A „bunkó filmkritikusok” védelmében, akiknek nem tetszett a Ne nézz fel!


A Netflix évzáró filmje, a Ne nézz fel! élénk vitákat szült a közösségi médiában világszerte, így Romániában is. Alexandra Olivotto egykori filmkritikus is megszólalt a film kapcsán a románai vizuális kultúra állapotáról a republica.ro portálon, cikkét fordításban közöljük.

Évek óta nem voltam olyan biztos, hogy jól „megkapom a magamét” egy cikk miatt, mint most, ennek a szövegnek az írása közben. Disclaimerrel kezdeném: miközben írom, nem PR-osként dolgozom, sőt, ez a szöveg amennyire csak lehet, távol áll a PR-tól. Nem, visszaestem régi filmkritikusi (merthogy így kezdtem, kritikákkal és tanulmányokkal) és újságírói (aztán jöttek a fesztiválok, színész- és rendezőinterjúk itthoniakkal és külföldiekkel) szakmámba, amelyet tíz éven keresztül csináltam, ma viszont már nem űzhetem. Valószínűleg olyanok miatt is, akik ezt a szöveget el fogják olvasni.

Igen, régebbi frusztrációim jöttek elő, amelyeket a Ne nézz fel! kapcsán indult közösségimédia-béli viták hoztak újra elő, sót szórva a régi sebekre. Íme hát…

