A Cinema Paradiso, egy öregedő „siculus” szemével nézve

Tornatore Szicíliája

Nem is az édes-bús, nosztalgikus íz miatt szeretem, szinte a rajongásig, Tornatore filmjét, hanem Szicília miatt, pedig a Cinema Paradisóban Szicília sosem tolakodik előtérbe, mindvégig megmarad háttérnek, diszkrét „kontextusnak”.

Szörényi László Dantét venni Szicíliában című tárcájában olvasom, hogy 1992 januárjában éppen vége felé közeledett első nagyköveti vizitje Szicíliában, amikor a messinai komp felé autózva megkérte a biztonsági kíséret vezetőjét, keressen neki egy könyvesboltot. Kérés egykettőre teljesítve, műveleti terület (vagyis a libreria) „olasz módra” biztosítva. „Kissé kapkodtam – írja Szörényi –, igyekeztem rövidíteni a rajtaütés időtartamát. Mivel nem volt meg a monrealei normann-bizánci katedrális hatalmas mozaikjáról az album, amelyre eredetileg vágytam, egy rejtelmes sugallatra hallgatván vettem egy háromkötetes Isteni Színjátékot, szicíliai nyelvjárásra fordítva.”

Nem vagyok Szicília-szakértő, tehát nem tudok fönnakadni olyan apróságon, hogy a szicíliai nyelv (a maga bő kétszázezres, görög-arab-spanyol jövevényszavakkal alaposan megtűzdelt szókincsével) különálló nyelvnek számít-e, vagy „csak” az olasz nyelv egyik nyelvjárásának – hiszen a lényeg mégiscsak az, hogy valakik valamiért fontosnak találták átültetni Dante főművét „szicíliaira”, úgy gondolván, hogy ez a sziget „másabb”, mint Olaszország többi tartománya. Ismétlem: nem vagyok Szicília-szakértő, de hogy ez a tartomány tényleg „más”, arról a szicíliai Szenthármak: Luigi Pirandello, Giuseppe Tomasi di Lampedusa és Giuseppe Tornatore munkái alapján magam is meggyőződhettem*.

*

Giuseppe Tornatore. Fiatalon, még a bölcsészkar előtt Pirandello-műveket állított színpadra Palermóban. Tehát A férfi, aki virágot hord a szájában című Pirandello-egyfelvonásoshoz is közel kerül(hetet)t. És íme, mit mond a halállal eljegyzett férfi, aki virágot (értsd: rákos sebet) hord a szájában: „Az élet íze a múltban van, amit magunkban hordozunk. Belőle ered az életkedv, az emlékekből; s az emlékek fűznek minket az élethez. Mihez is? Ehhez az őrülethez, ezekhez a bosszúságokhoz, ostoba káprázatokhoz, eszelős törekvésekhez, bizony!… Igen, igen! Ami ma őrület, ami ma bosszúság, sőt szerencsétlenség – igen! –, négy év, öt év, tíz év múlva ki tudja, milyen ízű lesz…”

Tornatore a Cinema Paradiso rendezése idején (1988-ban) még csak 32 éves, igaz, a film főhőse, a félárva Salvatore Di Vita (Toto) éppen egy haláleset miatt („pótapja”, a mozigépész Alfredo temetésére) látogat haza (harminc év után!) szülőfalujába, a szicíliai Giancaldóba. És hogy milyen íze lett a filmben a fiatalkori „őrületnek”, „bosszúságnak”, „szerencsétlenségnek”? Kicsit édes-bús, kicsit nosztalgikus. Talán ezzel is magyarázható a film világsikere. Hiszen emlékei mindenkinek vannak, s előbb-utóbb mindenki fölteszi magának a kérdést, hogy mit kezdjünk a múlttal, illetve annak csatolt részeivel? Én is föltettem már magamnak (nem is egyszer) ezt a kérdést – a Cinema Paradiso édes-bús, nosztalgikus íze számomra mégis sok egy kicsit**. Nem is ezért szeretem, szinte a rajongásig, Tornatore filmjét, hanem Szicília miatt, pedig a Cinema Paradisóban Szicília sosem tolakodik előtérbe, mindvégig megmarad háttérnek, diszkrét „kontextusnak”.

*

S hadd tegyem föl végre az öregedő „siculus” kérdését: Szicília nélkül vajon működne-e Tornatore mozija? Megpróbálom elképzelni a szüzsét, mondjuk, Kelet-Poroszországban: vegyünk egy félárva kisfiút, Jürgent, akinek az édesapja ugyanúgy az orosz fronton esik el, mint Toto apja. Ő is ott lábatlankodik a porosz falu mozigépésze, Hans bácsi mellett, mint Toto Alfredo mellett. Aztán Hans bácsi egy idő után azt mondja Jürgennek: Menj el innen! Ne gyere soha vissza! Ne nosztalgiázz! Ne írj levelet! Nem téged akarlak hallgatni, hanem rólad akarok hallani! Stb. Mondana-e ilyeneket a jég-ember, az ész-ember porosz Hans bácsi a mentoráltjának? Elhinném-e neki maradéktalanul, hitelesnek érezném-e a filmvásznon ezt a „végrendeletet”? És ha neki nem hiszem el, miért hiszem el a szicíliai Alfredónak? Mitől hangzanak őszintének ezek a kegyetlen mondatok a vak Alfredo szájából? Mitől rándul görcsbe a gyomrom Tornatore filmjét nézve?

