A boldogító igentől az elszomorító nemig

Filmek a válásról

Hogyan küzd meg a mozgókép a család szétesésével? Összeállításunkban a válásról szóló filmeket lajstromozzuk.

Ha lecsupaszítjuk az esküvő rituális jelentéseit lagzistól, vőfélyestől, „limbóhintóstól”, feltűnik, hogy ez a szertartás az ember életének legkockázatosabb szerződését foglalja magában. A házasság intézménye arra épül, hogy egy pár megesküszik arra, hogy még a másvilágra is közös belépőt vesznek, történjék bármi ebben a földi létben. A házassági fogadalom éppen ezért a biztosítási ügynökök legnagyobb rémálma lehetne, hiszen ez a szerződés egyáltalán nem tartalmaz konkrétumokat, homályosak a feltételek, a határidőkről nem is beszélve. Arról, hogy mit is takar ez a bármi, mindenki szabadon interpretálhatja, ennek alapján történhet zombiapokalipszis, jégeső, kihízott ruci, bizalomvesztés vagy éppen fizikai bántalmazás. Másfelől, az idő linearitására való tekintettel, nincs tudomásunk saját lejárati dátumunkról sem, még kevésbé házastársunk szavatosságáról.

Ezeken a pragmatikus részleteken talán csak a szerelem képes átívelni, de itt jön az apróbetűs rész: a szerelem elillanhat, más iránt lobbanhat fel, vagy akár az is megeshet, hogy a szerelem a régi, csak a házastársak tervei összeegyeztethetetlenek. Mérhetetlen felelősséget róhat a vállunkra továbbá az, hogy míg a rokonainkat nem, addig a házastársunkat mi választjuk meg. Családunkká teszünk valakit anélkül, hogy erre bármi is kötelezne. Az emberiség történetében ez nem volt mindig jellemző, azonban a szabad akarat gyakorlása egyúttal exponenciálisan növelte a válások számát is. Emiatt pedig a válás társadalmi megítélése elfogadottabb lett.

A film médiuma hatalmas szerepet vállalt a társadalmi megítélés átalakulásában. A kortárs repertoár már odáig fejlődött, hogy a válás számos szemszögét feltárta a mozivásznon: a gyermekért való küzdelmet, a házasságtörést vagy a tökéletesnek hitt párosok dekonstrukcióját. A soron következő válásfilmek a szerző szerény kívánságkosarát képezik, kultikus és kevésbé ismert alkotásokkal egyaránt.

Anya és apa szeret téged

A válásfilmekről nem lehet beszélni anélkül, hogy a Kramer kontra Kramer ne kerülne szóba. Robert Benton 1979-es alkotása nem egy válásfilm, hanem a válásfilm. A Kramer kontra Kramer nemcsak az Oscar-gálán tarolt hatalmasat (5 díjat vitt haza a legnagyobb presztízzsel rendelkező kategóriákból), hanem a mozipénztáraknál is kiemelkedően teljesített. A reklámügynökségen dolgozó, munkamániás Ted Kramer (Dustin Hoffman) az előléptetés szélén áll. Amikor a feleségének, Joannának (Meryl Streep) tálalná a jó hírt, a nő bejelenti, hogy válni akar. Joanna zaklatottan maga mögött hagyja addigi otthonát, férjét és 6 éves kisfiát, Billyt (Justin Henry). Tedre villámcsapásként csapnak le az egyedülálló szülői lét terhei. Nem csak anya helyett anya kell legyen fia számára, de arra is ráébred, hogy mindeddig apai kötelezettségeinek sem tett eleget.

Ted és Billy viszonya teljesen átalakul a drasztikus változásoknak köszönhetően. A közös reggelik, a veszekedések, a játékok és ölelések roppant erős köteléket fonnak apa és fia között. Azonban másfél év után Joanna visszatér, hogy újra Billy anyja lehessen. Kramer és Kramer régi sebeket feltépve, a bíróságon küzd a gyermekért. A bíró végül Joannának ítéli oda a gyermeket (hiszen az anya mindig elsőbbséget élvez az ilyesféle válóperekben), ő viszont az utolsó pillanatban meggondolja magát és visszalép, hogy Ted és Billy továbbra is együtt maradhassanak.

