Portréfilm a roma Elvisről

Interjú Ambrus Emese dokumentumfilm-rendezővel

Ambrus Emese ambiciózus fiatal alkotó, aki Viva Constanţa! című dokumentumfilmjével tűnt fel az idei filmfesztiválokon; a marosvásárhelyi Simfesten a legjobb forgatókönyv díját, a miskolci Cinefesten pedig a Roma-kép versenykategória fődíját nyerte el.

Színész vagy, tévénél és rádiónál dolgozol, de úgy tudom, mindig is filmet szerettél volna rendezni.

Ez így nem egészen helyes: mindig is színész szerettem volna lenni. Már az óvodában is állandóan szerepeltem, énekeltem, úton, homokozóban, hintán; ahol két gyereket láttam, ott rögtön el kellett játszanunk valami történetet. Ha később filmezésre gondoltam, akkor arra színészként vágytam.

A tévézés véletlenül kezdődött. Két évig bemondó voltam, ami azt jelentette, hogy nem mehettem terepre a városon kívül, a színház is helyhez kötött – eszembe sem jutott, hogy mindezen változtassak. Persze izgatott a kamera mögötti munka. Ha tehettem, én is többször elmentem a kollégáim filmezéseire, aztán először a hírekhez készítettem interjúkat, ha éppen be kellett ugrani, később elkezdtem egy mesterségekről szóló sorozatot. Szóval nem volt nekem feltett szándékom a dokumentumfilm-készítés, véletlenül alakult így, én is meglepetten látom, hogy ez van.

Mégsem kezdődhetett a filmes vonal véletlenül. A legjobb bizonyíték erre talán éppen a Viva Constanţa!: a Dunaversitas Egyesület mesterkurzusának a záróvizsgafilmjeként készült. Ezek szerint a Dunaversitas kurzusra való felvételivel a szerkesztői munkádhoz szerettél volna további ismereteket szerezni?

Igen, pontosan, a televíziós munkához. Emellett viszont először kaptam választ arra a kérdésemre, hogy mit jelent „filmesen" látni, gondolkodni, és tudatosan használni a filmes kifejezőeszközöket. Érdekes, hogy a tévés anyagaimban mindig minimálisra csökkentettem a saját szövegeimet, próbáltam olyan helyzetekben filmezni a szereplőimet, amelyek önmagukért beszélnek, hogy ne nekem kelljen beszámolnom az információról. Persze sok jelenet nem kerülhetett be ezekbe a kis anyagokba, nagyon tömören, sűrűn kellett sok mindent elmondani, viszont a tanáraim pontosan az előző szándékomban bátorítottak, abban, hogy milyen módon mesélhetsz még a bevált televíziós nyelven kívül.

A filmed, a Viva Constanţa! egy roma Elvis-imitátorról szól. Hogyan találtál rá a főszereplőre?

Tavaly májusban volt Kolozsváron egy diszkriminációellenes kampány, aminek a keretében Lakatos Tudor, alias Elvis Rromano a Nightlosers együttessel énekelt. Az eseményről a Duna Televíziónak készítettem egy riportot. Tehát Elvis Rromanóval egy rövid interjú erejéig sikerült megismerkednem. Akkor már dolgoztam két dokumentumfilmes vizsgatémán, viszont ez a téma nem hagyott nyugodni.

Mi a másik két téma, ha nem titok? Mi lett a sorsuk?

Az egyik titok, mivel kilencvenkilenc százalékban kész a nyers, viszont a fiókban áll. A maradék egy százalék viszont fontos, és remélhetőleg a napokban sikerül leforgatni, ha nem, akkor sajnos várnunk kell vele még egy évet. A másik téma azért titok, mert másfél éve nem forgathatunk, szóval helyben áll a történet. Egy átváltozást szeretnénk elkapni, ami várat magára. Van viszont egy harmadik, ami évek óta foglalkoztat, ez lenne a következő próbálkozás – ez is titok még.

Hogyan fogadták a tanáraid a választásodat?

Megpróbáltak lebeszélni. Magam sem tudtam sokat erről az emberről, egy rövid interjú után nem tudtam, mit is akarok valójában ezzel a történettel, és egyáltalán, hogy is tudnám elmondani mindazt, ami nagyjából már megtörtént, hogy a szereplő múltjáról is beszéljek, de jelenben zajló, élő szituációkban. Csak kérdéseim voltak, mint nekik, és pontosan ezek a kérdések nem hagytak nyugodni. Tíz nap volt még a konstancai koncertig, nem volt időm sokat gondolkodni. Az utolsó kurzuson hoztam elő a témát. Egy hónap múlva volt még egy megbeszélés, akkor viszont már volt jó pár óra nyersanyagom, azt már nem lehetett visszafordítani. Sajnos azóta sem találkoztam a tanáraimmal, remélem, minél előbb megnézzük együtt is a filmet. Persze ettől félek is, mivel már ezt sem lehet visszafordítani.

