Délszláv filmtörténet 1.

Bevezetés – Egy lehetséges olvasat

Akit érdekel a délszláv filmkultúra, annak előbb-utóbb szembesülnie kell azzal, hogy milyen nehéz az egykori jugoszláv korpuszt az utódállamok nemzeti-filmtörténeti igényeinek megfelelően szétbontani. A Jugoszlávia halála után létrejött nemzeti filmgyártásoknál viszont már más a helyzet.

A jugoszláv film hasonlóan működött, mint az egykori államszövetség. A második világháborút követően minden tagköztársaság létrehozhatta a saját nemzeti stúdióját a szervezett filmgyártás keretein belül. Így jött létre a Triglav Film Szlovéniában, a Jadran Film Horvátországban, a Bosna Film Bosznia-Hercegovinában, az Avala Film Szerbiában, a Lovcen Film Crna Gorában és a Vardar Film Macedóniában. A filmgyárak egy kivételtől eltekintve (Lovcen Film – Budva) a fővárosokba települtek. Közöttük és a filmesek között a kapcsolat mindvégig sokoldalú és szerteágazó maradt.

Véleményem szerint nagyobb haszna volna, ha a jugoszláv filmet nem próbálnánk mindenáron nemzeti filmtörténetekre bontani a fenti körülmények miatt. Egy különleges helyzetű (harmadik út, jugoszláv szocializmus – önigazgatási modell, el nem kötelezettek mozgalma stb.), bonyolult felépítésű föderáció hasonlóan szövevényes filmgyártásáról van szó, ahol egy-egy filmet több helyen is el tudnánk helyezni.

Itt van például az első jugoszláv játékfilm, a Slavica (1947). A filmet a horvát Vjekoslav Afric rendezte a belgrádi Avala Film kötelékeiben. A történet egy dalmáciai halászközösségben játszódik. A partizán tematika első feldolgozását láthatjuk, ahol a helyiek a megszálló olaszokkal kerülnek összetűzésbe. A szerbek szerint a Slavica szerb film, az viszont tény, hogy Afric a második világháborút megelőzően a Horvát Nemzeti Színház színésze volt. Karrierje jellemző a korra. Kialakult filmgyártás híján a jugoszláv film a partizán ellenállók soraiból verbuválódott és egészült ki külföldi segítséggel. Ez az első, pionír generáció az ötvenes évekre kitanulta a szakmát, munkáik technikai színvonala nem maradt el az átlagtól. Ezzel együtt természetesen a partizánfilm is kultúrpolitikai legitimációt nyert, amelyen keresztül a történelemhez való viszonyulás is jól nyomon követhető. Tipológiája, korszakolása arányaiban legalább annyira érdekes lehet, mint a westernfilmé.

Közvetlenül a második világháború után kezdetben a dokumentumfilm szolgáltatott lehetőséget a filmesek számára. A harcok során nem ritkán külföldi operatőrök segítségével készült anyagokból vágtak össze különféle anyagokat, riportokat. A háborút követő állapotokról rengeteg munka született, szinte mindegyik nép feldolgozta saját, mégis közös borzalmait, győzelmeit. Egy horvát példa erre Sime Simatovic filmje, A győzelem napja Zágrábban (Dan pobjede u Zagrebu, 1947).

De térjünk vissza egy pillanatra az első játékfilmekhez. A belgrádi Avala Filmmel egy időben, 1945-ben alapított zágrábi Jadran Film szintén 1947-ben készítette el első játékfilmjét (Nikola Popovic:Xivjece ovaj narod / Ezeknek az embereknek élniük kell). Nikola Popovic viszont történetesen szerb volt. Jól látszik tehát, hogy nincs túl nagy hozadéka az ilyesfajta különbségtételeknek, legalábbis ami a korszakot illeti. Akkor mit kezdjünk a jugoszláv éra mozgóképkultúrájának horvát, szerb, bosnyák stb. részegységeivel? Mitől válik egy film ekkoriban horváttá? A rendező vagy a gyártó stúdió nemzeti besorolása okán? A stábról már ne is beszéljünk. Álljon itt még egy példa, egy későbbi évtizedből: Karpo Acimovic Godina filmjét, A Medúza tutaját (Splav medusa, 1980), amely a húszas évek szerb avantgárdját elevenítette föl, a szlovén Triglav Film vette pártfogásába. Akkor most a film szlovén vagy szerb? Esetleg macedón, mivel Karpo Acimovic Godina Szkopjéban született.