Jogi kitekintésként fontos megjegyezni, hogy 1969-ben az amerikai családjog sokkal liberálisabb lett, mert államonként eltérően, de apránként bevezette a no-fault (vagyis „nincs hibás”) válás fogalmát. Mindez a válásfilmekben is reformot hozott, mivel alkalmat adott az alkotóknak arra, hogy a válótársakat ne a hős-antihős-tengelyen helyezzék el. A Kramer kontra Kramer esetében még egy kicsit bizonytalan ez a mérleg. Általában véve minél több játékidőt ad a film egy karakterének, annál könnyebben tud vele a néző azonosulni és annál hamarabb ébred szimpátiája a hős iránt. Ez az egyensúly kiváltképpen fontos a válásfilmek kapcsán, mert az aránytalan „szerepeltetés” azt sugallhatja, hogy a film kijelöl egy hibás félt. Ehhez mérten bár Ted Kramer jóval több játékidőt kap Joannánál, képesek vagyunk a feleség helyzetét is megérteni, és ez teszi a filmet paradigmaváltó alkotássá.

Noah Baumbach 2019-es Házassági története már nyíltabban kiáll a dupla perspektíva mellett. A film fejezetekre bontja a válás folyamatát, olykor a férfit, máskor a nőt követi nyomon. Charlie (Adam Driver) színházi rendező egy off-Broadway társulatban, ahol felesége, Nicole (Scarlett Johansson) vezető színésznő. Nicole úgy érzi, hogy Charlie limitálja őt és megalomániája ellehetetleníti számára azt, hogy saját karrierje felett rendelkezzen. Charlie viszont úgy gondolja, hogy Nicole művészi függetlensége a család egységét veszélyezteti. A konfliktusukat az teszi igazán megrendítővé, hogy mindkettőjüknek megvan az igaza. Az eltervezett csendes és békés válás helyett végül egy lelket és pénztárcát sem kimerítő válóper veszi kezdetét gyermekükért.

Nyílt titok, hogy Baumbach saját válását dolgozza fel a filmben, exfelesége pedig az a Jennifer Jason Leigh, aki 2015-ben robbant be (újra) a köztudatba Tarantino Aljas nyolcasában. A Házassági történet az ellentmondó tematikával együtt is tulajdonképpen egy érzékeny love story: a házasok válásuk dacára sem tudják elfelejteni azt, hogy egyszer szerelmesek voltak, a művészi ambíciók összeegyeztethetetlensége miatt azonban képtelenek voltak folytatni közös életüket. Ha valaki esetleg ennek az inverzére volna kíváncsi – vagyis arra, hogy egy jól működő művészházaspár hogyan alkot együtt nagyot –, akkor annak ajánlott pl. a John Cassavetes-Gena Rowlands duó filmográfiája.

Elvált szülők gyereke vagyok

A válás mint társadalmi jelenség olyan mélyen beleépült a hétköznapokba, hogy a 2000-es évek után egyes rendezők már saját szüleik válását is tematizálták a fikció és a biográfia határán. Baumbach ilyen formán nem csak a házastársak nézőpontjából készített filmet a válásról, hanem gyermeki perspektívából is. A tintahal és a bálna (The Squid and the Whale) az amerikai függetlenfilm csodabogara lett 2005-ben, amikor a Sundance fesztiválon debütált. A film különlegessége az, hogy a fókusz ezúttal nem a szülőkön van, hanem a gyerekeken. Bernard Berkman (Jeff Daniels) egy rettentően sznob író, felesége, Joan (Laura Linney) szintén publikál. Két fiuk, Walt (Jesse Eisenberg) és öccse, Frank (Owen Kline) akaratukon kívül erősítik a szülők közötti ellentéteket: Walt megszállott rajongója apjának, míg Frank inkább az anyai törődés felé húzódik. Ezek a személyes irányultságok a válás bekövetkeztével meghatványozódnak, Walt anyját okolja a történtek miatt, Frank pedig apja arroganciáját és érzéketlenségét emeli ki a válás okaként.

Értelemszerűen a testvérek között is viszály alakul ki azért, mert külön-külön képviselik a szüleiket. Holott mindketten rossz úton járnak. Csúnyán hangozhat, de a fiúk csak akkor tudnak kigyógyulni a részrehajlásból, ha az imádott szülőben csalódhatnak, és ha a gyűlölt szülőben újra felfedezhetik annak értékeit. A Tintahal és a bálna épp ezért az elvált szülők gyerekeinek nyújthat megható (és egészséges humorral bíró) útmutatót, anélkül, hogy kioktatná célközönségét.