És a főszereplőd visszanézte magát? Látta a filmet? Hogyan fogadta a közös munka eredményét?

Csak részleteket látott abból az anyagból, amit elvittem neki később, amikor Norvégiába indult. Szereti magát viszontlátni. (Nevet.)

A roma Elvis-figura önmagában mesterkélt lehet, valószínűleg tudatosan is szerepelt – ez a mesterkéltség egy dokumentumfilmben csapdát is jelenthet. Hogyan tudtad irányítani, visszafogni, hogy megmaradjon az egésznek a dokumentum jellege?

Szerepelt, persze, de hát pontosan ettől olyan ő, amilyen, ezért szeretjük, ízig-vérig produkálja magát. Nem eljátssza, hogy ő Elvis Presley, hanem Elvis Presley-t utánozva ő Elvis Rromano, és ez már nem szerep. Valóban mesterkélt lehet bármilyen szerep eljátszása, amenynyiben nem azonosulsz vele. Nála erről nincs szó, pontosan attól szimpatikus – no jó, nem mindenki számára –, hogy természetesen felvállalja magát, a vágyait, és ezt az egész soha meg nem érthető produkciót. Az ellesett rock and roll-os mozdulatok keverednek a cigány tánc mozdulataival, a keleti táncok beütéseivel – de hát a zenében is ugyanez van, amerikai rock and roll, roma nyelvre fordítva és román, magyar, német, balkáni stb. népzene motívumai, szóval szerintem ez mindent elmond. Ugyanakkor van benne egy állandó szomorúság, a meg nem értett csodabogár szomorúsága, aki nem marad észrevétlen ott, ahol feltűnik. Egyesek nem tudják hova tenni, mások rögtön ráhangolódnak. A nagy adag önbizalma mögött látjuk a hibáit, az esetlenségét, azt az embert, aki éppen nem énekel, de ez nem azt jelenti, hogy az előadás véget ért, letette az Elvis Rromano-jelmezt, és más emberként kezd élni. Nem. Ő Elvis Rromano a hétköznapokban is, akkor is, amikor éppen nem énekel, hanem a három napos gyerekét csodálja, vagy akinek a hangját éneklés közben elnyomja a berobogó vonat zaja vagy a kocsmában a záróra előtti porszívózás zaja, az útszélen otthagyják a romák, akiknek szintén énekel stb. Én pontosan ezt kívántam dokumentálni, erre a tulajdonságára fektettem a hangsúlyt. De nem akarok róla beszélni, őt hallgatni kell, nézni kell, önmagáért beszél szerintem. Eleinte persze úgy gondoltam, hogy az otthoni környezetében fogom többet filmezni, ahol nincs annyi szereplés, de hát otthon is énekel, legalábbis amikor meglátta a kamerát, kezdte is.

A film címe azt sugallja, hogy Elvis Rromano álma az volt, hogy Konstancán énekeljen. A film végén viszont már Norvégiáról álmodozik.

A film kérdőjellel zárul ugyan, de szerintem nem nehéz sejteni azt, hogy mi történhet meg vele. Megismertük őt, az eszközeit, látjuk benne a lehetőséget, de hogy hol a határ, azt nem lehet tudni.

Családi képpel indul a film, azzal is végződik. Nem tépelődött „Elvis" amiatt, hogy ott kell hagynia a családját? Mert egyáltalán nem látszik rajta semmi ilyesmi.

Az van, ami látszik. Ezek a szituációk valósak. Amikor útnak indul, azt mondja az utána szaladó, síró gyereknek, hogy „megy apád pénzt csinálni". Nem tudja feladni a környezetét, lehetősége sincs rá, viszont már nem tud meglenni ebben a közegben sem anélkül, hogy ne járna ki, őt megérintette egyszer a siker világa. Ez az ember ezután folyton kikívánkozik ebbe a világba.

Számos viszontagságotok volt a forgatás alatt meg a gyártás körül – mesélj egy kicsit ezekről is!

Igen, voltak. Egy darabig rohangáltam támogatók után, aztán már nem volt idő várni, az események zajlottak. A forgatás kalandnak indult, belevágtunk azon az alapon, hogy veszítenivalónk nincs, ha nem alakulnak úgy a dolgok, ahogy szeretnénk, akkor fürdünk egyet a tengerben, és kész. Azért féltem, sejtettem, hogy nem lesz könnyű, éppen munkanélküli voltam, nem volt pénzem szórakozni, de volt egy kis szerencsém is.

Érdekes a stáblistádban az operatőrök „serege" – talán négy embert számoltam, nagyon különböző alkotóegyéniségek, és különböző szakmai tapasztalattal rendelkeznek. Ez kicsit szokatlan egy viszonylag rövid dokumentumfilm esetében. Hogy alakult ki ez a csapat?