Kedves nagyközönség,

    1. Semmilyen vizuális kultúrád nincs, nem hogy mozgóképes. A gyerekeidnek sem lesz, ha nem teszel valamit érte. Ha nem gondoskodtál róla idejében, külön erőfeszítést téve (ami az én generációmnak a mozibajárás és az olvasás volt), akkor balszerencséd van, mert jelen pillanatban ha ilyesmivel szeretnél foglalkozni Romániában, nincs akitől eltanulnod. A kicsik számára van remény: vannak még emberek, akik műhelymunkákat, foglalkozásokat, fesztiválokat szerveznek (na jó, nem a suliban), de te, kedves felnőtt romániai, nincs ahogyan a hazai sajtóból filmekről tájékozódj. Évek óta nem fogyasztottad a munkájukat, úgyhogy mindenki, aki elmagyarázhatta volna neked, hogy mi a helyzet, hogyan működik az a jump cut vagy mi az a nondiegetikus zene – mint amilyen ember Alex Leo Șerban volt –, elment, már nem a sajtóban dolgozik. Egyebet csinálnak, esetleg a filmek vonzásköréhez közelebb vagy akár távolabb, mint alulírott. Persze, informálódhatsz a külföldi sajtóból, végezhetsz akár online kurzust is, de már nincs kéznél az a fajta ismeretterjesztés, mint amilyent ALȘ végzett a Libertateában (ami akkor tabloidnak számított, nemde?).
      Mi van „kéznél”? Egy csomó hamis információ. Mint például hogy „a filmet Cannes-ba nevezték”. Nem, a nevezés az Oscarra történik – Cannes-ban a filmeket beválogatják a versenybe. Vagy a „kinematográfiai” Oscar-díj – operatőri lesz az. Meg a „Frederico Fellini” – Federicónak hívták szegényt.
    2. Ebből máris következik a második pont. Ami miatt kivert a hideg verejték a közösségi médiát nézegetve. Abból kiindulva, hogy a „bunkó” filmkritikusoknak nem tetszett a Ne nézz fel!, érdekes véleményeket olvastam – magukról a kritikusokról. Azokat értékeltem leginkább, miszerint ezek „nem isznak csapolt sört”, „nem értik, hogy milyen a jó entertainment”, „elefántcsonttornyokban üldögélnek”. Már-már sci-fi: vannak olyan emberek, akik munka nélkül maradtak, mert az emberek nem olvastak filmkritikát. Mind eltűntek a prériről, aztán most, mivel még csak nem is ismerték őket, az emberek ordas előítéletekkel illetik őket. A filmkritikusok igenis isznak csapolt sört, imádják az entertainmentet (hadd ne mondjam el, mennyit vitatkoztunk A pletykafészekről – Gossip Girl – Európa három legjelentősebb fesztiválja egyikének válogatójával). Amikor meg tényleg nem szeretik a puszta szórakozást, csak azért is kötelezően megnézik – bármennyit is menekültem a Titanic elől, ALȘ végül rávett, hogy nézzem meg, azzal érvelve, hogy máskülönben nem nevezhetem magam filmkritikusnak –, és egyáltalán nem elefántcsonttornyokban üldögélnek. Sőt, talán túl sokan kényszerülnek szakmán kívülre is dolgozni. Kicsit még szabadúszóskodnak, fesztiválválogatnak, emlékkönyveknél, közös kiadványoknál segédkeznek. A munkájukkal alig maradnak fenn a felszínen – külföldön is, nemcsak itthon.
    3. A gazdasági válság alaposan megritkította az állományt: egy német kritikus mesélte, hogy jövedelme egyharmadára esett vissza, így hát évek alatt felhalmozott, rendezők által dedikált DVD-ket kellett eladnia a gyűjteményéből; egy lengyelországi újságíró pedig – akit A-listás sztárokkal készített interjúi miatt irigyeltem – egy angol nyelvű levél megírásához kérte a segítségemet, amit az egész szerkesztőséggel közösen próbáltak megfogalmazni. A fizetéscsökkentések miatt akartak kollektíven távozni. Ugyanide tartozik, hogy sok helyen – most nemzetközi általánosságban beszélek, egy amerikai kritikus is mesélte, hogy a cannes-i állomáson aludt, hiszen a szerkesztősége nem fizette ki a szállását – fiatal, tapasztalatlan szerzőkkel töltötték fel a szerkesztőségeket a veteránok helyett, akiknek nemcsak több tapasztalata, hanem annyi „hatalma” is volt, hogy alaposan be tudtak tenni egy filmnek a pénztáraknál. És ide tartozik a negyedik pont.
    4. Az ország – és itt most filmforgalmazót kell érteni – a buta nézőt szereti. Ismét egy disclaimer következik: szeretem az itthoni forgalmazókat, mindig segítőkészek voltak, és nemcsak, hogy nagy filmes kultúrával, hanem az azzal járó szerénységgel is rendelkező emberek. Nem a művészfilmek forgalmazóiról beszélek – ők pont hogy okos nézőt szeretnének, csak nincs meg a tőkéjük hozzá. A nagystúdiók és a filmkritikusok/újságírók közti viszonyról beszélek általában. Hajdanában az utóbbiak befolyásolhatták egy film bevételeit, ami a stúdióknak nem igazán felelt meg. Sokszor még a forgatásról is megtudtak pár érdekességet – ha már épp a Titanicról beszéltünk, érdemes megfigyelni, mi jött ki a filmről a sajtóban a bemutató előtt. Nem, egyáltalán nem fogalmaztak finoman az újságírók, ami persze nem felelt meg a stúdióknak. Így hát a fejesek léptek: szigorú médiatréning a stáb minden tagjának, hogy a színészek ne meséljenek összevissza a forgatási élményeikről interjú közben. És ez még a jobbik eset. Cannes-ban így szólt az etikett: ha interjúzol Daniel Craiggel a legújabb Bondról, csak a legújabb Bondról lehet beszélni – ha bármi mást szóba hozol, leállítjuk az interjút. Személyes kérdés? Leállítjuk az interjút. Mialatt a kritikusok egyre inkább elerőtlenedtek (az IMDb is segített ezen, de ez egy másik történet), a stúdiók újabb gumicsontot dobtak a sajtónak. Igen, az embargó kérdéséről beszélek. Megnézed a filmet ma, de nem jelentethetsz meg írást róla valahányadikáig. Olykor meg egyáltalán nem szerveznek sajtóvetítést (ha tudják, hogy annyira rossz a film), néha viszont kedveskednek: „Te, nem akartok interjút X sztárral Y filmből, amit a bemutató környékén publikáltok? Odaadom nektek, de ne Z-nek add, hanem annak a fiatal kritikusnak, szeretjük a stílusát.” És az még a jobbik eset volt, ha megjelent előbb az interjú, aztán Z kritikája, amit már úgyse olvasott el senki, hiszen mindenki meggyőződhetett X sztár szavai által, hogy a film kitűnő. Röviden: a filmkritikának már nincs meg az az ereje és hatalma, mint valaha. Van, aki újraértelmezte magát, de az a kivétel. Szóval lehet, hogy még ezek mellé nem kéne inzultálni is őket.
    5. Apropó, újraértelmezés. Sokszor kellett válaszolnom arra a kérdésre, hogy miért nem járulok hozzá a mozgóképes oktatáshoz (megtettem, sok projektben, mint pl. a cinema.edu), miért nem csinálok blogot, YouTube-csatornát. Költői kérdéssel válaszoltam: képzeljük el, hogy a munkaadód vagyok, és holnaptól nem adok neked fizetést. Bejössz holnap dolgozni? A filmkritika nem egy hobbi, hanem egy szakma, és ilyeténképpen kell megfizetni. Elvégre évekbe telik csak a tanulás – egy szakképesítés általában nem is elég, sokuknál a tanulás már gyerekkorban kezdődik, és sokan csak két egyetemi diploma után foglalkoznak vele.
      Visszatérve a kiindulópontunkhoz, a Ne nézz fel!-hez: először is, örömmel tölt el, hogy ennyit beszél a közönség egy filmről. Bravó, Netflix, újabb hatalmas siker a közösségi médiában! Másodsorban pedig: ironikusan tragikus, hogy pont egy film, ami azt üvölti a nézői fülébe, hogy „emberek, higgyetek a szakértőknek, mert nem a politikusok, az influenszerek és a tömegmédia fog kihúzni a csávából” termelt ennyi… azt mondanám, hogy bizonytalanságot, de hát láttam ennél többet, konkrétan lenézést is a filmes szakértők iránt. Pláne, hogy egy kihalófélben lévő fajról van szó.

