A cyberbullying rossz, értem?

Jason Lei Howden: Guns Akimbo / Talpig fegyverben

Nincs is kínosabb végeredmény annál, amikor egy film el akarja hitetni, hogy fullba nyomja a kretént, de közben komolyan veszi magát.

Jason Lei Howden alig egy évtizede van benne úgy igazán a filmes szakmában olyan filmekkel a háta mögött, mint a Bosszúállók, A nagy Gatsby vagy A hobbit, de senki ne jöjjön zavarba, ha elsőre nem ugrik be a neve: szakmáját a vizuális effektek részlegén kezdte. Több rövidfilm után 2015-ben érezte azt, hogy kreativitását már nem csak a látványba akarja ölni, hanem a történetmesélés és a rendezés terén is tudna mit mutatni, így elkészítette a Halál metált (Deathgasm). A belsőségekben bővelkedő horrorvígjátékot többé-kevésbé a keblére ölelték a mozinézők, bár leginkább a gore- és a metálrajongóknak tetszett igazán – meg azoknak, akik az ilyen típusú fárasztó fekete humort szeretik. Howden számára valószínűleg Edgar Wright lehet a követendő példa, hisz a Halál metál a Gonosz halott mellett erőteljesen megidézi a Haláli hullák hajnalát, és a Talpig fegyverben esetében sem igazán lehet elvonatkoztatni attól, hogy nem véletlenül jut eszünkbe a film láttán a Scott Pilgrim.

Ahogy a Ha/ver vagy a Deadpool, vagy igazából bármelyik 18-as karikás, káromkodós, fekete humorba ágyazott henteléssel operáló film is egyből beugorhat. Howden második filmje arról árulkodik, hogy erőteljesen igyekszik vicces műfajparódiákat alkotni, ám mindezt túl izzadtságszagúan teszi, a végeredmény pedig azt képzeli magáról, hogy veszettül vagány.

Miles (Daniel Radcliffe) lúzerként tengeti életét a munkahelye és a kanapéja között, épp azt heveri ki, hogy barátnője szakított vele. Frusztráltságát abban éli ki, hogy kommentháborút hirdet az internetes trollok ellen: „majd én jól megmondom ezeknek a mocskos gazembereknek, hogy milyen kártékonyak is valójában” felkiáltással gépel nagy mennyiségű parasztságot a gonosz kommentek alá. Naná, hogy annak is jut ilyen, aki ezt tettlegességgel hálálja meg, így Miles egyik reggel úgy ébred, hogy pisztolyokat szögeztek a kezeihez. Ezzel egy csapásra a népszerű SKIZM nevű játékban találja magát, amely egy hentelős videójáték, csak éppen élő szereplőkkel. Egyből a legsúlyosabb elmebeteget küldik rá, ráadásul az sem dob a helyzetén, hogy az exbarátnőjét elrabolják, szóval akarja, vagy sem, végig kell játszania a játékot.

Mindezt elmebeteg tempóban teszi meg: végig dübörög a zene, Daniel Radcliffe nem győz rohanni a szörnytappancsos mamuszában rosszakarói elől, közben John Wicket megszégyenítő gyorsasággal hullanak az emberek, csak sokkal kevésbé jól koreografált jelenetekben. Pedig még ez a film értékelhető oldala, a 95 perces játékidő, és a folyamatosan pulzáló zene legalább berántja a nézőt a megidézett videójátékvilágba. Még a látványra sem igazán lehet panasz, a kameramozgások terén például egész érdekes megoldásokkal találkozhatunk.

Az viszont már problémásabb, hogy iszonyú erőltetetten próbál vagánykodni és őrültködni mindenki (és valószínűleg a szinkron is ront az élményen), de a kínosabbnál kínosabb viccekkel nem igazán jön át az a trash-jelleg, amire Howden törekedhetett. A Trópusi vihar óta mind tudjuk jól, hogyan is kell nyomni a kretént, Howden azonban jócskán túlszaladt rajta, és egyáltalán nem találta meg azt a tartományt, ahol ez jól tud működni. Ez abból is látszik, hogy a teljesen agyatlan lövöldözés mellé még késztetést érzett arra is, hogy valamiféle üzenetet fogalmazzon meg. Miles-on keresztül még fullkreténbe csomagolt tanulságot is kapunk: a cyberbullying rossz, értem? Mindezt aztán hagyja lógni a levegőben, Miles két főbelövés közt azért elordítja, hogy cudar egy világ ez, a gonosz kommentelők döntik romba a világot.

Daniel Radcliffe egész hihető a köntösben rohangáló lúzer szerepében, nem is rajta fog múlni a film sikere. A Nixet játszó Samara Weaving lassan a specialistája lesz azoknak a filmeknek, amelyben csuromvéresen kell embereket mészárolni – utolsó két filmjében, az Aki bújtban és A bébiszitterben is ugyanezt csinálta. Nix karakterében rejlett volna potenciál, de a Guns Akimbo ezen a téren is követi a maga által írt rossz receptet: szinte mesteri szinten műveli a ziccerek kihagyását.

Pedig lehetett volna ez egy szerethető agymenés, ha nem törekszik kézzel-lábbal arra, hogy vagány legyen. Szinte megelevenedik a néző szeme előtt, ahogy egy viccesnek szánt jelenet után a rendező kitekint a nézőtérre, és fülig érő vigyorral vizslatja az arcokat: ez azért elég jó volt, ugye? Ekkor megcsap az izzadtságszag semmivel össze nem keverhető bűze, a néző meg csak csóválja a fejét: nem, nem volt az.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.