Ez nagyon hosszú történet. Röviden: nem volt pénz a filmre. Jakab Ervin kollégám volt Pesten, vállalta a munkát. Reménykedtünk abban, hogy ha más támogató nem lesz, akkor a tanárok elfogadják az ötletet, mint vizsgafilm-témát, és ha meggyőzöm őket, akkor anyagi támogatást is kapunk a Dunaversitastól. Az első rész, az iskolajelenet Dan Curean munkája – négy perc. A film nagy részét, a családban zajló jeleneteket, az indulást, az utat végig és a hazaérkezést Jakab Ervin forgatta. Bekerültek koncertfelvételek egy kolozsvári klubból, ahova Andrei Biro ugrott be, és Schneider Tibor is segített: utolsó pillanatban elvállalt egy koncertfelvételt, eltöltött egy délutánt azért, hogy felvillanjon néhány erről szóló kép a klipben. Az utolsó forgatást Székely Róbert vállalta, aki szintén kollégám volt Pesten. Az utolsó rész tehát az ő munkája: egyik este felhívott Elvis Rromano, hogy megy Norvégiába; egy napom volt arra, hogy kamerát, mikrofont, embert keressek. Ervin a Deltában forgatott éppen, szóval szerencsésnek kell lenned ahhoz, hogy egyik percről a másikra olyan embert találj, akit ismersz is, akinek felszerelése is van, éppen semmi dolga stb. Szóval mivel nem volt pénz, szóba sem jöhetett, hogy egy állandó stáb a rendelkezésemre álljon. Mindenki, aki részt vállalt a munkában, lelkesen tette, érdekelte a téma, segíteni akart.

Hogyan lehet ennyi, képekben különféleképpen gondolkodó társ munkáját összehangolni, az eredményt egységesíteni, főként kezdő rendezőként?

Nehezen. (Nevet.) A klipben vegyülnek a különböző emberek munkái, ami szándékos. Az eleje és a vége külön tömb, más-más hangulat. Segít az is, hogy különböznek az évszakok, ami időben is elhatárolja egymástól a jeleneteket.

A film első változata idén tavasszal készült el, azóta több fesztiválon is versenyzett. Mindegyre újravágod. Miért? Örök elégedetlenség, törekvés a tökéletességre, vagy valami más motivál?

Az első fesztiválvetítés előtt szerettem volna inkább kirohanni a világból, de be kellett ülni, vállalni kellett, hogy a közönség reakciójával fogok szembesülni, és ezen változtatni tudok. És jó volt: észrevették az apróságokat, amikkel én napokig harcokat vívtam, hogy működjenek; akkor azt mondtam, hogy megérte.

Ha változtatok, az azért van, mert valami zavar benne, és ha nagyon zavar, mondhatja bárki, hogy hagyd, mert jó stb., egyszerűen nem tudok megnyugodni. Az újravágást pedig ne úgy képzeld, hogy kezdem elölről az egészet. Egyszerűen kidobtam az első változatból három jelenetet, de a történet maradt. Úgy éreztem, jobban működik az egész így. Megnéztem két hónap távlatából, és úgy éreztem, hogy nem tesz hozzá semmi újat az a három jelenet.

Egy hónap múlva készült egy harminc perces változat is. Ettől függetlenül az eredeti megmaradt. Apró részleteiben változott, tisztult, finomítottunk még, ami viszont sokat számít. Először azt hittem, hogy csak én csinálom ezt, én nem tudok megnyugodni, aztán a fesztiválokon több alkotó is elmondta, hogy számos változata van a saját filmjéről. Szóval befejezni nem lehet: abba kell hagyni.

Kinek a véleménye számít újravágáskor?

Mindenki érzi, hogy egy jelenet vagy egy pillanat őszinte-e, mond-e újat, unalmas-e vagy sem stb. Aki meg tud győzni, annak számít a véleménye. Az első reakciókat a közönségtől kaptam. Amúgy ahány ember, annyi vélemény, nem befolyásolhat mindenki. Egyszerűen idő kell ahhoz, hogy kívülről lásd a munkád, tíz órából kihámozz ötven percet, és azzal azt mondd el, amiért elkezdted a munkát, úgy, hogy abban maradjon titok és meglepetés, viszont azért követhető legyen a szál.

Milyen tapasztalatokkal zártad a Viva Constanţa! történetét? Egyáltalán lezártad?

Lezártam ezt a történetet, ezt a fejezetet. Nagyon sokat tanultam belőle, mind a körülményekből, mind a munkafolyamatból. Csak azt tudom mondani, hogy örülök annak, hogy belevágtam, sokat veszítettem volna, ha nem indulok el, nagyon hasznos tapasztalat volt.

És most hogy érzed: a távolabbi jövőben is jobban ki tudsz bontakozni rendezőként, mint színészként vagy tévésként?

Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolhassak, még rengeteget kell dolgoznom.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.