Persze nem azt állítom, hogy nem létezik ebben az időszakban szlovén, horvát, bosnyák, szerb stb. film, csupán azt, hogy termékenyebb volna egymáshoz való viszonyukat, és nem különállóságukat vizsgálni. Mivel a nemzeti filmtörténetírás klasszikus formájában nehezen alkalmazható erre az időszakra, jobb volna, ha a jellemző motívumok, témák, műfajok kapcsán néznénk vissza a jugoszláv film évtizedeire. Mindezt megtehetjük úgy is, hogy feltárjuk a nemzeti sajátosságokat, apró finomságokat is. Ezzel az utódállamok nemzeti filmtörténete is teljesebbé válhat.

A tipikusan jugoszláv műfajon, a partizánfilmen (az ellenállás motívuma, háborús tematika) keresztül már elő lehet hívni a nemzeti karaktereket is. Vagy itt van a világháborút közvetlenül követő időszakot bemutató, jól körülhatárolható filmek köre. Itt van például a horvát Krsto Papic, aki Bilincsek (Lisice, 1970) című filmjével a horvát népművészet dokumentarista bedolgozásával (népdal és néptánc betétek) tette az 1948-ban játszódó munkát emlékezetes és érvényes alkotássá. (Papic hazájában a mai napig viszonyítási pont, az idei Pulai Filmfesztiválon életműdíjjal jutalmazták.) De említhettem volna a szintén horvát Rajko Grlic nevét is, aki ugyanazt az időszakot járja körül egy másik aspektusból, kicsit későbbi időpontból visszatekintve (Samo jednom se ljubi / Csak egyszer szeretünk, 1981).

De térjünk vissza egy kicsit még a partizánfilmekhez. A Bosznia-Hercegovinában született, horvát származású Veljko Bulajic által rendezett A neretvai csata (Bitka na Neretvi, 1969) jelenti a háborús filmek kulminálását. (Bulajic Olaszországban tanult, kezdetben neorealista filmeket forgatott, majd hamar áttért a partizánfilmek műfajára.) Vízválasztóként szolgál mind a partizánfilmek korszakolása, mind a történelemről alkotott reprezentációs kép szempontjából, noha filmművészetileg kevésbé releváns alkotás. A nyugati koprodukciós részvétellel és nemzetközi szereposztással készült, második világháborús történelmi eposz akkoriban Európa egyik legdrágább filmjének számított. Még Orson Welles is elvállalt benne egy kisebb szerepet. A film erénye, hogy a megkövetelt hősi pátoszon túl jól megragadta a háború tökéletes értelmetlenségét és tragikus kegyetlenségét is.

Most nem esett szó a némafilm szórványos nyomairól, az 1945-ig tartó időszakról, a jugoszláv film nagy korszakairól (jugoszláv új hullám – crni film, nyolcvanas évek második nagy fellendülése), sem azok nemzeti vonatkozásairól, az 1990 után készült alkotásokról (utódállamok filmművészete). Fontosnak tartottam azonban ezt a kis kitérőt, mivel sajátos anyagról lévén szó, nem biztos, hogy helyesebb lett volna így kezdenem: az első szerb némafilm a Karadorde, készült 1911-ben, történelmi témát dolgoz föl. Nem láttam értelmét annak, hogy ismeretlen rendezők neveit és ismeretlen filmek címeit sorakoztassam föl. Ehelyett fontosabbnak tartottam néhány meggondolásra érdemes javaslat filmtörténeti adalékokkal kiegészített közlését, mielőtt belevágnánk a jugoszláv és az azt követő délszláv filmtörténetbe.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.