A (deszkás) fiúk is sírnak

Jonah Hill: Mid90s

A 2000-es évektől eltérően, az utóbbi évek sikeres coming-of-age-filmjei (Sráckor, Lady Bird, Eighth Grade) elsősoban nem fősodorbeli alkotások, hanem inkább művészfilmes berkekből kerülnek ki.  Jonah Hill Mid90’s című rendezői debütje is ez utóbbi vonalat erősíti, címéhez híven valóban a kilencvenes évek analóg fotókon, VHS-kazettákon rögzített színeit teszi vissza a vászonra. Azonban jóval több egy öncélú nosztalgiafilmnél, hiszen van bőven mondanivalója maszkulinitásról, barátságról, és függetlenné válásról a korszak Los Angelesének hip-hopra bólogató gördeszkás szubkultúráján keresztül. A tavaly Torontóban bemutatott film az eddig színészként ismert Jonah Hill személyes hangvételű „így jöttem”-filmje.

A film nyitóképében egy középosztálybeli ház almazöld folyosóját látjuk, közben a nyitott ablakokon át beszűrödik a madárcsicsergés. A kertvárosi csendet egy hangos csattanás töri meg, egy fiú teljes erőből nekicsapódik a falnak, aztán a földön ütni kezdi egy másik. A fiú a 13 éves, kamaszkor küszöbén toporgó Stevie (Sunny Suljic), az őt brutálisan, még nagytestvérektől is szokatlan durvasággal ütő nagyobbik pedig Ian (Lucas Hedges). Stevie nyarát követjük végig, aki egyszercsak úgy dönt, hogy abuzív bátyja helyett inkább a menő gördeszkás fiúknak akar megfelelni. Így megtanul gördeszkázni és gyermeki mivoltát levetkőzve mindent megtesz, hogy bekerüljön a négy deszkás (a bandavezér Ray, a szórakozott Fuckshit, a mindig videózó Fourth Grade és a Stevie-vel szinte egyidős Ruben) alakíotta „bandába”. Mindig nevet a nagyobb fiúk viccein, cigizni kezd, csúnyán beszél, későn megy haza, és félelem nélkül, gyakran saját kárára utánozza a nagyok jól begyakorolt cseleit. Stevie fokozatosan mindent megtesz annak érdekében, hogy elérje azt, amire a legtöbb kamasz vágyik: hogy elfogadják és tartozzon valahová. Az apa nélkül felnövő fiú a gyökerét keresi, és a deszkások közt, ha csak időszakosan is, de megtalálja azt.

Miközben a fiú saját tengődését végig gyermeki izgalommal éli meg, a nézőben azért a gyakran megáll a lélegzet egy-két kiszámíthatóan rosszul végződő, veszélyes manőver előtt. A már-már szülői aggodalmat azonban fellazítja a fiú izgatott arcán megnyugvó kamera. Stevie mimikája legdirektebb kifejezési eszköze is egyben, hiszen nem szabad beszélnie arról, amit érez. Ahogy az őt alakító Sunny Suljic, úgy a gördeszkás banda másik négy tagja is valódi, utcán castingolt gördeszkások, ezért minden általuk használt gesztus és szleng hiteles. Ugyanolyan lazán és természetesen beszélnek életről, jövőről, reményről, ahogy a gördeszkán gurulnak végig a négysávos út közepén a naplementében.

Ugyanakkor ezek a gondosan koreografált etűdök és a 4:3-as képarány nemcsak (az érzésben közeli, időben ijesztően távoli) 90-es évek dokumentálását segítik elő. A filmben váltakozó diegetikus és non-diegetikus hip-hop slágerekkel videoklip-esztétikát idéző összhatást teremtenek. Nem mellesleg a hip-hop a szubkultúra elengedhetetlen része, a 90-es években azok az utcai gyerekek hallgatták, akik inspirálták azt. A rendező egy interjúban kiemeli, hogy a hip-hop számára olyan jelentőséggel bír, mint a szüleinek a Beatles és ezt szerette volna tükrözni a filmzenében is. Stevie és barátai a deszkázás mellett a zenétől függetlenebbnek, vagányabbnak tűnnek maguk és mások szemében is. Ezentúl a zene nemcsak a korszak hiteles ábrázolása okán van jelen, hanem lüktetésére gyakran a színészi jelenltér és a kamera ráfekszik – erősen érzhető az a rendezői szándék, hogy a zene ne töltelékként működjön. Erre jó példa Stevie első, (majdnem) tragikus balesete, ami az utóbbi években újrafelfedezett Gyöngyhajú lány című Omega-slágerre történik.

A film dokumentarizmusának alappillére mégsem a zene, hanem a 16 mm-re forgott film szinte tapintható anyagisága és a cinéma veritét idéző hitelesség. A főszereplő szála tükröt tart a korszak alsó középosztályának, de nem ítéli el azt, pusztán jó megfigyelőként minden részletét megmutatja olyannak, amilyen. Az abuzív, szenvedélybeteg szülőket, az apátlan, felnőttet játszó gyerekeket és a kemény, szigorú vonalakkal körülhatárolt betonépületeket, amik magukba zárják őket. A nagyon erősen anyagszerű, szimmetriára törekvő beállítások nemcsak a nosztalgia esztétikáját erősítik, hanem a film dramaturgiáját is. A kamera, akárcsak Stevie, végigsiklik ezeken a tereken, egyszerre ábrázolva azokat nagy játszótérnek, de kegyetlen aszfaltszigetnek is, ahol minél hamarabb fel kell nőni.

A kicsi, madártestű Stevie falnak lökése azon túl, hogy erős és szerzői felütés, érzékletes képi megfogalmazása is a férfivé válásnak. A maszkulinitás mint elvárás, a sebezhetőség mint gyengeség megfelelője nemcsak a 90-es években, hanem még most is központi problémája a kamaszfiúk nevelésének. Jonah Hill hitelesen festi le a betondzsungel félárva gyermekeit, életigenlésükkel, szórakoztató utcafilozófiájukkal, megfelelési kényszer szülte negatív viselkedési formáikkal együtt. Dekadenciába fordulás helyett viszont megmutatja, hogy a legvagányabb fiú lehet egyszerre a legnemesebb, és bebizonyíja, hogy létezik barátság a felszínes státuszharcok mögött. Reméljük, van még jó néhány forgatókönyve a fiókban.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.