatókönyvként. Mert talán úgy is érdekes, bár azt hiszem, nagyon kevesen olvasnák el. Közben attól is félek, ha kiadnám őket, nyilvánvalóvá válna, hogy nem lesz belőle film, hiszen megjelent könyvben. Már többször elhatároztam, hogy összegyűjtöm a könyveimet és megpróbálom kiadatni, de az utolsó pillanatban mindig visszalépek ettől.

Keményffy Tamás: Mázli


Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.