Libiom-fifika

Kálmánchelyi Zoltán, Végh Zsolt: Libiomfi

A rövidfilmes fesztiválsikerekkel karriert és rajongótábort építő Kálmánczhelyi-Stefanovics-Végh alkotóhármas első nagyjátékfilmje az idei Filmszemlén elnyerte a diákzsűri legjobb első nagyjátékfilmnek járó díját, a majdnem-címszereplő Mucsi Zoltánt a legjobb férfi alakítás díjával tüntették ki, Muhi András produceri munkáját pedig kiemelkedőnek ítélte a játékfilmes zsűri. Az alkotók szerint „tragikus szocio-musical-mesét” látunk, mások szerint kereskedelmi televíziós ízű szárnypróbálgatást.

Kálmánchelyi Zoltán - Végh Zsolt: Libiomfi

Az őrült színházi ötleteket dédelgető Libi bácsi és becses neje, a páratlanul finom kakaóiról ismert Anikó néni szereplőket toboroznak új darabjukhoz. Szűk kis lakásuk hamarosan színész-jelöltektől hangos – jelen van mindenki, aki a „boldog”, „boldogtalan” és „köztes” besorolásba belefér. Első látásra két markáns csoport rajzolódik ki: a világi életben boldognak tekinthető kereskedelmi sztárok (például Kamarás Iván) és a hétköznapi értelemben boldogtalannak tartott debilek (különös ismertetőjelük a szódásüveg vastagságú szemüveg) társasága. Az örökösen jajveszékelő és szekrényében bujkáló Libi bácsi azonban máshogy ítélkezik, hiszen az ő színpadán a szerencsétlenek próbálhatnak szerencsét, a hagyományos boldogok pedig elhúzhatnak a reggeli beszélgetős műsorokba – ezzel is jelezve, hogy a főhős művészi elképzelései mennyire közel esnek a film alkotóiéhoz. A Mici Mackó sajátos adaptációjának a leendő szereplői tehát valóságpalota helyett minimálkomfortos vidéki nyaralóban készülnek szerepükre, lassan mindenki megcsillogtatja tehetségét, Anikó néni főzi a kakaót, Libi bácsi pedig folytatja a hírhedt ózdi színjátszótanár, Liebe Attila gyakorlatát, amely Stanislawski módszerét követve a kis tanoncok átszellemült legyilkolásáról szól. Tragikum adott, a szociológiai mondanivaló a felnövekvő debil-társadalom viselkedésjegyeiben keresendő, a meseszerű előadásmód az előbbi két tényezőt hivatott finomítani, a musical-betétek pedig arra szolgálnak, hogy magunkon túl a történetről is megfeledkezzünk egy kicsit.

Kálmánchelyi Zoltán - Végh Zsolt: Libiomfi

Fetrengés a mocsokban

A Stefanovics-Kálmánczhelyi-Végh trió karrierje 1996-ban indult, amikor orosz népmesékből adaptált Sziget Híradókat készítettek a szigetlakók nem kis örömére. A híradókat egyre többen nézték, ezért a következő évben már konzerv-mesékkel tértek ki a szigetre, ahol ismét osztatlan sikert arattak. Erejükből még rögtönzött közönségtalálkozó-performanszra is futotta. A következő években már a független filmes szemlékre készítették filmjeiket, melyek közül nem is egyet később mozikban is játszottak: a Pesti Mese: Óz, a nagy varázsló sajátos modorban, gátlások nélkül beszélt a mai Budapestről. Először az uristen… forgatásán dolgoztak komoly stábbal, s mivel filmjeikben mindannyian játszottak, egyre nagyobb terét látták át a filmkészítési folyamatnak.