Derek Cianfrance 2010-es Blue Valentine című filmje szintén egy olyan alkotás, amely a szerző szüleinek válását tematizálja. Dean (Ryan Gosling) és Cindy (Michelle Williams) szerelmi története hatalmasat rúg nézője gyomrába azáltal, hogy narratíváját nonlineárisan vezeti. Az időbeli ugrások következtében a pár múltja és jelene összemosódik. Az egyik pillanatban könnyekkel küzdve mondják ki a boldogító igent, a másikban zokogva ismerik el házasságuk kudarcát. Frankie-nek becézett lányukat (Faith Wladyka) közösen nevelik, bár a gyerek valószínűleg nem a férfié. Dean azonban úgy szereti lányát, miként a sajátját. Hiába a családszerető férj, Cindy folyamatosan őrlődik Dean mellett, aki az évek során alkoholista lett. A kettőjük közötti ellentétet fokozza, hogy Dean egyáltalán nem ambíciózus, két kézzel taszítja el magától a lehetőségeket pusztán azért, mert elkényelmesedett.

A Blue Valentine lényegében egy veszélyes kötéltáncot jár, hiszen két lehetséges kimenetel között ingadozik. Vagy azzal ártunk a gyermekünknek, ha elválunk, vagy éppen a tovább folytatott, ám diszfunkcionális házassággal nyomorítjuk meg őt. A film házastársai a porcelán megrepedezése után is éveken át együtt maradnak: Dean nem hajlandó elfogadni, hogy a baj egyáltalán létezik, Cindy pedig másra sem bír gondolni. Cianfrance személyes tapasztalatairól annyit azért lehet tudni, hogy már 20 éves volt, amikor a szülei végül a válás mellett voksoltak.

Mi voltunk a tökéletes pár

Ingmar Bergmannak szintén volt egy-két szava a házasság elviselhetetlen könnyűségéről. Az 1973-ban készült Jelenetek egy házasságból egy idillikus premisszából jut el a kénköves pokolig és azon is túl. A film egy interjúval kezdődik, ami feltehetőleg egy női magazin felkérésének tesz eleget. Marianne (Liv Ullmann) és Johan (Erland Josephson) az álompár látszatát keltik, nemcsak az interjúhelyzetben, de a hétköznapokban is. Az általuk bemutatott kellékek mellé (vidéki ház, két szép kislány, csinos autó) mély beszélgetések és megnyugtatóan kiszámítható napok társulnak. Némi élcelődés azért megesik, de a házasok összetartó csapatként képesek megoldani a problémákat.

Hátborzongató ez a jólét, mert a háttérből a férj titkolózásának nyomai bukkannak elő: mint kiderül, Johann csalja a feleségét. Marianne-ban seperc alatt összedől tökéletes házasságának képe, amiben mindeddig vakon bízott. A film második részében kezdetét veszi egy szenvedélyes huzavona a házastársak között. Válni akarnak, de nem tudják a papírt aláírni, azután mégis elválnak, de valahogy mégsem tudnak egymástól elszakadni. „Érzelmi analfabéták vagyunk” – mondja Johann exfeleségének, miközben új házastársaikat csalják meg egymással. A Jelenetek egy házasságból így nem ok nélkül bizalmatlan a házasság intézményét illetően – annál inkább hisz a tökéletes pár létezésében.

A 45 év (45 Years) ezen lista legmerészebb kakukktojása, ugyanis nem tartalmaz jogi értelemben vett válást. Andrew Haigh 2015-ös filmjében Kate (Charlotte Rampling) és Geoff (Tom Courtenay) 45. házassági évfordulójuk megünneplésére készülnek. Közös életükre a megfáradt, de még mindig jelen lévő boldogság és a szívmelengető összeszokottság jellemző. Környezetük számára nem véletlenül vannak mintapárként számon tartva. Az ünnepség előtt pár nappal Geoff egy levelet kap, ami arról értesíti, hogy megtalálták volt barátnőjének, Katyának a holtestét a svájci Alpokban. Az eset még a hatvanas években történt, Geoff és Katya éppen kirándultak, amikor a nő beleesett egy gleccserszakadékba. Kate természetesen tudott Katyáról, de feltűnik számára, hogy Geoffot szokatlanul megrázza ez a levél. Meglehetősen groteszk, hogy 45 év házasság után is elevenen működik Kate-ben a féltékenység, főleg úgy, hogy a harmadik fél mintegy 50 éve halott. Ami még inkább sokkoló, hogy Geoff bizonyos dolgokat több mint 45 éve titkol a felesége elől.

