Az ötlettelen divatdiktátor

Larry Charles: Brüno

Sacha Baron Cohen sajátossága és ereje abban rejlik, hogy különös érzékenységgel nagyítja fel a populáris kultúra kliséit, szemet gyönyörködtető könnyedséggel és fapofával relativizálja a nyugati világ esszenciájaként értelmezett amerikai társadalom értékeit, szokásait, sztereotípiáit vagy kulturális kódjait.

A komikus rejtett hitvallása szerint minden meggyőződésünk parodizálható, ha valaki kellően nagyfokú butasággal (Ali G), naivitással (Borat) vagy agresszivitással (Brüno) támadja a meggyőződés alapjául szolgáló értékpreferenciákat. Cohen gondolata a különböző kisebbségeket joggal háborítja fel, azonban a globalizált filmpiac tömegei számára, szintén érthető módon, elsősorban humorforrásként szolgál. A Larry Charles által rendezett harmadik Cohen-filmben Brüno, az abszurd látásmód megteremtéséért felelős meleg osztrák műsorvezető karakterének következtében mindehhez a celebkultúra kontextusa adja a keretet.

Kép a Brüno című filmből

Talán Cohen nagy kanyarokkal teli eddigi életútja is hozzájárult sajátos látásmódjához. Ortodox zsidó családba született, szigorú elitiskolába járt, majd a cambridge-i történészdiploma után diákszínjátszókörök színpadain, modellként divatmagazinok hasábjain, izraeli kibucokban és egy zsidó ifjúsági mozgalom köreiben egyaránt feltűnt. Ezek után, a brit csúcselitből kiugrott Cohen három teremtménye (Ali G, a kertvárosi rapper, Borat, a kazah tudósító, és Brüno, a meleg osztrák tévés) segítségével egyre magasabbra jutott a népszerűségi ranglétrán: a brit Channel 4 által gyártott, a karakterek köré szerkesztett tévéshow sikerének következtében egyenes út vezetett Hollywood és a celeblét felé. (Talán érdemes lenne Sacha Baron Cohennek megalkotnia Sacha, a szuperintelligens és hiperliberális angol karakterét, aki betegesen gyűlöli az amerikai popkultúra minden formáját, és feltétlenül hisz minden civil kezdeményezés hatásosságában.)

Kép a Brüno című filmből

Azonban a tévés show-ból kiemelt, minden kétséget kizáróan alaposan kidolgozott és ötletesen felépített karakterek köré nem könnyű nagyvászonra kívánkozó történetet kanyarítani. Az első próbálkozás, a 2002-es Ali G Indahouse művészi kudarcából az alkotók le is vonták a következtetést: a hagyományos fikciós történetmesélő formában a karakter éppen lényegét veszíti el. A Borat – Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika frappáns megoldást ad a problémára: visszanyúl a televíziós műfajtípusokhoz, és a talkshow, álinterjú, áldokumentumfilm, és egyéb rejtett kamerás televíziós formák jellemzőiből gyúr sajátos, mozgalmas és modern hibridet, melynek lényege a dokumetumfilm és fikciós film eszközeinek vegyítése. A komikum forrását egy fikciós elem valóságként való kezelése adja, amit Cohenék médiahackszerű gesztusokkal támogatnak meg (lásd például a Madonna-klipben szereplő Ali G-t, de több szempontból elgondolkodtató, hogy a 2005-ös MTV Europe Music Awardsról a magyar médiumok nagy része úgy tudósított, mintha az eseményt vezető Borat valós személy lenne). Míg azonban a Borat-film esetében a road movie-keret elhelyezi az egymáshoz nem kapcsolódó szituációkat, a Brüno önkényes történetvezetése következtében épp olyan kellemetlenül erőlteti magát a nézőre, mint a főhős saját magát az interjúalanyaira.

Kép a Brüno című filmből

A film kissé taszító volta nem csak a Boratnál kevésbé naiv főszereplőnek köszönhető. A Borat struktúrájának és működésmódjának egy az egyben történő megismétlése rossz hatással van a komikus alapformára, hiszen ha a film sem a gegek, sem az interjúalanyok, sem a parodizált kulturális jelenségek területén nem tud újdonsággal szolgálni, marad a remake-ek jól bevált húzása, az eredetiben működő hatáselemek mennyiségének, minőségének, és extremitásának növelése. Ebből fakad Brüno figurájának nagyobb fokú elrajzoltsága, a történetmesélés kapkodó gyorsasága, az altáji humor túlburjánzása. A Brüno veszélyesen közül kerül ahhoz, hogy ne csak a rossz ízlés paródiája, hanem annak megtestesítője legyen.

Kép a Brüno című filmből

A Brüno története könnyedén összefoglalható két mondatban: az osztrák tévé divatvilágról szóló műsorának házigazdáját, Brünót egy divatbemutatón rendezett balhé miatt elbocsátják, aki erre elérkezettnek látja az időt arra, hogy meghódítsa az amerikai sztárvilágot. A nemes cél érdekében Brüno többek között örökbe fogad egy afrikai kisgyereket, megkísérel békét kötni a Közel-Keleten („Középföldén”) és megpróbálja alapjaiban átformálni nemi identitását. De a kerettörténetet leszámítja valójában ugyanazokat az álinterjú-epizódokat látjuk, mint a Da Ali G Show-ban és a Boratban, csak a provokátor jellemzői alakultak át kissé. Az alapstruktúra a tévéshow-k óta változatlan: a fiktív karakter olyan groteszk látásmódot érvényesít, amelyben egyaránt nevetségessé válnak a kisebbségek önérvényesítési próbálkozásai, az interjúalanyok előítéletes gondolkodásmódja vagy éppen a tolerancia jelszava.

Kép a Brüno című filmből

Sacha Baron Cohen ellen perek tömkelege van folyamatban, ami akár tekinthető projektje sikerességének is. Habár az az „agresszor”, aki a humor és az irónia fegyverével tüzel, a többség szemében ritkán jöhet ki rosszul a dologból. Mert az kétségtelen, hogy Sacha Baron Cohen karaktereivel érzékeny pontra tapint: a posztmodern társadalmi lét, a globalizmus és multikulturalizmus mentén húzódó ellentmondás darázsfészkét piszkálgatja. Karaktereivel kipöccinti a politikai korrektség zárószelepét és a legnagyobb komikusokhoz hasonlóan azt nevetteti ki, ami a legtöbb ambivalens helyzetet okozza a közösségi élet mindennapjaiban. A probléma sokkal inkább az, hogy e karakterek számára nem tud érvényes filmes formát találni.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.