A Libiomfi már digi-betára forgott, és a végeredményt 35 milliméteres filmre nagyították. A néhány évvel ezelőtt gyermeki látásmódjával és „szürke” humorával elismerést szerző kisfilmes trió a Libiomfival betört a magyar nagyjátékfilmes színtérre, arra a terepre, ahol néhány kis stúdió versenyzőin túl manapság leginkább a Simó-osztály fiatal rendezői vannak jelen. Míg Török Ferenc, Pálfi György, Hajdu Szabolcs és Mundruczó Kornél filmnyelvi újításokra és témabeli vérfrissítésre adják fejüket – nem egyszer tökéletesen ellentmondva egy filmmel korábbi önmaguknak –, addig Véghék következetesen folytatják a korai munkáikban választott vonalat. Generációjuk helykeresésének ijesztő epizódjait, az ezredfordulós Budapest furcsa és érthetetlen világát meseszerűen tálalják, ezzel is enyhítve a filmjeikből gyakran áradó kilátástalanság és reményvesztettség érzését. Se nem fekete, se nem harsány, hanem inkább szürke humoruk már első filmjeikben megmutatkozott, és rajongójukká tette a rövidfilm-szemlék, majd a művészmozik közönségét, amely talán a kilencvenes évek elején oly népszerű Holló Színház fanyar világlátását vélte felfedezni és szerette meg munkáikban. A Rákóczi téri mocsokban hentergő kislány, szegény Peti nagymamája és a földre szálló mennyei ember harsány és élő jelenségek, a posztmodern nagyváros elmaradhatatlan lakói, akiknek a jelenléte egy fiatalt sem hoz zavarba, hiszen a plázák, szelíd BKV-ellenőrök és szimatoló razzia-rendőrök világában nehéz meglepő dolgokkal előállni.

Kálmánchelyi Zoltán - Végh Zsolt: Libiomfi

Kisfilm, nagyfilm

A trió tagjai 2001-re úgy tetszik, jobban kinyitották szemüket, és vetettek egy pillantást közös dolgaink irányába: készítettek egy szatírát az államilag ösztökélt filmgyártás és az akkori hazai politikai élet állapotáról. A Legkisebb film a legnagyobb magyarról, avagy, ha nincs kéz, nincs csoki a készülő Hídember árnyékában egyszerre volt a propagandagépezet bírálata és szerény kiáltvány a független filmezés szeretetéről. Hőseink fakamerával indulnak küldetésükre, hogy megmutassák Eperjes Szamóca Károlynak és Bereményi Nagyköltségvetésű Gézának, mi fán terem a leleményesség és a humor. Korábbi munkáikhoz képest a Legkisebb film… a minket (őket) körülvevő világ jóval kisebb szegmensére reflektál: hiába a függetlenség szeretetének kinyilatkoztatása, az ötletadó téma a rövidéletű ellen-propagandafilmek közé sorolja a művet. Az alkotók ideiglenes pályaelhagyása – ami a mesei gyökereket és a posztmodern elidegenedettség ábrázolását illeti – azonban még nem ért véget, hiszen a 2003-as filmszemlén merőben újszerű, a tőlük megszokottnál jóval többet markoló, ráadásul hosszban is meglepően nagyjátékfilm-szerű darabbal álltak elő. A szemleközönség egyik szeme mosolygott, hiszen szeretett triója végre egy egész estét betöltött, másik szeme azonban tikkelt, mert nem értette, a korábbi kisfilmes szeretetkiáltvány után hogyan készülhetett el a Libiomfi. A trió legfrissebb munkája ugyanis félredobja a kis műhely-trükköket, a furcsa világ megértése helyett inkább pompás díszletként használja azt, a kamera kocsizik és svenkel, a kínosan üres pillanatokban a szerep-lők dalra fakadnak, a szódásüveg-szemüvegek mögül pimasz grimaszok lesnek a nézőre.

Kálmánchelyi Zoltán - Végh Zsolt: Libiomfi

Fifika

Azt nem tudni, mi vonzotta az alkotókat a „tragikus szocio-musical-mese” műfajához, csak annyit állapíthatunk meg teljes biztonsággal, hogy a zsáner legapróbb elvárásainak is eleget tettek, és elkerülték a legveszélyesebb buktatókat – amik egy ilyen ezred eleji hibrid esetében ugye nincsenek. A nagyjátékfilmessé cseperedett készítők már a történet elején elbúcsúznak Kamarás Ivántól, Kecskés Karinától, Ónodi Esztertől, Pindroch Csabától és az éledező hazai sztárvilág többi üdvöskéjétől, hogy kényük-kedvük szerint merülhessenek alá választott világukba, ahol az őrültek legyőzik a lelki sérülteket, a szavak értelmüket vesztik, forr a kakaó és a különböző filmes alműfajok boldogan ráznak kezet. A Libiomfi kis jóindulattal izgalmas korleletnek, egy vergődő társadalom zenés-táncos segélykiáltásának tekinthető, kis rosszindulattal azonban a trió vívmányainak kereskedelmi televíziós átirataként is értelmezhető. Az alkotók minden bizonnyal érezték ezt a hajszálnyi vastagságú játékteret, amely betöltésre várt, és bátran vállalták a kockázatot: elkészítették azt a filmet, melynek értékét egyedül a befogadó pillanatnyi lelkiállapota határozza meg.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.