Az egymással szembeni bizalmatlanság olyan fordulat, ami a házastársak számára abszolút váratlan. Kate-ben összetörik valami, és a kár helyrehozhatatlan. Egész életét újraértékeli arra gondolva, hogy Katya mai napig „kísérti” őket, és az általa generált hatások már kibogozhatatlanul összemosódtak Geoffal való házasságában. Ezt erősítendő nem véletlen, hogy a Kate és Katya nevek egyetlen név nyelvi variációit képezik. A tökéletes pár látszata megmarad, az ünnepség kezdetét veszi, de semmi sem az, ami volt. Kate és Geoff a történetük végére igenis elválnak, ráadásul anélkül, hogy akár a másik tudtára adták volna. Elválnak „érzelmileg”, de fizikailag valószínűleg mégis együtt maradnak. Hiszen ki kezdene mindent elölről a 80-hoz közelítve?

Nő vagyok és válni akarok

Vannak olyan esetek, amikor a válást az nehezíti meg, hogy az egyik fél nem akarja meglépni, vagy a család egységét védő közintézmények gátolják a folyamatot. Irán azon országok közé tartozik, ahol a nő szava törvényszerűen kevesebbet ér a férfi szavánál. Asghar Farhadi Nader és Simin – Egy elválás története című filmje a 61. Berlináléról hozta el az Arany Medvét 2011-ben, de díjtól függetlenül is az évtized egyik meghatározó alkotása lett. Farhadi történetében egy iráni társadalmi látlelet vegyül univerzális párkapcsolati problémákkal.

Simin (Leila Hatami) és Nader (Peyman Moaadi) 14 éve házasok, és egy lányuk is van, a 11 éves Termeh (Sarina Farhadi). Simin válni akar, arra hivatkozva, hogy férjének és neki összeegyeztethetetlen terveik vannak. A nő el akarja hagyni Iránt, hogy lányának jobb jövője lehessen. A férfi azért nem akar elmenni, hogy Alzheimer-kóros apjára vigyázni tudjon. A bíró Simin szemére veti, hogy a válás indoka megalapozatlan, hiszen Nader nem iszákos, nem is veri, igazán nincs oka a nőnek panaszra. Ráadásul Nader is hezitál, nem szeretné feleségét elveszíteni, ugyanakkor makacsul kitart amellett, hogy itthon marad. Bár a válást nem sikerül jogi úton elintézni, Simin elköltözik. Azután egyik napról a másikra kezdetét veszi a káosz: Nader félreértésekbe ütközik apja ápolónőjével, míg végül annyira összevesznek, hogy kilöki a nőt a lakásból, aki az eset után elvetél.

Nader támadások sorával kerül szembe és akár el is ítélhetik emberölés vádjával. Amíg az ügy lecseng, Simin és Nader újra egy családként birkóznak meg a nehézségekkel. Farhadi hősei egytől egyig hazudnak, de úgy, hogy közben megvan a maguk igaza. Ez a posztmodern „igazság” a teljes filmet végigkíséri, ami – tekintettel Irán egyoldalú szexizmusára – roppant erős ellenpontozás a rendező részéről.

Arra, hogy mennyire másként működik Iránban a válás procedúrája, a Divorce Iranian Style című 1998-as dokumentumfilm világít rá igazán, Kim Longinotto és Ziba Mir-Hosseini rendezésében. A válást levezető bírák munkája lényegében az, hogy meggyőzzék a feleket arról, hogy a házasságuk megmenthető. Ilyenkor általában a feleségeket halmozzák el jó tanácsokkal, mondjuk „tedd magad vonzóvá”, vagy „légy engedelmes”. A válás elindítását kérelmező fél az esetek túlnyomó többségében csak férfi lehet, kivételt képező körülmény, ha a férfi terméketlennek bizonyul. Ezek a filmes példák egyszersmind arra hívják fel a figyelmet, hogy a válás a maga nemében kiváltság (is), a szabad döntéshozatal letéteményese.

