Felfőtt indulatok egy lövészárokban

Danis Tanovic: No Man's Land / Senkiföldje

A boszniai polgárháború szolgáltatja a hátteret Danis Tanovic Senkiföldje című filmjéhez. A rendező tévés tudósítóként végigkövette az embertelen és abszurd helyzeteket eredményező konfliktussorozatot, és ebben a filmben letisztázta a sok száz óra haditudósítás lényegét. Gyönyörű iróniával és könnyedséggel nyúl a délszláv háború témájához, ahol mondhatni testvér testvér ellen vívott élet-halál harcot.

A film egyetlen meleg nyári nap története. Hőseink, a bosnyák Ciki (Branko Djurics) és a szerb Nino (Rene Bitorajac) kénytelen-kelletlen egy lövészárokban találják magukat a szerb–bosnyák frontvonal határán, a senkiföldjén. Az évszázadok alatt felgyűlt és az 1990-es években kicsúcsosodott egymással szembeni bizalmatlanság pedig egyik percről a másikra majdhogynem gyilkosokat csinál belőlük. Pedig emlékeik közösek, nyelvűk ugyanaz, habár mindegyik másképpen nevezi meg azt. A kiúttalannak tűnő helyzetet tovább bonyolítja, hogy a közvetítésre felkért ENSZ-egységeknek meg van kötve a kezük, csupán megfigyelői státusuk van, nem szabad beavatkozzanak. Ciki és Nino felváltva ragadják magukhoz a hatalmat, mindig az határozza meg a történelmi igazságot, akinél épp puska van. Az egész világot felkavaró háború is a lövészárokban történtek fényében kerül vászonra. Hőseink gyűlölete egyre dagad, és habár a kintről hozott indulatokkal táplálkozik, ők is „megtesznek mindent”, hogy a békés kimenetel ne legyen opció. A helyzetet bonyolítja, hogy Ciki társa, Cera egy taposóaknán fekszik, ami ugyebár európai uniós gyártmány, és annyira előrehaladott technológiával készült, hogy az ENSZ-katonák sem tudják hatástalanítani.

No Man's Land

Felkavaró film a Senikföldje, ami leginkább annak köszönhető, hogy Tanovic nem roppant össze a téma súlya alatt, nem próbált megfelelni az „efféle” filmekkel szemben támasztott elvárásoknak, hanem a maga könnyed hangnemében , és lustálkodó ritmusában pergette le szemünk előtt az eseményeket. Az egyik pillanatban megnevettet, a másikban elgondolkodtat, majd meghat, de végig ügyel az arányokra, hogy egyik érzésüzenet se hatalmasodjon el a filmén, és emiatt be lehessen skatulyázni. Lenyűgözőek és elszomorítóak a hadsereg rugalmatlanságát és elkeseredettségét bemutató képsorok, amint képtelenek az öldöklés mindennapossá vált rutinjából kitörni.

Külön fricskát kap a filmben a nemzetközi közösség, amely két képviselője – az ENSZ-békefenntartók és a sajtó – révén tehetett volna valamit a térség lakóiért, de ehelyett a szenzációhajhászásra és a kényelmes semmittevésre szorítkozott. Amikor az egyik ENSZ-tiszt megelégelve a semmibe bambulást, kezébe veszi az ügyek rendezését, a sajtó szeme láttára senki sem meri vállalni a benemavatkozási politika felelősségét. Tanovic filmjének nemzetközi sikere összefügg ennek a visszás helyzetnek a maximális kiaknázásával. A világ forró pontjain tevékenykedő békefenntartók állandó médiaszereplő lettek. A nagyközönség jelentős része mégis úgy érzi, hogy az egyetemes emberi jogok és végső soron a nyugati civilizáció nevében fellépő békekatonák nem csak hogy nem akadályozzák meg, de egyenesen biztosítják a feltételeket, hogy egy-egy etnikai konfliktus meghitten bensőséges genocídiummá alakulhasson.

Tanovic mindezt olyan könnyedén és mértékkel adagolt humorral ábrázolja, hogy a végeredmény soha nem válik ízléstelen hatásvadászattá, vagy szájbarágós empátiaterrorrá. A szereplőkből időnként előbukkan az emberi mivoltuk, viszont a rendező egyiket sem hagyja kibontakozni. Teszi ezt annyira tudatosan, hogy a nézőben kérdések tömkelege gyűl fel a film után: vajon mi történt Cerával?; miért nem jött össze a brit riporternő a francia ENSZ-katonával? stb. A Senkiföldje nem ad egyszerű válaszokat az élet nagy kérdéseire, még arra sem hajlandó válaszolni, hogy ki hibáztatható a boszniai háborúért. A műfaj legjobbjaihoz hasonlóan, a film a világ bármelyik pontján szembenálló háborús felek tárgyilagos helyzetértékeléseként is megállja helyét.

No Man's Land

Az európai fesztiválok után a Senkiföldjét méltó elismerésben részesítették a tengerentúliak is. Tanovic tehetsége előtt meghajolva, előbb a szakkritika ítélte oda az Arany Glóbuszt, a napokban pedig, kissé már elfelejtve, de megint a figyelem előterébe került, amikor a legjobb nem angol nyelvű filmnek járó Oscar-díjat kapta meg.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.