A csillogó showbiznisz és a szomorúság mögötte

Thomas Kail, Steven Levenson: Fosse/Verdon

Ha Bob Fosse és Gwen Verdon a napjainkban élnének, minden kétséget kizáróan máris Fordont vagy Verse-t csinált volna belőlük a közvélemény. Ráadásul ők tényleg érdemesek arra, hogy fogalmat kreáljanak belőlük: évtizedeken át uralták Broadway-t, bajtársak voltak a munkában és a szerelemben egyaránt, és annak ellenére is lelki társak maradtak, hogy belátták: nem képesek együtt maradni. Kompromisszumokkal, önámítással, lemondással és fájdalmakkal, ugyanakkor páratlan sikerekkel és szenvedéllyel járó kapcsolatukat az FX új sorozata, a Verdon/Fosse mutatja be.

Bár a keménykötésű film- és színházrajongóknak igen, az utca emberének nem biztos, hogy egyből beugrik Bob Fosse neve, pedig a mai napig ő az egyetlen rendező, aki produkcióival egyetlen évben nyerte el az Emmy-t, a Tony-t és az Oscart is. A karrierjét táncosként kezdő Fosse dédelgetett álma volt, hogy ő legyen az új Fred Astaire, ehelyett viszont inkább ő lett az első Bob Fosse, az amerikai színháztörténet egyik ikonikus alakja. Olyan musicaleket állított a Broadway színpadára, mint a Pippin, a Damn Yankees, a How to Succeed in Business Without Trying vagy a Pajama Game, közben pedig Tony-esőben fürdőzhetett. A legismertebb munkájáról viszont az is hallott, aki még csak kívülről látott színházat: ő álmodta a deszkákra a Broadway leghosszabb ideig futó darabát, a Chicagót. Nem véletlen, hogy a Broadway egyik csillaga összeakadt a másikkal, Gwen Verdon ugyanis gyakorlatilag az ötvenes évektől a nyolcvanasig uralta New York színpadait.

Fosse és Verdon kapcsolatában benne volt mindaz, amit egy minisorozat csak akarhat: titkos románcból kialakuló kapcsolat, szenvedéllyel teli házasság, sorozatos megcsalás, majd válás. És még ennél is több, a sorozat ugyanis házasságukon túl is követi a párt: Fosse és Verdon a válásuk után is egymás tökéletes lelki társai maradtak minden viszály ellenére, egészen az utolsó percig, amíg Fosse Verdon karjai közt meg nem halt szívrohamban. A sorozat legnagyobb erénye pedig az, hogy nem idealizálja ezt a kapcsolatot: eszményi a kapocs, ami köztük van, de Fosse kicsapongó, önpusztító jellemén és Verdon szintén nem túl egyszerű karakterén át láthatjuk mindezt.

Nincsenek tocsogó, nyálas nagyjelenetek, két gyarló embert látunk, akik hiába vannak a csúcson a szakmájukban, hiába imádják egymást, közbeszól az a bizonyos élet. Egyikük sem könnyű eset, és ezt a sorozat igyekszik minél kiegyensúlyozottabban bemutatni: hol az egyik, hol a másik szereplő kerül előtérbe – bár Fosse egy leheletnyivel hangsúlyosabban kerül terítékre. Mindez azonban érthető is, hisz az ő érzelmi hullámvasútja meredekebb és kanyargósabb, mint Verdoné – már amennyiben van értelme összehasonlítgatni a kettőt. Két rendkívül érzékeny művészlélek boncolgatása mindez, amely kapcsolatuk – a szakmai és a magánéleti – szemüvegén keresztül történik.

És bár ez már önmagában is izgalmas téma lenne, nem érne többet egy átlagosnál bonyolultabb szerelmi drámánál, ha nem a Broadway és az álomgyár lenne a díszlet: olyan klasszikusok színfalai mögé enged betekintést a sorozat, mint a Sweet Charity vagy a Mindhalálig zene, és természetesen a legismertebb alkotása, a Chicago kulisszatitkaiba is bekukkanthatunk. Mindez azonban „csak” finoman és elegánsan asszisztál a művészpár szövevényes kalandjához, ám mégis izgalmas kisablakot nyit a színfalak mögötti világra, arra, hogyan működik a ragyogó showbiznisz a bagószagú kisszobákban és próbatermekben.

A sztárpár történetét nem lineárisan meséli a sorozat: rögtön az első részben alig pár perces visszaszámlálással indul Fosse halála előtt. A nyolc rész alatt sokat ugrik az időben, nyilván a pár közös életének legfontosabb gócpontjait bemutatva. A musical témájából fakadóan remekül és kreatívan használják azokat a montázsokat, amellyel „dalba” foglalják a történéseket – és ez alatt szerencsére nem azt kell érteni, hogy valamelyik színész hirtelen indokolatlanul dalra fakad.

Michelle Williams és Sam Rockwell átalakulása még úgy is tökéletes, hogy nem hasonlítanak túlzottan az általuk játszott legendákra. Ráadásul nem is könnyű szerepek, Verdon primadonnás attitűdjét könnyedén el lehetett volna ripacskodni, ahogy a Fosse-féle introvertáltság is könnyen karikatúrába fordítható: szerencsére Rockwell és Williams pont olyan kaliberű színészek, akikre az ilyet egészen nyugodtan rá lehet bízni. Nem véletlen, hogy a Fosse/Verdon az egész díjszezonban ott volt az esélyesek között – összesen például 17 Emmy-re jelölték, amiből 4-et váltott díjra -, Michelle Williams pedig biztos kézzel vette át szinte mindenhol a legjobb színésznőnek járó díjat. (Színésztársa, Sam Rockwell „csak” a SAG Awardson nyert, jól meg is lepődött, mikor a nevét mondták.)

A Fosse/Verdon elég erős darab az egyre népszerűbb életrajzi minisorozatok terén, nem csak úgy felmondja a leckét, hanem a két sors bemutatása mellett két esendő ember vágyait és démonait is megjeleníti, egészen kreatív módokon. Nehéz nem elfacsarodott szívvel nézni például az utolsó epizód egyik nagyjelenetét, amelyben Fosse felfut a statiszták közé, miközben a Mindhalálig zene egyik kissé átdolgozott betétdala szól. „I think he’s gonna die” – éneklik, miközben Bob egy percre elhiszi, hogy az egész világ szereti, hogy aztán egyetlen pillanat alatt zuhanjon vissza a depresszióba. A Fosse/Verdon pedig ezekben az apró, gyarló emberi pillanatokban a legerősebb – az pedig már csak hab a tortán, hogy mindezekkel az amerikai színháztörténet egyik legismertebb párosát hivatott bemutatni két remek színésszel a főszerepben.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.