Téged választalak

1934 és 1968 között Hollywoodban szigorú öncenzúra működött, melynek szabályait és tiltásait a Hays-kódex foglalta magába. Ennek értelmében a filmeknek tilos volt például rokonszenvessé tenni a bűnüzőket, férfit és nőt az ágyban megmutatni, „nemi gerjedelmet” kiváltani stb. A házasság intézményét és a családi értékeket támogatandó a válás is tabu volt az ekkori Hollywoodban. Azonban a 30-as évek végén és a 40-es évek elején felütötte a fejét a vígjátéknak egy ravasz alműfaja, amely a válásról szólt ugyan, mégis happy enddel zárult. Az ún. comedy of remarriage lényegében egy romantikus vígjáték, melynek expozíciójában a szerelmespár elválik, de a történet végére újraházasodik. A szubzsáner egyik legkiemelkedőbb darabja az 1940-es Philadelphiai történet (The Philadelphia Story) a magyar származású George Cukor rendezésében.

Tracy Lord (Katherine Hepburn) egy gazdag család művelt, tűzrőlpattant lánya, szoborszerű szépséggel és (látszólag) kőszívvel. C.K. Dexter (Cary Grant) szintén befolyásos család fia, és bár jól mutatnak Tracyvel, nagy hepajjal elválnak egymástól. Két évvel később Tracy ismét házasodni készül, ezúttal az újgazdag George-dzsal (John Howard). Dexter feltűnik az esküvő előtti napon és becsempész két bulvársajtóst, Connort (James Stewart) és Elizabethet (Ruth Hussey). Elindul a „ki kiről mit tud”-játék, az exek élcelődése, mindeközben pazar helyzetkomikum emeli a hangulatot. Még egy szerelmi háromszög is létrejön, aminek éppen csak a vőlegény nem a részese. Már azt hinnénk, hogy az esküvő is elmarad, amikor Tracy végül rájön, hogy Dexter az ő embere.

Az „újraházasodós” vígjáték divatja már korántsem tombol úgy, ahogy a klasszikus Hollywood ideje alatt, de azért létezik az alműfajra kortárs példa is. Az Őrült, dilis, szerelem (Crazy, Stupid, Love) olyan, mint egy összesűrített antológia, amiben a szerelem témája több generációt átölel, a tinédzserektől a középkorúakig. John Requa és Glenn Ficarra 2011-ben készült filmjének központi konfliktusa mindazonáltal egy 50 év körüli házaspárra koncentrál, Calre (Steve Carrel) és Emilyre (Julianne Moore), akik a válás mellett döntenek Emily félrelépése után. Cal és Emily elindulnak a válás rögös útján, szétköltöznek és megpróbálnak új partnert találni, de valójában csak egyre rosszabb lesz a helyzetük. Az, hogy képesek egymást újra felfedezni, a hosszútávú kapcsolatok legnagyobb győzelme, egy olyan diadal, amely a házasság elsőszámú kihívása is egyben.

Ennek kapcsán a 2013-as Exek és szeretők (Enough Said) már nem az előbbi alműfajhoz tartozik, de szintén vígjátéki formában vizsgálja a válás mizériáit. Nicole Holofcener filmjében Eva (Julia Louis-Dreyfus) és Albert (James Gandolfini egyik utolsó szerepében) kapcsolatának kényes alakulásának vagyunk tanúi. Mindketten elváltak korábban, és Eva felfedezi, hogy Albert nem más, mint újdonsült barátnőjének az exférje. Eva nem árulja el titkát és mindeközben egyre bizonytalanabbá válik, hiszen barátnője számos alkalommal csúnyán kritizálja Albertet. Az Exek és szeretők megható emlékeztetője annak, hogy mindenki érdemel egy második esélyt, ugyanakkor a válás keserű stigmáját akkor is nehezen küzdi le a másikkal szemben, hogyha maga is elvált.

A válás napjainkban már hétköznapi jelenség, és a válásfilmek készen állnak arra, hogy megbékítsenek minket ezzel a helyzettel. Minden párkapcsolat egyedi tényezők kombinációjából épül fel, de amikor a filmben mégis felismerni véljük önmagunkat vagy a párunkat, el kell döntenünk, hogy hibás feleket látunk, vagy embereket, akik a boldogságot keresik.


Melyik válásfilm szereplőivel tudsz leginkább együttérezni?



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.