Nos, a válasz (legalábbis számomra) Szicília, illetve a szicíliai, jó öreg mozdulatlanság. Ami lehúz magához, és egy idő után nem enged. Tehát az a bizonyos, fentebb már említett szicíliai „másság”. S hogy Szicília tényleg más, annak bizonyítására hadd idézzem a kiábrándult, cinikus, ám végtelenül bölcs Salina herceget Tomasi di Lampedusa A párduc című regényéből. Íme, miket mond az „ifjú Olaszország” képviselőjének Salina herceg (elnézést a hosszabb idézetért, de a jobb érthetőség érdekében muszáj hosszan idézni): „Mi, szicíliaiak hosszú, nagyon hosszú idő óta olyan kormányzók hegemóniája alatt éltünk, akik nem a mi vallásunkon voltak, nem a mi nyelvünket beszélték, és az idegen uralom hozzászoktatott bennünket a szőrszálhasogatáshoz. Ha nem így tettünk volna, nem bírtuk volna bőrünket menteni a bizánci adószedőktől, a berber emírektől és a spanyol alkirályoktól. (…) a szicíliaiak sosem akarnak megjavulni, azon egyszerű oknál fogva, mert tökéletesnek vélik magukat, hiúságuk erősebb a nyomoruknál; minden idegen beavatkozás, akár eredete miatt, akár ha szicíliaiak részéről történik, szellemi függetlenségből, felborítja az elért tökélyről való ábrándozásukat. (…) Nem tagadom, hogy akadhat néhány szicíliai, aki elkerülve a szigetről, le tudja vetni ezt a lelkiséget, de ezeket nagyon, de nagyon fiatalon kell innét kiugrasztani; húszéves korban már késő, akkor már megkérgesedtek, és abban a meggyőződésben élnek tovább, hogy az ő országuk éppen olyan, mint akármelyik más.” Hát igen! Azt hiszem, a Cinema Paradisót „jobban” megérti az a néző, akiben – ha csak tudat alatt is – ott munkál az elnyomott népek gőgje, akinek az ősei, idegen uralom alatt is, évszázadokig el tudtak lenni, mint a befőtt, azon egyszerű oknál fogva, mert ők úgyis jobban tudják.

*

Mindig megmosolyogtam azokat az elméleteket, amelyek a székelyeket Szicíliából származtatják. Most, újranézve a Cinema Paradisót, mégis érzek egyfajta „rokonságot” a szicíliaiakkal, olyan értelemben, hogy mi is mindent túltolunk egy kicsit. Ugyanolyanok vagyunk, mint más, csak egy kicsit másabbak: ha szeretünk valamit, akkor azt nagyon szeretjük, ha gyűlölünk valamit, akkor azt nagyon gyűlöljük. Ha valamit jól megcsinálunk, akkor az tényleg meg van csinálva (lásd a sevillai Makovecz-féle pavilont). Ha viszont elrontunk valamit, akkor az tényleg el van rontva (forradalmat-lázadást például nem tudunk csinálni, minden székely lázadás percek alatt hamvába holt). Mintha mi se vettük volna észre (akárcsak a szicíliaiak), hogy kétszázakárhány éve az ész a divat. Nekünk ne mondja meg senki! Eddig is elvoltunk, ezután is elleszünk valahogy! Mintha a szív-ember, a lélek-ember, az ösztön-ember folyton legyőzné bennünk az ész-embert. Nem tudom, hogy ez a „lelkiség” jó-e vagy rossz (nekem néha kifejezetten imponál, máskor annál jobban idegesít). De az tény, hogy a Cinema Paradisót újranézve jól jött ez az „örökség”. Hiszen így mintha tényleg érteném-érezném Tornatore filmjét. Még a félanalfabéta Alfredót is be tudnám helyettesíteni lövétei gyermekkorom mozigépészével, András „Kála” Gábor bával…

*

És a világsiker? Arra mi a magyarázat? Hiszen mindenki nem lehet szicíliai (vagy székely)?! – kérdezhetné most befejezésül, jogos ellenvetésként valaki. Nos, mint említettem, emlékezni/múlttal bíbelődni mindenki szeret, nem beszélve arról, hogy – ezek szerint – mindenkiben ott lapul a „vidéki”, „elnyomott”, „mozdulatlan”, de néha föl-fölriadó, gőgös lélek-ember, éljen bár New Yorkban, vagy a világ végén, „Güdücön”…


*Írhattam volna Szentnégyeket vagy -ötöket is, hiszen a Taviani fivérek (Paolo és Vittorio) Káosz című mozija szintén a kedvenceim közé tartozik, de mivel ez a film Pirandello-írások alapján készült, maradtam a Szenthármaknál.

**Mielőtt bárki félreértene: természetesen én se vagyok fából, én is zokogok a film végén, amikor a vak mozigépész, Alfredo hagyatékát, a filmtörténet legszebb szerelmes himnuszát, az Adelfio atya szerint erkölcstelen, kicenzúrázott filmrészletekből összevágott, „csókolózós” rövidfilmet nézem.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.