A csodálatos, a lobbanékony, az egyedi

Amy Sherman-Palladino, Daniel Palladino: The Marvelous Mrs. Maisel

A The Marvelous Mrs. Maisel – és egyben a csodás Midge személye (Rachel Brosnahan) ugyanazzal a rafinériával robbant be a köztudatba, amellyel az említett karakter létezik a pontosan felépített, color by technicolor '50-es évek világában. Egy zsidó háziasszony, akiből humorista lesz, egy New York-i lány, aki tökösen színpadra áll és tarol. Ez önmagában is elegendő lenne a sikerhez, azonban ez a sorozat még ennél is sokkal több.

Hihetnénk akár azt is, hogy csak szerencsésen nyúlt valamihez a Sherman-Palladino szerző- és házaspár, viszont a valóság a vakszerencsénél sokkal színesebb és szórakoztatóbb. Ha ismerősen cseng a Palladino név, az azért lehet, mert a világ akkor ismerhette meg először a határozott és karakteres nézőpontot, amit képviselnek, amikor a Gilmore Girls (Szívek szállodája) című sorozat megszületett. Ez volt számukra az áttörés és egyben az első sikeres kísérlet is arra, hogy létrehozzanak egy olyan valóságot, ahol egy bukolikus közösségben furcsa családi háttérrel rendelkező, gyorsan beszélő, intelligens nők rabolhatják el a nézők szívét és a műsoridőt. Ez lehet, hogy nem tűnik fontosnak a „Maisel-jelenség” ügyében, viszont igenis ez volt az első formája ennek a típusú sorozatnak. Sikeresen alkottak egy új műfajt, saját motívumokra húztak fel egész évadokon átívelő gegeket, sajátosan tudták pörgetni szereplőik jellemvonásait, gerincesen tartva a valósághű ábrázolás és a valóságnál sokkal nagyobb és fényesebb jellemek közötti keskeny határt. Az eredmény egy utánozhatatlan tempójú, tökéletesen egyedi hangulatú sorozat, amit csak akkor lehetne lemajmolni, ha a mögötte álló alkotókat emlékeikkel és a popkultúrához való viszonyulásukkal együtt klónoznánk. (Ha meredeknek tűnik is ez a kijelentés, akkor példának felhozható a Gilmore Girls utolsó évada, amikor Palladinóék kiszálltak a buliból és az eredmény olyan volt, mintha kiszippantották volna a sorozat lelkét.)

A Gilmore Girls lejárta után (habár volt egy rövid Netflix-újjáélesztése a dolognak) légüres teret hagyott hátra maga után, majd a Bunheads lett a következő újjászületése az általuk teremtett világnak. Ekkor lehetett már érezni, hogy kissé olyan, mintha antológiát csomagolnának külön sorozatok egységébe: teljesen megújuló történetekkel, helyszínekkel, de hasonló karakterekkel (melyeket sokszor ugyanazok a színészek játszanak), és az alapmotívumok (intelligencia piedesztálra helyezése, pörgős párbeszédek, diszfunkcionális anyafigurák, karikírozott szereplők) további bátor használatával. A Bunheadsre nem haraptak elegen, így a Palladino-függők négy hosszú évet kellett várjanak a The Marvelous Mrs. Maiselre.

Nos, ha a Gilmore Girls és a Bunheads egy biciklire kötött pótkerekes próbálkozás, a The Marvelous Mrs. Maisel egy Pan Am-szárnyalás a fellegek felett, elegánsan és véglegesen kiforrottan. Főszereplőnk, Miriam Maisel (azaz Midge) egy kicsit sem egyszerű: New York-i zsidó lány, aki férjét támogatná a stand up különböző színpadjain, ha a férje, Joel (Michael Zegen) kicsit is jó lenne benne. A csavar akkor következik be, amikor a felesége miatt kisebségi komplexusban szenvedő Joel megcsalja Midge-et. Itt derül ki, amit végig sejteni lehetett: Midge sokkal tehetségesebb a komédia terén és saját önmarcangolását humorrá alakítja, mindent elsöprő hurrikánként létezve a színpadon. Ennél egyszerűbbnek nem is tűnhetne a sztori, de ahogyan a Palladino-sorozatokban szokásos, a körítés adja meg az egésznek az ízét, báját. A Midge maradi, jómódú zsidó családja és az 50-es évekre jellemző tipikus amerikai családi álom olyan édes-keserű hátteret biztosít, amelyben szinte mindenki találhat valami izgalmasat. Aki nem ismeri még ezt a New York-i réteget, az most a jelenség csodás színekkel történő ábrázolását kapja: rabbikat lopkodnak vacsorára, körülmetélési ceremóniákon az ájulós kívülállókra fogadnak és a Catskill-hegységbe járnak nyaralni, ami a tehetős családok nyári táborhelye (ha halványan dereng, ez utóbbi információ a Dirty Dancing-nek köszönhető, melynek a cselekménye ott játszódik).

Ugyanakkor a színek játéka, a jelmezek harmonizálása és főszereplőnk naiv hóbortjai mind-mind olyan elemekkel töltik fel egymás után a részeket és évadokat, amelyek kényszerítik a néző tekintetét, hogy ne nézzen el, hiszen egy csoda történik. Visszatérnek a Palladino-féle furcsa karakterek, pl. Midge édesanyja, Rose (Marin Hinkle) aki a meglepetésekkel teli, elkényeztetett, frigid családanya formáját ölti, vagy édesapja, Abe (Tony Shalhoub), a könyvimádó tanár, akit nagyon nehezen lehet eltéríteni világnézetétől. A család fejei szociális helyzetükben és dinamikájukban a Gilmore Girls szereplőire, Richardra és Emily-re hasonlítanak. Persze, ezt lehet régi ötletek fáradt újrahasznosításaként is értelmezni, de mélyebbre ásva látszik, hogy sokkal több történik itt ennél, és nyilvánvalóvá, hogy az alkotók inkább saját archetípusok felépítésn dolgoznak. Midge fényes, csillogó személyisége menedzsere, Susie (Alex Borstein) mocskosszájú, erőszakos, szedett-vedett jellemével van erős kontrasztban, de akit magával ragad a sorozat, észreveheti, hogy sosem lesz alpári a kettejük kapcsolata. Egymásból táplálkoznak nemcsak a karakterek, hanem a színészek is, a legintelligensebb és legszórakoztatóbb jeleneteknek adva így helyet, s ezáltal valóban okos megoldásnak tűnik a felsőosztály és a küszködő réteg egymás mellé helyezése a főszereplők által.

A sorozatot végig a korhűség jellemezi zeneileg, a stand-up-tematikák és mentalitás terén egyaránt. Karakterei csodásan formált, többdimenziós szociális vetületek, akik úgy simulnak be a megalkotott korabeli háttérbe, hogy időnként, amikor a helyzet adja, igenis képesek alig észlelhető párhuzamokat vonni a saját helyzetük és a jelenkor tragikomédiája között. Hogy érdemes-e három évadnyi időt eltölteni a sorozattal (jelenleg ennyi van belőle), arra csak az kap választ, aki elkezdi, viszont egy biztos: Mrs. Maisel itt van, tarol és fényes csillagként magaslik a puha, fél ötlettel működő, egysíkú sorozatok fölé.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.