Kedves nagyközönség, pont úgy viselkedsz, mint amit felró neked ez a film, amelyik annyira simogatja a lelkedet. Harmadrészt pedig, ha mégiscsak érdekelne egy szakértő bántó véleménye – szórakoztató film ez, jó vastag ecsetvonásokkal, néha durva, már-már stand-up-os humorral, fényévekre attól, mint amilyen mondjuk az Utódlásban van; egyenetlen színészi játékkal (főleg DiCaprio – érthető, hogy mit akart, hogy elvigye a végletekig, de drámai túlzásai filmszerűtlenek); egy olyan forgatókönyvvel, aminek politikai programja van, de nem biztos abban, hogy szatíra vagy slapstick akar lenni; közepes rendezéssel; és néhány vitatható (hogy eufémizmussal szóljak) vágói döntéssel. Ezek a vastag ecsetvonások igencsak egydimenzióssá teszik a filmet. Olyan alkotás ez, ami direkt neked szavalja a verset, és rádbízza, hogy „you buy it or you do not”. Épp ezért csodálom, hogy vitákat gerjesztett, hiszen nem igazán hagy teret vitának – igazi, autentikus polémiára gondolok. Egy román rendező nagyon szépen összefoglalta azt a fajta vitát, ami a Ne nézz fel! kapcsán keletkezett, őt fogom most idézni: „Szeretem a tengert! Te, nincs, ahogy ne szeresd a tengert, hát hülye vagy? Cseréld ki a tengert a Ne nézz fel!-re. Jó! Most, hogy megvilágosodtál, könnyebb lesz azonosítani a jó filmeket, és sokkal többen fogják szeretni őket. Hatalmas lépés ez előre, ettől lesz jobb a világ.”

Alexandra Olivotto

[Fordította Jakab-Benke Nándor. A cikk román nyelvű eredetijét ide kattintva lehet elolvasni. A filmről írt kritikánk ide kattintva olvasható.]



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.